Hihetetlenül sokat ront a helyzeten ez a megközelítés, mert abban a társadalomban, ahol megvetették a lábukat az afféle nézetek, hogy csak az a rendes nő, aki kacagva szül, hogy csak az a jó anya, aki évekig szoptat, és egyébként is: dalolva mos, főz, takarít, babát gondoz, gyermeket nevel, férjet jól tart, és még ő maga is úgy néz ki, mintha a skatulyából húzták volna ki, szóval ott szinte szégyen, ha nem mennek úgy a dolgok, mint a karikacsapás. Márpedig ezek a dolgok rendszerint nem mennek úgy: ha visszaemlékszem, a gyerekemmel töltött első év abban a permanens riadalomban telt, hogy vajon mindketten túléljük-e. Pedig nekem segített az anyám, a nagyanyám, az anyósom, a párom és gyakorlatilag mindenki, aki élt és mozgott körülöttünk. És még így sem volt fáklyásmenet, mert az én dolgom addig nagyjából az volt, hogy tanuljak, szerezzek diplomát, effélék, és a stressz meg az önvád kombójában elég nehéz volt önfeledten kacarászni. Bár volt erre is példa, de az inkább az önirónia kategóriájába tartozott nagyrészt. Szóval, eléggé rücskös ez a kezdeti időszak, és ha előre nézünk, az első évek elteltével még azzal is nő a napi pakk, hogy újra nyitunk munkafronton. Nem mindenkinek sikerül ezt úgy megélni, mint ahogy azt a nagy könyvben megírta egy valószínűleg gyermektelen hajadon.
Bogi története
Bogi a barátnőm volt. Nem afféle hetente trécselős: az ország másik felében lakott férjével és három gyerekével, de mivel a lányaink „testvérekké” fogadták egymást, a szünidőkben hol mi mentünk hozzájuk, hol ők jöttek hozzánk. Amikor éppen ez utóbbi történt, feltűnt, hogy Bogi kedvetlen, levert. Arra hivatkozott, hogy munka mellett éppen diplomázik, tábort szervez, kamasz gyerekeivel küzd, s egyáltalán: a férjével együtt megpróbálják a víz felszínén tartani a család hajóját. A magyarázat meggyőző volt. Kinek jutna eszébe másra gyanakodni, amikor családok százai élik meg ugyanezt nap, mint nap, és közülük is keveseket áldott meg a jó sorsa hiperpozitív életszemlélettel. Annak persze eszébe jutott volna, akinek a tudomására jutott volna, hogy Bogi mániákus depresszióban szenved: novembertől májusig tart a verőfényes nappal, hogy aztán az év másik felére beborítsa a sötétség… A család viszont nem akart erről beszélni. Talán szégyellték, talán nem értették, talán azt gondolták, ez csak rájuk tartozik, és megbirkóznak vele. Mindez tökéletesen megérthető. Aztán egy december eleji napon Bogi megsütötte férje tortáját, becsomagolta neki azt, felébresztette a gyerekeket, elindította őket iskolában, majd mindent rendben hagyva, lement a pincébe, és felakasztotta magát egy salgó polcra. Mert hiába reménykedett, a napja nem kelt fel novemberben, ahogy mindig szokott.
Más mérce
A tragédia után sok embernek elhangzott a szájából az a mondat, hogy miként tehette ezt meg a gyerekeivel? Mint ahogy most is jó páran vannak, vagyunk, akiket sokkolt a hír, hogy saját anyja vette el kisbabája életét. Mindkét esetben felvilágosult, tanult nőkről beszélünk. Tehát nem fogható a környezetre vagy az edukáció hiányára az érzelmi kiüresedés. Ám a fenti kérdés egyszerűen nem tehető fel egy depressziós esetében, mert amíg mi egy általános emberi mércével mérünk, addig ezeket a betegeket elnyelte már egy egészen más világ, ahol nincsenek visszatartó elvek, kötődések. A depresszió olyan, mint amikor valaki lassan, szinte észrevétlenül csúszik bele egy tóba, kezdetben még kapálózik, próbálkozik az úszással, de előbb vagy utóbb egyszerűen annak a lehetősége is a feledésbe merül, hogy van túlélési stratégia. A legesleggonosszabb az egészben az, hogy amíg őt lassan elnyeli, mi még csak nem is látjuk azt a tavat. Esetleg feltűnik a kapálózás, az enerváltság, a megmagyarázhatatlan hangulatingadozások, a sírdogálás vagy a kimerültség, de ki tudná teljes biztonsággal kijelenteni, hogy például igen, a 24 órás szolgálatba helyezett, az alvás szót csak emlékeiben felfedező, esetenként riadt, tanácstalan anya gyermekágyi depresszióban szenved, tessenek azonnal segíteni. Egyszerűen nem tűnik ki a hétköznapi súlyoktól kicsit vagy jobban meggörnyedt közkatonanők közül.
Családi összerakós
Addig, amíg generációk éltek együtt, szinte kizárt lehetett, hogy valaki sekélyebb vagy mélyebb depresszióba essen. Napjaink atomizált családjában azonban – ideális esetben – két magára utalt ember próbál rájönni, hogy a közös harmadik miként működik, s ők együtt hogyan funkcionálnak egészként. A bazinagy individualizmusban kizártuk a nagyszülőket az udvarra, és mielőtt kinyitnák a szájukat, már vágjuk is rá, hogy nem, ezt én nem így tudom, én nem így csinálom... Ez dicséretes, ha van egy tervünk. De ha nincs, és csak dacolunk az idősebb generációval, nagy bajba kerülhetünk, mert hiába számítunk életünk apává avanzsált párjára, ha az esténként hullazsákként dől be az ajtón, de azért igyekszik, ám a realitás leginkább az, hogy magunkra maradunk. És ha nem tanuljuk meg a gyorsalvást, a gyorsevést és a gyors feszültségoldást, igen nagy árat kell fizetnünk önállóságunkért.
Az az áruló testünk
Azt mondják, hogy már megint a hormonokkal van a baj… Olvastam valahol, hogy egy zűrös kapcsolatban hánykolódó nő pszichológusa tanácsára naptárszerűen elkezdte vezetni, mikor vannak az igazán nagy balhék. Pár hónap leforgása alatt kiderült, hogy a késre menő csatározások mindig a PMS-e (premenstruációs szindróma) idejére tehetők, és általában ő maga szolgáltatja vagy képzeli oda a casus bellit. Terhességi közhely, hogy a kismamák hangulati hullámvasutazása is a hormonok táncának köszönhető, s tény, hogy kilenc hónapig tartó fokozatos változást követően a szülés után egy csapásra változik meg drasztikusan a hormonszintünk. Ez a fajta ingadozás magával ránthat minket a bajba. Nyilván erre megvannak a megfelelő gyógymódok. De addig, amíg a szűkebb környezet észre nem veszi, hogy nagy a baj, hogy külső segítség nélkül nem megy, addig kevés az esély arra, hogy az éppen elmerülő kezét jó erősen megfogjuk. És ne higgyünk csodaszerként a gyógyszerekben: megfelelő (család)terápia és élet(mód) változtatás nélkül a kemikáliák - legalábbis egyes szakvélemények szerint - bizonyos esetekben még ronthatnak is a helyzeten.
Hulló csillagok
Bogi a halála előtt egy hónappal nyilváníttatott egészségesnek, és abba is hagyhatta a gyógyszerek szedését… Szentségtörésként hangozhat, de amíg az ő földi ittléte az idő múlása, a megbocsátás és a törvényszerű felejtés folyamában lassan szép emlékké szelídül, addig a halálosan megsebesített csecsemő képe mindörökre ott kísért majd a családja életében. De mielőtt pálcát törünk az anyja fölött, képzeljük el azt a pillanatot, amikor a sötétségbe burkolózott elme újra kivilágosodik. Vagy inkább ne, ezzel a teherrel élő ember nem is tud megbirkózni… Ezt a figyelmet fordítsuk inkább a környezetünkben élőkre: kik azok, akik esetleg a segítségünkre szorulnának, legyen az akár egyetlen rossz szó elharapása, akár egy valódi jó tett, melyért cserébe egyszer mi is jót várhatunk… Én meg addig magam elé képzelem azt az augusztusi éjszakát, amikor Bogival és a lányokkal hanyatt feküdtünk a kertben, s a hulló csillagok láttán halkan elsuttogtuk kívánságainkat ott a nyárillatú fűben. Vajon, Bogi mire gondolhatott akkor?
mild
Fotó: Coniaric: Frauensilhouette
Milyen anya az ilyen? A depresszióról |
MEGOSZTOM A FACEBOOKON! |
Mik azok a pajzsmirigy göbök?
Szénmonoxid-mérgezés: még javában tart a fűtésszezon!
mindmanager
#3
2011. február 25. 15:55:45 | péntek |
az igazolt depresszió - jók körüljárva a kérdést- valóban felmentő tényező, valahol erről is szól a fenti cikk. bár igen nehéz, gondolom, egy-egy esetben megállapítani, hogy vki beteg, vagy egyszerűen nem anyának való, esetleg mindkettő.
|
|
|
|
ecs
#2
2011. február 25. 14:02:04 | péntek |
A sajnálat, a segítség mindenképpen jár. De ez sem mindig könnyű, mert aki egyedül nevelő anya, az általában maga mond le a gyermeknek biztonságot nyújtó családi - apa, apai nagyszülői - jelenlétről, anélkül, hogy tudná, meg fogja-e tudni egyedül védeni a gyermekét, ha kell, saját magától is.
Aggodalomra ad okot az is, újabban divatossá vált, hogy a szomorú eset, pl. csecsemőbántalmazás, -gyilkosság után egy pszichológus/nő megjelenik a médiában és azt sugallja, hogy az anyát felmenti a depressziója vagy más körülménye. Nagy nyilvánosság ezt mondani azonban közvetve újabb szomorú esetekhez vezethet, akár pszichikai bűnsegédletté válhat. Szerintem szakembert a szakma, a tudomány objektív kérdéseiben kellene megkérdezni.
|
|
|
|
mindmanager
#1
2011. február 25. 08:47:59 | péntek |
azért meg kell különböztetni: a médiát megjárt eset inkább a pszichózis, mint depresszió, de a szomorú végkifejletet tekintve a kategorizálás csak szőrszálhasogatás. bár a jövőre vonatkozóan felhívja a figyelmet a kirívó esetekre...
|
|
|
|
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)