Hétfő
Tulajdonképpen az utolsó pillanatig bíztam abban, hogy történik valami. Nem arra gondoltam konkrétan, hogy maradjon el a koncert, de hitetlenül is hittem abban, hogy egy hirtelen jött deus ex machina folytán valaki másnak kell majd elkísérnie a Kiskamaszt a Pink koncertre. De mivel a felmentősereg erőst késett, az eseményre deus ex helyett deux a deux mentünk...
Tököltem egy darabig, hogy most kocsival vagy sem, aztán lusta voltam kiszállni az Árpád-hídnál, úgyhogy mentünk a Porcsarnokig (vö. Aréna), ahol még találtunk parkolóhelyet.
Ez sem a jóistennek volt köszönhető, hanem annak, hogy baromi korán volt, mert az indulás időpontját a villamosozással számolva jelöltem ki...Még nem volt fél nyolc. Ami a nyolc órás kezdéshez képest nem olyan rossz, de később belátjuk, hogy de igen.
Belogoltunk a valamilyen színű bejáraton, megkerestük a helyünket (ülő), s látván a tátongó nagy ürességet, kivándoroltunk a büfébe. A folyosó látványa a Fővárosi Nagycirkuszéhoz volt hasonlatos, ott látni csak ennyi elkeseredett arcú szülőt. Üdítően hatott a sok-sok elszánt apuka, aki most éppen megmutatja. A kávé után megakadályoztam, hogy a gyerekem Pink-pólót vegyen ötezerért, de a nyakba akasztható fluoreszkáló vacaktól már nem tudtam megmenteni. Visszaporoszkáltunk a helyünkre, ahol még mindig tátongott az üresség, s ez nem változott az elkövetkezendő két órában sem, gyak. mi képviseltük a gé szektort. Ettől kissé magányosnak éreztem magam, de nem kezdtem kilátástalan alkudozásba a marcona biztonsági őrrel, hogy engedjen át minket egy sűrűbben lakott bolygóra.
Apának biztos sikerült volna.
A koncert kilenc után kezdődött, addigra már fásultan bámultam a színpadot, de minden szám végén heves tapsorkánba fogtam, hogy a gyerek lássa: még ébren vagyok. És azt is mondtam neki, hogy tetszett, ami majdnem igaz, ha nem untam volna halálra magam, de nem akartam elvenni a kedvét. Feltettem a rutinkérdéseket (melyik tetszett legjobban,...stb.), megegyeztünk, hogy roppant jó ötletnek bizonyult nem rózsaszínbe öltözni, mert minden pisis abban volt, és hazavezettünk abban a tudatban, hogy másnap reggel nyelvtan dolgozat.
Kedd
Felhívott Peggy. Osztálytársam volt a gimiben, ő vett rá, hogy feladjam filoszi törekvéseimet, s a biztos felvétel reményében jelentkezzek tanítónak. Mert ő már akkor egy éve ott, s nem is olyan vészes. Na ja, de ő a tesis csoportba járt, ott meg volt pasi bőven, de sehol máshol, csak folyosón kötögető lányok amerre a szem ellát.
P. azt mondta a telefonban, hogy egy hónapja otthagyta a férje a két gyerekkel. S hogy fél hatkor kel, szétszórja őket különböző kisdedóvó intézményekbe, elrohan melózni, ahonnan fél ötkor föláll ugyan, de így is az ő gyerekei várakoznak csak a kisdedóvó arra kijelölt helyiségében...Az ember erre azt mondaná, hogy sajnálja, de az egyedülálló anya csak nyög valamit a kagylóba, s egyáltalán nem boldog attól, hogy eggyel többen van. S nem tud semmi vígasztalót, csak azt, hogy lesz ez még így sem, mert eljön az a pillanat, amikor a remény, hogy apu visszajön, végleg szertefoszlik, s a próbatételből, amivel most még rátermettségét bizonyítja (plusz megélhetés), hétköznapi robot (plusz megélhetés) lesz.
Nem igazság. Ez valahogy nem fair. Tessék ezt tisztességgel szabályozni. Mert lehetetlen, hogy a szétválás pillanatától fogva az összes létező teher a nő nyakába szakad, miközben a pasija egy családdal arrébb áll, s homokzsákok nélkül, könnyedén veszi az új akadályokat.
Függetlenül attól, hogy mindez kin és milyen mértékben múlott, mert ebben a felek - érthetően szubjektív alapokon - úgysem tudnak dönteni. Igen, adjanak áthidaló, s vissza nem térítendő kölcsönt annak, aki hirtelen magára marad. Csak annyi időre, hogy össze tudja szedni magát, hogy újraszervezze az életét, hogy átálljon egy másik időszámításra. S közben jól kisírhassa magát, mert a melóban az nem ildomos... S hogy rágyúrjon arra is, hogy egy komplett fizetés helyett majd a kisírt öt-tízezer forinttal kell majd beérnie a fennmaradáshoz...Ha éppen nem adatja el apu a lakást a feje fölűl, hogy kivegye a részét a befuccsolt vállalkozásból...
Nem jó ez így.
Valaki csináljon valamit.
Azonnal.
Szerda
Rámtört a depresszió. Benne volt P. telefonja is, meg Apa nemtelefonja is, láthatóan és (nem)hallhatóan baromira nem érdekli, mi van velünk. Végül persze felhívtam, szabadkozott: ma már háromszor majdnem fölhívta a gyereket... A Majdnemapa. Ez jó.
Hogy kitörjek a homályból, elmentem a konditerembe. Osztálytársanyuka lecsábított capoeirára. Gondoltam, tökmindegy mi, csak mozogjon, s ne legyenek sokan.
Ennyi erővel beszállhattam volna a kocsiba is, mert ami ez után jött, egy hétre meghatározta az életem folyását.
A capoeira állítólag brazil eredetű küzdősport, amit az unatkozó családanyák kedvéért domesztikáltak a konditerem-tulajdonosok. Nos, én küzdöttem rendesen. Az egész mozgássornak van egy alaplépése, amit én sétának értettem az ordibálásban, de később kiderült, hogy az dzsinga vagy mi, ettől azonban nem lett könnyebb. Ráadásul a tükörben kénytelen voltam végignézni a bénázásom. Ettől sem...Ez a dzsinga olyan, mintha egy betépett pávián a fákkal sűrűn benőtt erdőben próbálna lendületesen előre haladni. Na, tessenek a pávián helyébe betenni a restségtől meggöbbölyödött, Stones-pólós anyukát, s egyből átélhetik, miért fojtogatott végig a röhögés...S amikor az ember végre elsajátította ezt az alaplépést, jönnek az egyéb variációk, amit azonnal és ott kell lekopizni, s nincs idő és alkalom elmagyarázni, hogy eleve azért nem lettem parkett táncos, mert képtelen vagyok erre -a másoknak egyszerűnek tűnő- feladatra. Mindenesetre tisztességgel végigcsináltam, bár erősen sajnáltam, hogy az előtanulmányaim során kifejezetten capoeira-zenének nevezett valamiből nálunk a tucctacc ritmusilag lebutított változata lett.
S egy hétig moccanni nem tudtam az izomláztól. Kizárt, hogy egy páviánnak is legyen ilyenje...
Csütörtök
Hármas lett a matek dolgozat.
Én ezt sem értem. Korrepetítor nénivel minden ment. Még velem is. Kánéni ráadásul azt mondta, a matematika ezen szakaszában már nem tud olyan feladatot adni a gyereknek, amit ne oldana meg...Ehhez képest a mérhető teljesítménye közepes.
Aztán jött többianyuka. Igaz, csak azok, akiknek a gyereke a várakozáson alul teljesített. S ők is ilyeneket mondtak. Forgattam a dolgozatot, tényleg van hiba benne. De a közepes számomra azt jelenti, hogy a gyerek bizonytalan az aktuális anyagban. A hibák meg nem bizonytalanságról, hanem figyelmetlenségről árulkodtak, hiszen ugyanabban a feladattípusban
szabad szemmel is érzékelhető volt a jártasság és a pontosság.
A pontrendszer hülyeség. Feloldja a pedagógust a gondolkodás és a mérlegelés felelőssége alól. No meg a pluszmunka alól. Ez a hármas torz tükre a gyerek tudásának. Ami még nem lenne baj, ha ennél több jegyük lenne egy hónapban, de nekik csak egyetlenegy van általában, nyögve-nyelve kettő, s ezek alapján vésik be az évvégit...S a sok kicsi torz jegyből születik egy bazinagy.
Na, ezért nem számít nálunk az osztályozás.
A gyerek szerint órán mindig ugyanazokat szólítják fel, s torna órán is vannak kivételezettek. Most ezzel én mit kezdjek? Csak azt tudtam neki mondani, hogy általában velem is ez történik, másokat szólítanak fel, s körülöttem is vannak kivételezettek. Én mulya vagyok, s mivel ő a gyerekem, benne is van némi mulyaság, bár Apa nem mondható éppen élhetetlennek, sőt. De Apát általában ki akarták rúgni és/vagy kisegítőbe akarták tanácsolni a suliból a magaviselete miatt.
Úgy tűnik, vannak olyan emberi tulajdonságok, amelyek a szocializációs törekvések ellenére sem változnak sokat...
Ennyit a mulyaságról.
Péntek-Szombat-Vasárnap-Hétfő
Hurrá, nyaralunk!!!
Elindultunk Húsvétolni a Bakonyba. Egy kisebb csapattal: a csúcsidőben 14 gyerek és kicsivel kevesebb felnőtt. A kölyköket összezártuk, a felnőttek pedig elvonulhattak a kétágyas szobákba...Ettől persze a panzió egyéb lakossága sokat nem pihent, de mi voltunk többen. Én azt tanácsolom, aki hasonló szándékkal vidékre utazik, alaposan érdeklődje meg, hogy nem vagyunk-e ott. Nálunk ugyanis a legelső gyerek hétkor kapcsolja be a hallban található televíziót (max. hangerő), s a legutolsó felnőtt éjjel kettőkor mászik föl a kantinból, ahol előzőleg hangos röhögéssel meg-megszakított társasjátékokat játszott. Továbbá a lányok az est legkülönbözőbb pontjain kezdenek tipitapizni, amihez ugrálni kell, nagyokat, olyan nagyokat, hogy majd’ beszakad a födém.
De napközben nem vagyunk otthon. Napközben kirándulunk. Ami abból áll, hogy bőszen keressük azt a pontot, ahol utoljára láttunk valami turistajelzést. Néha letarolunk egy-egy védett növénnyel sűrűn benőtt domboldalt, mert az alján megpillantunk egyet, ide-oda mászunk a patakmeder fölött átheverő fatörzseken, mire valaki jól fogja a térképet, s kiderül, merre vezet az utunk, ami még egyáltalán nem biztos. A kiskamaszok mindeközben kiselőadást tartanak a felmenőiknek a túrázás tökéletes értelmetlenségéről, majd magukról elfeledkezve rohannak abba az irányba, ahol a szarvascsapat elhagyta a horizontot.
Egyébként a kamaszok és a szülők kapcsolata kiválóan modellezhető az első napi reggelivel:
a gondos szülő ugyanis - minden élettapasztalata birtokában- jó előre figyelmezteti a kölykét, hogy zabáljon, amennyit csak tud, mert legközelebb este eszünk, s hosszú út áll előttünk. A gondos gyerek megfelelő intonációval közli, hogy a reggeli szar, és nem eszik egy falatot sem, mert egyébként sem éhes...A szülő matekozik egy darabig, de aztán abbahagyja, mert még kihűl a rántottája négy tojással. S eljő a dramaturgiailag meghatározható pillanat (kb. öt kilométer után), amikor a kamasz minden pózát eldobva hisztizik, hogy éhes. A szülő meg széttárja a karját, hogy fiam, én megmondtam. Másnap pedig a gyerek két reggelit rendel. Ennyi. Csak a drogozással és társaival majd macerásabb lesz a bizonyítási eljárás...
Éngyerekem persze eszik rendesen, mert még nem nagykamasz, s hallgat az anyjára. És boldog is, mert bazisokan vannak körülötte, csupa játék, móka, kacagás, s az anyja is boldog, mert ivadéka végre tolmács nélkül is beszélget Újpasival, sőt. Majdnem olyanok vagyunk ezen a hosszúra nyúlt hétvégén, mint egy család.
A nyuszitojásokat a felnőttek egy gyerek izgalmával rejtik el a bozótban, s ugyanezzel az izgalommal nézik végig a Nagy Keresést. A kincs egy nagy kosárba gyűlik, s a kölykök egyetlen hangos szó nélkül osztják el, ha nem is testvériesen, de barátian.
Este pedig mindnyájan rúgjuk a bőrt, a gyerekem két gólt is bevarr a Kapusapuka hálójába, miközben néha meg-megszakad a játék, mert a papírsárkány végre szelet fog, majd zuhanórepülésben landol a tizenhatoson vagy hol.
Néha azt sem tudjuk, merre van a gyerekünk, valaki biztos, hogy figyel rájuk a csapatból, s a kicsilánynak is csak akkor szakad be a homloka, amikor a szüleivel hintázik.
Mindent egybevéve pompás hétvége volt ez, a gyerek első mondata itthon, hogy mikor megyünk legközelebb, majd, mondom, s átadnám az apukájának a maradék szünidőre, aki közli, hogy most jött meg a síelésből, sajnos, sok a dolga, de másnap kettőre jön, de azóta sem hallottunk felőle.
Isten hozott a való világban, az ünnepnek ezennel vége.
.jpg){kind=small}