Nyílt levél a tanító nénihez: Kérem, lassítsunk!

Kedves Tanító néni!

8 óra elmúlt. Lassan el kellene kezdenem tanulni a gyerekkel, de nem visz rá a lélek. Ül a nappali közepén, legózik, végre kicsit nyugodt, én pedig nem szeretném, hogy ezek a percek túl korán elmúljanak.

Nehéz napunk volt tegnap. A harmadikos gyereknek öt órája volt – plusz egy hatodik tesi, amivel mi soha nem foglalkozunk -, és ezt az öt órát fél 9 és 6 között tudtuk legyűrni. Igen, 9 és fél óra alatt. A jó magaviseletű, jeles tanuló, amúgy teljesen problémamentes gyerekkel.

Tudom, hogy Önnek rengeteg munkája van mindebben. Látom a szépen megszerkesztett tananyagokat, a gondosan összeállított teszteket. Rossz érzésem is van emiatt, mert nekünk ez így az Ön igyekezete ellenére sem megy.

És nem csak nekünk. Másoknak sem.

Tanító néni, ez a tananyagmennyiség kegyetlen! Valószínűleg az lenne normális körülmények között is, bár nem kétlem, valahogy biztos bele lehet ezeket tuszkolni a 45 perces óra keretei közé. De a mostani körülmények nem normálisak.

Az osztályban sok a tanulási nehézségekkel küszködő gyerek. Az ő oktatásuk még a szakképzett pedagógusoknak is feladja a leckét – és most elvárás, hogy az egész témához semmit sem konyító szülő vegye át ezt a feladatot.

Sok szülő dolgozik otthonról, és próbál egy időben munkavállaló és a gyereke tanítója lenni.

Sok szülő dolgozik házon kívül, nap mint nap kockára téve a saját és a családja egészségét. A gyerekre addig a nagytestvér, a szomszéd vagy talán senki nem vigyáz. A szülő, mikor a munkanapja után hazaesik, hogy azonnal elkezdje a másik teljes idős feladatát, a gyermeke tanítását, azonnal kapja is az üzenetet a telefonjára: már megint nem lettek határidőre kész a kiadott leckével.

Sok szülő egyik napról a másikra veszítette el a munkáját, és vált kétségessé a megélhetése. Jelen pillanatban nem az a legnagyobb problémája, hogy határidőre leadja a gyereke a „Rovarok a vízparton” című házi dolgozatot, hanem az, hogy jövő héten miből fog enni adni neki.

Sok családban van több gyerek, mint számítógép. Ha a szülő – az esetek döntő többségében az anya – valahogy meg is oldja, hogy szétszakadjon a saját munkája, a saját megélhetési gondjai és a gyerekei tanítása között, akkor sem lesz az összes gyerek időben kész, mert ez fizikailag nem kivitelezhető.

A gyerek pedig nyűgös. Nyűgös, és fegyelmezetlen. Ha a nappaliban tanul, folyamatosan kérdez, beszél, nem hagyja a szülőt dolgozni. Ha a szobájában, akkor két perc tanulás után inkább nézi a YouTube videókat. Rosszul teszi? Igen. De elvárható-e egy 9 év körüli gyerektől, hogy külső kontroll nélkül pusztán belső indíttatásból fegyelmezetten nyomjon végig egyedül 5-6 tanórát?

Biztos van, amelyik képes rá. De az ilyesmi, valljuk be, még a felnőtteknek is gondot szokott okozni.

Közben pedig a családi élet egyre feszültebb. A bezártság, a társas kapcsolatok hiánya, a kevés mozgás, az ingerszegény környezet mind táptalajai annak, hogy robbanjunk. Néha a gyerek, és igen, néha a szülő. Van olyan osztálytárs, akinek az online tornaóráját a dühöngő alsó lakó szakította félbe, mert nem bírta a gyerek ugrálását. Ezt a gyereket most még kiviszi az anyukája inkább a levegőre, körbebiciklizni a háztömböt, amíg teheti, vállalva, hogy a kertes házban élők potenciális tömeggyilkosnak tartják, de félő, hogy néhány héten belül, ha szigorítják a kijárási korlátozásokat, erre sem lesz lehetősége.

Mi marad akkor a gyereknek? A nyugtató?

Mi pedig vállalhatatlan feszültségoldó módszerekhez folyamodunk. Két tanóra között a parkba szökünk le cigizni, hogy a gyerek meg ne tudja, hogy az utóbbi hetekben visszaszoktunk a dohányzásra. A szomszédtól kérünk kölcsön nyugtatót, vagy esténként remegő kézzel töltjük ki magunknak a rozét vagy a pálinkát. Egymás között viccelődünk azon, hogy mire kinyitnak az iskolák, mind alkoholisták leszünk – de már egyre kevésbé tudunk ezen nevetni. Nincs ezen vicces semmi.

Tanító néni, kérem, lassítsunk! Ne áldozzuk fel a családi életet és a maradék józan eszünket a maradékos osztás, a nádas élővilága és az igeidők oltárán! Fontosak ezek is, de most a legfontosabb, hogy ép lélekkel túl legyünk ezen. Hogy ne menjen teljesen tökre a kapcsolatunk a gyerekkel a mindennapos veszekedések miatt. Hogy ne hatalmasodjon el a túlterhelt anyákon, apákon és gyerekeken a pánikbetegség, a depresszió, a különböző függőségek. Hogy a járvány megfékezésének az ára ne az legyen, hogy családok tömegei hullanak szét, mert felőrli őket a feszültség.

Nagyon köszönöm az eddigi és az elkövetkezendő munkáját is. Eddig is sejtettem, mekkora feladat, most már a saját bőrömön tapasztalom is. De nekem, sok ezer más szülőtárshoz hasonlóan, erre sem képesítésem, sem tehetségem nincs. Ezért kérem szépen, alkalmazkodjunk a megváltozott körülményekhez, ne tegyünk úgy, mintha minden a rendes kerékvágásban folyna tovább, és nagyon kérem, lassítsunk!

Különben félő, hogy anyagilag és lelkileg egyaránt megroppant családok gyerekei fogják szeptemberben újra megtölteni az iskolákat.

Kapcsolódó cikkeink:

• Egy kimerült szülő kérése a pedagógusokhoz
• Így tanuljatok otthonról az iskolabezárás ideje alatt
• Távoktatás szülői szemmel
• Egy tanár javaslata digitális iskolai rendre - az élhető digitális mindennapok

Kép: Jamie Hooper / shutterstock