Hogy tudd? Hogy érezd? Hogy elhidd nekem!

Ezt pedig nem „ingyen” várják tőlünk, hanem adnak cserébe egy egész halom sikerélményt, önbizalmat, tapasztalatot, és örömöt. Lehet, hogy mások számára csupán a megoldás a fontos, míg nekem a hozzá vezető út az, ami igazából a szépségeket, az elismerést, és persze a kihívást kínálja, még akkor is, ha megannyi nehézséggel van kikövezve.

Egy ideje valami különös, számomra is megmagyarázhatatlan okból ezek, az úgymond nehéz helyzetek előhívják belőlem az érző szívű, ám harcos oroszlánt. Ilyenkor valaki, ott a fejemben úgy dönt, hogy tulajdonképpen ő a főnök, és nyavalygás helyett bizony annak van itt az ideje, hogy nekilássak a lehető legjobb megoldás felkutatásának.

Ha már az élet úgy gondolta, hogy épp nekem kell megfejtenem ezt a talányos helyzetet, hát csak nem fogok meghátrálni! A legjobb, ami ilyenkor használ, ha azt mondom magamnak:

„MIT NEM HELYETT, MONDD, INKÁBB, HOGY MIT IGEN!”

Amikor ott maradtam, szinte egyedül egy olyan gyereksereggel, ahonnan a 3-4 évesek csoportjának mindkét óvó nénije az év végén elment, azzal szembesültem, hogy a kis tüneményes társulat, szokás, - és szabályrendszert nyomokban sem tartalmaz.
Hogy miért maradtam csaknem teljesen egyedül? Mert a számomra igen kedves kolléganőm, az elárvult kis csoport másik leendő óvó nénije vezető helyettesi feladatokat is ellátott az intézményben, és emellett az elkövetkező napoktól az egyik fejlesztőpedagógusa is lett az óvodánknak.Szóval, hiába szerettem, olyan volt Ő nekem, mint a kedves népmesék, „hol volt, hol nem volt”, és amikor betért hozzám, az igazi ünnepszámba ment. A pedagógiai asszisztens pedig csupán heti két alkalommal segítette a munkámat, egy-egy rövid időre. Hát, így esett a dolog, hogy ott maradtunk 27 szanaszét esett kisgyerekkel, kétszer annyi elégedetlen, meglehetősen bizalmatlan szülővel, és árgus szemekkel figyelő elvárások tömkelegével.

Szép kis kilátások, mondhatom! No, de sebaj!

Szorgalmasan felépítettük a szokás-, és szabályrendszert, és gőzerővel megpróbáltuk a csoportot „felhozni”.A 4-5 éves csoport elején ugyanis a legtöbb gyerek éppen, hogy csak firkaszinten volt, az ismereteik rendkívül hiányosak voltak, mozgásfejlettségük szinte értékelhetetlen, a viselkedésük enyhén szólva botrányos, viszont szerettek énekelni, mert az előző évben leginkább csak ezzel töltötték az időt.

Mit tehetnek a hagyományos, lelkiismeretes óvó nénik ilyenkor? Többnyire beállnak a rajtvonal mögé, és elkezdik „behozni a lemaradást”, hiszen mindenki ezt várja el!
Épp ezt próbáltuk mi is, a gyerekek „okosodtak”, a magatartási problémák pedig egyre súlyosbodtak. Mindennaposakká váltak az egymás bántalmazásából adódó konfliktusok, s a szülők leveleket írtak az óvoda vezetőjének, valamint egymással csatáztak. Volt néhány rendkívül súlyos magatartásproblémával küzdő kisgyermek a csoportban, a szülők bennük látták a problémák forrását, és az eltávolításukat követelték. Pszichológusok jöttek- mentek szép számmal a csoportban, „megfigyeltek”, majd széttárták a karjukat, és elmentek. Végül az óvoda vezetője megkérte a kerületi szakszolgálat pszichológusát, hogy figyelje meg a csoportot, és adjon tanácsot.

A megfigyelést követő diagnózis pedig az volt, amit a szívem mélyén mindig is hallani akartam! Így szólt: „ NEM FONTOS SEMMI MÁS, AZONNAL MINDENT ALÁ KELL RENDELNI A NEVELÉSI PROBLÉMÁK MEGOLDÁSÁNAK!”

Épp ez volt az a pont, amikor csaknem egészen maradtam. Szerencsére! Már csak az volt a kérdésem, hogy lesz ebből felzárkóztatás, lemaradás behozás, no meg iskolaérettség. Mert ugye, az elvárás, a hajsza ott lihegett mögöttünk! Hogyan, merre legyen hát tovább?

Az ajtó ismét csak bezárult, magamra maradtam, az én drága kis lurkóimmal, és a nagy kérdőjellel. A megoldást egyedül nekem kellett kitalálnom, és úgy gondoltam, a legjobb, amit tehetek, hogy a feleletet a bennem lévő ÉDESANYÁTÓL kérem!

Az idő, és a jelen valósága igazolta, hogy ez a lehető legjobb döntés volt. Lerázni a mögöttünk lihegő hajsza kényszerét, és elkezdeni végre egy olyan óvodai csoportot teremteni, ahol az a fontos, hogy minden kisgyermek saját magává válhasson!
- Igen, az lehessen, aki ő maga valójában, és nem az a „százalékgyerek”, akinek a statisztikák által lennie kellene! Ettől teljesen megnyugodtam! Köszönöm, ez már tényleg én vagyok, ez már menni fog egyedül is, és sikerülni fog!

Elkezdtem hát magamhoz ölelni, és szeretni a nagy adag „problémát”! Valahányszor verekedést, veszekedést, bántalmazást, csúfolkodást tapasztaltam, megöleltem az „elkövetőt” is, és számonkérés helyett annyit kérdeztem, hogy MI A BAJ? Aztán megindult a sok kis megfejteni való „bánatcsomag”, kifelé az én drága kis Manókáimból. Hamar kiderült, hogy mi is lapul valójában az agresszió álarca mögött.
Mert a problémák fura kis jószágok, ugyanis rendszerint az a természetük, hogy nem mutatkoznak meg önmaguk teljes valójában, hanem bujdokolnak, beburkolóznak, valami egészen más köntösbe.

Először is szép sorjában „elővettem” a kedves szülőket, arra voltam kíváncsi, hogy ki mennyire fogadja el a saját gyermekét olyannak, amilyen. Mondhatom, szép kis darázsfészekbe nyúltam! Ahol „baj” volt a gyermekkel, ott többnyire a szülő a saját kudarcának élte meg a gyereke viselkedését, és ettől kezdve úgy gondolta, elég lesz, ha alaposan összeszidja, aztán meg minél kevesebbet legyen vele, - és majdcsak lesz valahogy. A megszólítástól a szülők őszintén meglepődtek, és olykor megilletődtek, hogy végre foglalkozik velük valaki, aki kíváncsi a véleményükre, az érzéseikre, meghallgatja, nem hibáztatja őket, és valóban segíteni szeretne. Megérezték, hogy ebből kisülhet még valami jó is, és elkezdtek együttműködni.

Minden héten kiírtam, hogy mivel foglalkozunk, és adtam otthonra is közös, érdekes, humoros játéklehetőségeket, mégpedig oly módon, hogy nem illett figyelmen kívül hagyni.

A szülőket elkezdte érdekelni, hogy mi történik a gyermekeikkel az óvodában, azon kívül, hogy ettek-e, és aludtak-e. Olyan feladatokat adtam pl. a gyerekeknek, hogy miután mindnyájan elmeséltük, hogy a reggeli ébredés óta mennyi minden szépséget vettünk észre a környezetünkben, vagy éppen milyen jót tettünk valakivel, vagy mit szeretünk magunkban leginkább,- kérdezzék meg ugyanezt a szüleiktől. Ettől fogva pedig elkezdtünk saját magunkra, és másokra odafigyelni, egymást meghallgatni, és megérteni, a szülők pedig a válaszaik által ott voltak velünk. Igyekeztek hát olyan feleleteket adni, amire a gyermekeik büszkék lehettek.

A délelőtti játékidő lezárásaképpen mindennap beszélgető kört alakítottunk, finom, meghitt zenével, sok-sok énekléssel, amit kiváltképp szerettek. Ilyenkor megbeszéltük, és újra éltük együtt a nap során adódott konfliktushelyzeteket, és eljátszottunk jó néhány olyan egyéb lehetőséget, amit ők maguk javasoltak, és amivel az adott történetet meg lehetett volna oldani békésen, szeretettel. Megpróbáltuk tetten érni a helyzetben lévő érzéseket, és megfigyeltük, hogy azok hol, és hogyan jelentkeznek a testünkben. Nevén neveztük a mindeközben bennünk születő érzelmeket, és a közben a fejünkben megfogalmazódó gondolatokat is. A negatív cselekedetet soha nem azonosítottuk az elkövető személyével, és nem ítélkeztünk. A megoldásokat pedig maguk adták meg, és mondták ki, ezért nem érezhették úgy, hogy én erőltetném rájuk, így sajátjukként fogadták el azokat.

A gyerekek hihetetlenül elkezdtek érdeklődni az ilyen együtt megélt élmények iránt, hiszen az egész nem másról, csakis róluk szólt! Egyre inkább észrevettem, hogy az egymásnak javasolt mintákat próbálják felidézni, és beépíteni a napi helyzeteik megoldásába. Kezdték gyakrabban igényelni ezeket a beszélgetéseket, így az ebéd utáni pihenő előtt is tartottunk egy kis „magunkra figyelünk” időt, ami fokozatosan egyre hosszabb lett.

Teljesen eggyé váltam velük! Ott voltam a gondolataikban, a testi érzeteikben, az érzelmeikben, hogy tudjam mire vágynak, hogy érzik magukat, és a saját érzéseimet, érzeteimet, és gondolataimat is megosztottam velük.

De nem csak a jelen felnőtt érzéseimet, érzeteimet, gondolataimat, hanem azt is, hogyan gondoltam, éreztem valaha, óvodásként, az ő korukban a hasonló élmények során.

Hamarosan észrevettem, hogy egyre gyakrabban megsimogatták, megölelték egymást, bocsánatot kértek, és jöttek hozzám, hogy elmondják, ha valamit nem jól csináltak, és sokszor már hozzátették azt is, hogyan lehetett volna másképp, hogyan próbálják majd legközelebb.

Elkezdtük megfigyelni magunkat, a testrészeinket, azok működését, és megfigyeltük, hogy „ki a főnök” a dologban, honnan is indulnak a parancsok, az utasítások, amelyeknek a testünk engedelmeskedik. Rengeteget játszottunk, teljesítettük a „parancsokat” a „főnök” utasításai alapján. Nagyon élvezték, hogy kipróbálhatják magukat, hiszen ez csak róluk szólt. Szemmel tartottuk a „főnököt”is, hogy vajon mindig jó parancsot ad a testünknek? /pl. ütés/ Ha nem tetszik a parancs, vajon tehetünk - e mást? Bizony tehetünk, hiszen a gondolataink olyanok, akár a szappanbuborékok, ahogy jönnek, úgy mennek, nem kell mindegyiknek engedelmeskednünk. Amelyik nem tetszik, azt egyszerűen visszaküldhetjük oda, ahonnan jött, és választhatunk helyette nekünk tetszőt.
Így alapítottuk meg a „rosszgondolat- visszaküldő” szolgálatot. Mondhatom, igazán jó móka volt.

Amikor megpróbáltuk „elkapni”a gondolatainkat, az aztán különösen sok nevetéssel járt.
Megfigyeltük, hogy az egyes gondolatok elkapása közben mit érzünk. Megneveztük az érzéseinket, megpróbáltuk elmondani, hogy milyen tulajdonságai vannak. „Nyakon csíptük” őket, hogy hol, és mit okoznak a testünkben. Aztán ezeket a megtapasztalásokat azonosítottuk a konfliktusok alkalmával is. Kimondták, hogy ezek kellemetlen, rossz érzések, amit nem szeretnek. Egyre inkább igényelték a kis titkos felfedező játékainkat önmagunkról. Tudatosan jelen tudtunk lenni a testünkben, az érzéseinkben, képesek voltunk odafigyelni magunkra, és miután közösen fedeztük fel ezeket a tapasztalatokat, hát odafigyeltünk egymásra is. A közösség tükröt tartott, támogatott, bátorságot, biztonságot, erőt, és szeretetet adott, és persze közben összekovácsolt bennünket.

A szülők visszajelzései nagyon jók voltak! Én pedig nagyon élveztem az együtt töltött időt. MÁR NEM DOLGOZNI JÁRTAM AZ ÓVODÁBA!  ALIG VÁRTAM AZ IDŐT, AMIKOR KÖZTÜK LEHETEK. A kezdeti aggodalmam elmúlt, hiszen sokkal több „tudnivaló dolog”belefért a napjainkba kötetlenül, mintha a szoros terv alapján dolgoztam volna. Spontán módon annyi ismeretre tettünk szert együtt, hogy a hagyományos módszerekkel ez képtelenség lett volna. A tudás pedig nagyon mélyre került, hiszen örömben fogant, önmagunk megismerésének örömében. Megértették, hogy minden mindennel összefügg, mert valamennyi megtapasztalás csakis rólunk szólt, rólunk, ahogy létezünk, és élünk, kölcsönhatásban a nagy egész részeként. Benne vagyunk, mégis mi magunk vagyunk.

Számtalan „gyógyító mesét” meséltünk, és minden helyzetre kitaláltunk magunknak sajátot is, ami akkor, abban a pillanatban, a lehető legnagyobb örömet szerezte nekünk, megvigasztalt, és megmutatta, hogy mennyire nagyszerűek vagyunk mindannyian. Azért persze, még itt-ott maradtak fortyogó indulatok, amivel valamit kezdenünk kellett, mert volt, akinek több időre van szüksége ahhoz, hogy ő maga legyen a „főnök” a saját kis életében.

Kitaláltunk magunknak egy „varázsvirágot, olyat, ami mindig velünk van. Az ujjacskáinkat összetettük, egy zárt virágkelyhet formálva. Amikor úgy éreznénk, hogy „mérgesek” leszünk, egyenként megsimogatjuk a szirmocskákat, és közben a rossz gondolatot visszaküldjük a „rosszgondolat-visszaküldő szolgálattal”, és kérünk helyette egy jobban tetszőt.

Megható volt látni, az én édes, kirobbanni készülő „méregzsákomat”, ahogy az asztal alatt simogatja a varázsvirág szirom ujjacskáit, majd erősen koncentrál, hogy sikerüljön jó gondolatot választani a rossz helyett. Az egyik tündéri, cserfes kislányka olykor már előre figyelmeztette őt: „ Ajjaj, azt hiszem itt az ideje, hogy elővedd a varázsvirágodat”!- És működött!

Megismertük Papageno történetét a Varázsfuvola meséjéből, és megtanultuk a „Bűvös csengettyű”varázslatos dalocskáját, amit megint csak bármikor segítségül hívhatunk, hogy megszelídítse a huncut gondolatainkat a fejünkben, és szeretetet varázsoljon közénk.

Így történt, hogy önmagukká varázsolódtak, az én kis kusza társaságom tagjai. S hogy mit adtam nekik? – Azt hiszem, csupán önmagukat, mert erre volt szükségük! A kerületi szakszolgálat pszichológusa három hónap után igencsak elcsodálkozott, és azt mondta:-„Mint ha nem is ugyanazok a gyerekek lennének”!
Teljesen igaza volt, mert ezek a gyerekek már a jó úton vannak, az igazi önmaguk felé! És boldog vagyok, hogy együtt találhattunk rá erre az útra.

Örökké hálás leszek a „problémának”, amely megszólított, és útnak indított, a körülményeknek, amelyek magamra utaltak, és hálás az útmutató diagnózisért, mert így született az én IGAZI ÓVODÁM, ami valóban csak nekünk, értünk, és rólunk szól! Köszönöm!

A „Keressük a legkreatívabb magyar gyermeknevelő szakembereket!” pályázatra beérkezett cikk.