Anyatípusok a lakótelepi játszótéren

Vekerdy Tamás szerint kevés természetellenesebb jelenség van a panelban szeparáltan gyereket nevelő anyánál. Hogy ez mennyire igaz, magam is tanúsíthatom. 2011 tavaszán már mögöttünk volt a csecsemő fiammal egy hosszú tél, magányos babakocsitologatással, későn hazaérő férjjel, amikor a monotóniát csak ritkán törte meg a nagyszülők vagy egy-egy – akkor még gyermektelen – barátnő látogatása. A baba-mama torna alvásidőben volt, a Ringatón a gyerek nem működött együtt, és ezeken a helyeken valahogy nem is alakult ki senkivel a köszönőnél közelebbi viszony. Mivel tavaszi gyermekem a napos órák hosszának növekedésével párhuzamosan kezdett egyre ügyesebben járni, egy délután a szemben lévő játszótér felé vettük az irányt. Amikor először nyitottuk ki a kaput, még nem sejtettem, hogy egy sajátos szubkultúrába csöppentünk, egy olyan közösségbe, amelynek a dinamikája leginkább egy munkahelyhez vagy egy iskolai osztályhoz hasonlít – egy olyan közeghez, amelynek tagjaiban bár van némi közös, alapvetően mégsem saját jószántukból töltik együtt az idejüket.
 

Arcok, csoportok és problémák

A viszonyokat igen hamar sikerült kiismernem. A játszótér központi alakja a Szuperanya volt. Sokgyerekes, elég csinos nő, akinek a gyerekei mind szépek, okosak és szófogadóak (ott voltam, tanúsíthatom), aki környezettudatos háztartást vezet, maga süti a kenyeret, a gyerekei hírből sem ismerik a cukrot, tévézés tekintetében pedig vacsora után egyetlen ötperces Bogyó és Babóca engedélyezett. A Szuperanyának mindenki számára van egy jó tanácsa arról, hol vegye a mosódiót és milyen homeopátiás szert alkalmazzon alvászavarra. A menetrendszerűen köré gyűlő nők – barátnők? csodálók? – jelentik a játszótér elitjét.

Természetesen, akik kimaradtak a szűk központi csoportból, azok is megalakították a saját klikkjeiket. Egy-egy ilyen társaság a gyerekek életkora és részben a közös értékek – erről később még lesz szó – köré szerveződik. A többgyerekes anyák a legidősebb gyermekük életkora alapján helyezkednek. A klikkek gyakorlatilag átjárhatatlanok, vegyülés nincs, bár az utcán azért köszönünk, és ha úgy hozza az élet, hogy muszáj valakivel beszélgetni a másik társaságból, azért az esetek többségében kiderül, hogy az illető teljesen rendben van. A csoportok erős gyanakvással szemlélik egymást. A fiatalabb gyerekek szüleinek nincs jó véleményük az idősebb gyerekek viselkedéséről, („Mi biztos, hogy soha nem fogunk megengedni a sajátjainknak ilyesmit.”), a nagyobb gyerekek anyukáit pedig idegesítik a „folyamatosan problémázó” kisgyerekes anyák.

Egy ilyen közösség létéhez elengedhetetlen egy állandó problémaforrás, amelyhez így vagy úgy, de viszonyulni lehet. A mi játszóterünkön ilyen volt a nagybetűs Csap. Tudjátok, amit azért tesznek oda, hogy vizet lehessen belőle nyerni. Egy ilyen csap puszta léte már önmagában puskaporos hordóként funkcionál, mivel az óvodások a homokváruk építéséhez vizet szeretnek felhasználni, amely vízbe a totyogók beletapicskolnak, vizesek és sárosak lesznek, ez pedig, mint tudjuk, 35 fokban rettenetes következményekkel jár.

Nálunk azonban mindezt tetézendő a csap alatti vízelvezető csatorna el volt dugulva, és négyéves játszótéri pályafutásunk alatt nem sikerült kitisztíttatni. Elég volt, ha csak egy üveg vizet töltött magának valaki, máris kis tócsa keletkezett alatta, egy jóleső homokvárépítés után pedig konkrétan vízben úszott az egész játszótér. Minden gyerek imádott ebben a nem túl bizalomgerjesztő külsejű, de amúgy ártalmatlan tócsában pancsolni, amit a szülők egy része engedett, másik része nem. Összesúgások, célozgatások („Tudod, Lilike, mi nem vagyunk olyanok, hogy vizezzünk), lesújtó pillantások céltáblája lett mindenki, aki ellenkezőképpen gondolkozott a csapról. Bimbózó barátságokat fojtott el csírájában, és évekig tartó ellenségeskedés táptalaja lett, ha két anyuka közül az egyik megengedte a vizezést, a másik pedig nem.

Nem meglepő módon a Szuperanya gyerekei voltak az egyetlenek a játszótéren, akik a közelébe se mentek a tócsának soha. Még a másfél évese is figyelmeztetés nélkül kerülte ki nagy ívben. Mondom, valamit tudott az a nő.
 

Kapcsolatok a játszótéren

Első évünk a játszótéren barátkozás szempontjából nem volt egy egyértelmű sikertörténet. Ennek fő oka az volt, hogy a kisfiam nem tette meg nekem azt a szívességet, hogy békében sütögesse a pogácsát, amíg én a többi anyukával traccsolok a homokozó szélén, hanem fel-le rohangált egész idő alatt, és mindenre felmászott, amit talált. Emiatt ritkán fordult elő, hogy két egybefüggő mondatot tudtam volna váltani bárkivel. Ha valami csoda folytán mégis sikerült a produkció, és beszédbe elegyedtem valakivel, abban sem volt sok köszönet. Az egyévesek ugyanis úgy tűnt, mind csodagyerekek, az egyik állítólag már beszélt (mondjuk én nem hallottam), a másik önállóan evett, a harmadik bilizett, mi pedig semmi hasonlót nem tudtunk felmutatni. Elég hamar rájöttem, hogy mindketten jobban járunk, ha inkább szaladgálunk.

Következő évben azonban valami egészen csodálatos történt. Megjelent a játszótéren több, hozzám hasonlóan tökéletlen anyuka tökéletlen kisgyerekkel – bónusznak mindannyian újszülött kistestvérrel -, és hirtelen mind úgy éreztük, megvannak azok, akikre eddig vártunk. Nekik köszönhetem, hogy a következő két év nem csak életem legkimerítőbb, hanem egyik legszórakoztatóbb szakasza is lett. A magányos babakocsitologatás idejének örökre leáldozott. Az sem merült fel bennünk, hogy pusztán barátszerzés miatt bölcsibe adjuk a gyerekeket – minek, hiszen így is megvolt a komplett baráti kör, egy igazi vad motoros banda. Fagyiztunk, kürtős kalácsot vettünk, szülinapi zsúrokat tartottunk – nem nagy dolgok, de komoly örömforrást jelentettek.

Aztán persze vége lett. A gyed a kicsikkel is lejárt, menni kellett vissza dolgozni. Ha ovi után holtfáradtan még el is vittem őket a játszóra, legfeljebb az ő társaságukra vágytam, nem arra, hogy idegen anyukákkal cseréljek eszmét a hozzátáplálásról. Következő évben pedig el is vetett minket az élet nagyon messzire a lakóteleptől. De hiába a kétezer kilométer távolság, abból a három emberből, akit ma barátomnak nevezek, kettő a játszótéri csapatból maradt meg. Évente kétszer találkozunk személyesen, de a gyerekek ma is ott folytatják, ahol abbahagyták. Kell ennél több?

A Csap alatt pedig azóta kitisztították a csatornát is.

Fotó: Tookapic / pexels