Agresszió és empátia egy tanító szemszögéből

18 éve része életemnek az iskola és a benne tanuló gyermekek, valamint az őket nevelő családtagok. Az évek során megfigyeltem, hogy szinte minden tanévben mutat valami eltérést a belépő elsős osztály az előzőhöz képest. Rájöttem, hogy mivel a körülöttünk lévő világ folyamatos változásban van, ezért az emberek viselkedése is változásokat mutat. Megfigyeltem, hogy ahogy a technika, a világ fejlődik, körülöttünk kapcsolataink egyre személytelenebbé válnak és az empátiával és a türelemmel is mindinkább hadilábon állunk.  Az sem könnyíti meg gyermekeink életét, hogy ők természetes bennszülöttei ennek a világnak, míg mi csak kapkodjuk a fejünket és próbálunk lépést tartani a fejlődéssel. Olyan kommunikációs űr tátong gyermekek és felnőttek között, amit nagyon nehéz áthidalni. Sokszor érzem a mindennapokban, hogy nem értenek minket és, ha belegondolunk mi is tele vagyunk kérdésekkel velük kapcsolatban. Változnak az elvárások és máshova tevődnek a súlypontok az élet minden területén. A tananyag és az iskola ezzel képtelen felvenni a versenyt és ez feszültségeket okoz diák-szülő-pedagógus között.

Már születésük pillanatától annyi inger és információ veszi körül a gyermekeket, amit az agyuk nehezen dolgoz fel és ettől keveset, vagy rosszul alszanak, így idegrendszerük nem fejlődik megfelelően. Ez már önmagában nagy gond, de ehhez társul, hogy gyermekeink napi 8-9 órát töltenek az iskolában, ahol folyamatosan alkalmazkodniuk kell az elvárásokhoz, szabályokhoz, egymáshoz. Ahogy halad az idő egy napon belül, úgy fogy a türelem és egyre agresszívebbé válnak a diákok. Persze, aki már eleve kialvatlanul, vagy ingerlékenyen érkezik az iskolába már a nap kezdetén is képes szélsőséges viselkedésre. Egyre több gyermek érkezik úgy a nevelési intézményekbe, hogy pszichológus, vagy pszichiáter kezelésére szorul. Rengeteg tanuló küzd beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel. Sőt az integrációnak köszönhetően sajátos nevelési igényű gyermekek és enyhe értelmi sérültek is járnak az osztályokba.

Sokszor mondjuk életünk során, hogy attól szép és változatos az élet, hogy nem vagyunk egyformák, de képzeljünk el egy mikroközösséget, ahol több ennyire különböző tanuló jár. Tanítóként sem könnyű megtalálni az egyénhez vezető utat, de gondoljunk bele egy kisgyermek helyzetébe, akinek ennyiféle személyiséggel kell toleránsnak, empatikusnak lenni! Ráadásul az sem könnyíti meg az életüket, hogy a felnőttek között is egyre több a megmondó típus, aki a szóbeli agresszió eszközeivel él, de a filmek és mesefilmek, valamint a játékok is ontják magukból a nyílt, vagy rejtett agressziót.

Mindent összevetve gyakran látom sziszifuszinak és kilátástalannak a helyzetet. Mégis állandóan keresem a megoldást továbbképzéseken, önképzéssel, kollégákkal való beszélhetések alkalmával, új módszerek kipróbálásával.

Jelenleg több olyan módszer is van, amit hasznosnak találok munkám során. Ilyen például a szabályok és törvények megalkotása a gyermekekkel közösen. Persze ez nem ilyen egyszerű, ahogy itt leírtam. Nagycsoportosok, amikor elkezdem a szülőkkel a bizalmi kapcsolat kialakítását. Hiszen együttműködés nélkül nincs hatékony nevelés. A gyermekekkel kapcsolatos problémákról az első osztály első hónapjaiban csak nagyon kirívó esetben beszélek a szülővel, mert meggyőződésem, hogy a gyermek bizalmasává csak úgy válhatok, ha hiszek abban, hogy képes a megfelelő viselkedésre. Sokat beszélgetünk a problémás helyzetekről és kérem a segítségüket a problémák megoldásában. Tehát nem én mondom meg a tutit, hanem mint egy mediátor igyekszem a helyzetekben jelen lenni. 

A legnagyobb gondot azok a gyerekek okozzák, akik nagyon szélsőséges magatartásmintákat produkálnak. Például nem tudják kezelni az agressziójukat. Őket meg kell tanítani erre. Sok türelmet igényel és állandóan új technikákat. De leginkább óriási hittel és szeretettel kell feléjük fordulni. Van olyan diákom, aki látszólag minden előzmény nélkül nekimegy társainak és csípi, üti, rúgja őket. Sajnos nem is egy ilyen eset van a jelenlegi osztályomban. Náluk gyakran csak az válik be, ha izolálva vannak, amíg megnyugszanak, majd újra és újra átbeszéljük az esteteket. Ha nincs más megoldás, akkor pszichológus, pszichiáter veszi őket kezelésbe, de újabban a Vadaskertbe is irányítottunk gyermekeket. Van olyan eset, ahol mi már tehetetlenek vagyunk és ezt is el kell fogadni!

Jó példaként tudom említeni a látássérült tanulót, aki úgy érkezett az első osztályba, hogy káromkodott, szórta a dolgait, az volt a játéka, hogy nekünk rohant és hangosan röhögött ezen. Kiszaladt az óráról és becsapta az ajtót, visszafelé nekirohant, fetrengett a földön. Mikor megszokta az új közeget és a tanítókat egyre kevesebb ilyen szélsőséges dolgot produkált. Ma már nyugodtan dolgozik az órákon, beszélget velünk, fára mászik, labdázik, kergetőzik társaival. Csak ritkán, és amikor nagyon fáradt, akkor tapasztalunk kirívó magatartást nála. Voltak olyan diákjaim, akik harmadikig tanulták meg, hogy mikor kell magukat félreállítani. Megtanultak egyfajta önnyugtatást. Persze a beszélgetések alkalmával mi is adhatunk ötleteket. Ilyenek a számlálás; megfeszíteni, majd ellazítani az izmainkat; meditációs színezők, vagy olyan kedvelt tevékenységek, amik boldoggá teszik a gyermeket. Ezekhez nagyon kell ismerni diákjainkat! Az a tapasztalatom, hogy negyedik osztályig általában megtanulják kezelni az indulataikat és alkalmazkodnak a közösség normáihoz, ha nem akkor  lépni kell, és szakember segítségét kell kérni!

Írtam, hogy a gyerekeket nagyon kell ismerni, ennek egyik eszköze, hogy különböző csapatépítő programokat szervezek, gyakran olyanokat is, amiken a szülők is részt vesznek, hisz közösségünk részei. Napi kapcsolatban vagyok velük egy internetes csoporton keresztül. Itt cikkeket, napi élményeket is megosztunk egymással és igyekszünk közösen megoldásokat keresni.

Néhány éve találtam két olyan megoldást az interneten, ami a gyermekek számára könnyen értelmezhetővé teszi, ha rosszat tettek, de egész héten van javítási lehetőségük. Ez úgy működik, hogy minden gyereknek van egy csipesze, és amikor olyan dolgot követ el, ami a közösség szabályaival ellentétes, akkor a csipesz lejjebb kerül a szivárványból. Van napocska, felhős nap, eső, villámlás. A hét végén bekerül egy táblázatba és aláírja a szülő. Ezt a módszert elsőben és másodikban használom. Harmadik osztályban pedig bevezetem a bankók használatát, ami a magatartás és a szorgalom együttes értékelése. A gyermekekkel közösen kitaláljuk miért hány bankó jutalom és büntetés jár és mi az, amire beváltható.

A drámajáték az egyik gyengém, hiszen rengeteg területet fejleszt, és közben jól érezzük magunkat. A szerepjátékokban is nagy lehetőségek rejlenek. Gyakran játsszunk el konfliktushelyzeteket és keresünk rá közösen megoldást, de a valós konfliktusokat is közösen beszéljük meg lehetőség szerint. Sokat beszélgetünk arról, hogy a másik helyzetébe hogyan képzeljük bele magunkat.

Hasznosnak találom Beck Andrea Titoktündér sorozatát is, amit nemcsak olvasok a gyerekeknek, de másodiktól ajánlott olvasmánynak adok és a szülőket is tájékoztatom a hasznukról.

2015-től tartok boldogságórákat az osztályomban, mely programnak a fővédnőke Prof. Dr. Bagdi Emőke klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta. Minden hónapban különböző témákkal foglalkozunk: hála, pozitív gondolkodás, társas kapcsolatok ápolása, jó cselekedetek gyakorlása, elköteleződés egy cél mellett, megküzdési stratégiák, apró örömök élvezete, a megbocsátás gyakorlása, testmozgás, fenntartható boldogság. Különböző játékokkal, zenehallgatással, relaxációval, produktumok készítésével mélyítjük el a témákat. Bagdi Bella dalait is nagyon szeretik. A Pozitív gyerek vagyok és a Tükördal a kedvenceink közé tartoznak.

Nemrég rátaláltam az Így tedd rá programra, ami a népi játék, az ének és a tánc erejét használja fejlesztésre. A tánccal levezetjük a feszültséget és olyan örömérzetet ad, ami közben ritkán van olyan helyzet, ami agressziót eredményez.

Nagyon szeretem, amikor a gyerekek kooperálnak az órán. A közös gondolkodás, az, hogy mindenki a saját tehetsége szerint vesz részt egy produktum megalkotásában, mindig nagyon izgalmas tud lenni.

A jelenlegi osztályomban gyengénlátó és hallássérült tanuló is van. Nehéz magunkat olyan társunk helyébe képzelni, aki csak 10 %-ot lát a szemüvegében a világból. Ezért a gyerekeknek lehetőséget adtunk elsőben olyan szemüveg kipróbálására, ami nagyjából azt a látást adja vissza, ami neki van. Még a gyermek saját szülője is kipróbálta és így neki is könnyebb kicsit elfogadni a napi nehézségeket. A hallássérülést úgy szemléltetjük, hogy befogjuk a fülünket, vagy otthon a fürdőkádban víz alá merülve kísérletezünk.

Szeretem szemléletessé tenni a dolgokat, mert meggyőződésem, hogy így jobban megértik, mintha csak elmondja nekik valaki. Például az agressziót úgy szemléltettem, hogy egy papírlapot adtam mindenkinek és kértem gyűrjék össze, tapossák! Ezt követően mondtam, hogy simítsák ki és kérjenek bocsánatot a laptól! Nézzék meg, hogy most olyan lett-e, mint volt. Majd megbeszéltük, hogy amikor bántunk valakit szavainkkal, vagy tetteinkkel ugyanez történik az ő lelkével is. Örökké nyoma marad a bántásnak.

Egy másik ilyen az almás kísérlet. Nem kell, hogy tudják, de előzőleg óvatosan megütögetek egy szép piros almát és egy másikkal együtt beviszem az osztályba. Kérem, hogy mondjanak szépeket az almának, amit nem ütögettem meg és szidják azt, amit megütögettem. Majd felvágom őket és elég látványos az eredmény.

Sajnos általános érvényű megoldás nincs és szerintem soha nem is lesz. Minden osztály más és más így, ami beválik egyiknél nem alkalmazható a másikban. Ami tegnap működött, ma már el lehet felejteni. Mégis arra bíztatok minden kollégát és szülőt, hogy merjen újat kipróbálni, mert minden gyermekhez van út, csak meg kell találni! Minta vagyunk nekik és, ha mi empatikusak vagyunk, akkor érhetünk csak el látványos eredményt.

Útravalóul egy idézettel zárom Buda Bélától:

„Az empátia a másik ember megismerésének nem az egyetlen, hanem csupán az egyik, sajátos módja.”
Indexkép:raynabauman / Pixabay

A „Keressük a legkreatívabb magyar gyermeknevelő szakembereket!” pályázatra beérkezett cikk.