Nemrégiben a Hill’s új kutyakekszet dobott piacra.

Mivel feltehetően első voltam, aki a kis lakótelepi állateledel boltban leakasztotta a kampóról az exkluzív grafikával kivitelezett aromazáró tasakot, -  rajta a 900 forintot jelölő szerény címkével -, a hölgy úgy meghatódott, hogy besurrant a raktárba, és mosolyogva elém tette a Hill’s promóciós ajándékát, az impozáns, emblémázott, áttetsző henger alakú kekszes dobozt.

—    Ez a gyártó ajándéka az első vásárlóknak. — mondta mosolyogva, én pedig némileg megenyhültem, mert a lapos stanicli és a horror árcímke között korábban erős ár-érték aránytalanságot véltem felfedezni. A díszdobozzal együtt a dolog kezdett szimpatikussá válni. Fizettem.

Hazabandukoltam átmenetileg magára hagyott „gyermekemhez”, és már az előszobában előadtam a nagy belépőt.

—    Na, mit hozott neked a mama…? — ragyogott az ábrázatom, csörömpöltem a zacskóval, kapkodva ráncigáltam le magamról a téli hacukákat.

A megszólított szemében meleg fények pásztáztak, amint rögvest hanyatt vágta magát nappali heverőjében, fejét félrekapta, és négy macskamancsát szétdobva felkínálta féltenyérnyi rózsaszín pocakját egy alapos, üdvözlő simogatásra. Aztán egy szívhez szóló, szerelmetes puszit nyomott a szemem gödrébe, mikor a simi végeztével a szívemhez emeltem.

Nekem egyértelműen örült, mint mindig, ha nagy ritkán előforduló egyedülléte véget ért. A zacskóra bizakodóan lesett a szeme sarkából, de egyelőre nem tudta, mihez is kezdjen vele. Na persze, gondoltam bölcsen, tökéletes az aromazárás, nem érez semmilyen illatot. De majd, ha kibontom! Ez olyan drága, és olyan gyönyörű, hogy biztosan isteni is!

A konyhapulthoz siettünk, ollóval felnyisszantottam, majd az első darabbal lehajoltam imádottamhoz.

—    Gyere Sütke, nagyon finom, kóstold meg! — unszoltam gyöngéden, és bár nem éreztem ingerlő illatokat, még mindig reménykedtem. De akkor már óvatosra vette a figurát, fogta, hogy ismét valami turpisságon töröm a fejem. Szeretlek, de akármit akkor sem eszem meg, üzente a pillantása, és az evőtálcától úgy húsz centire letappancsolta magát a konyhakőre, mint egy megbízható toronydaru. A nyakát előrenyújtotta hosszan, látható igyekezettel, már-már a fizikai képtelenség határait súrolva, de a lábai nem mozdultak. Mikor az orra már majdnem elérte a kutyakekszet, pofácskájáról lehullott az érdeklődés utolsó foszlánya is, megfordult, és a lábaim között a helyére kullogott.

A rohadt életbe, mormoltam a fogam között, a kilencszáz forintra gondolva. Kicsomagoltam a reprezentatív dobozt, legalulra beleszórtam a K.O-t szenvedett friss szerzeményt, tetejére öntöttem mindazt ebben a műfajban, amit korábban beszereztem és különféle dobozokban tároltam a kutya polcán, majd elégedetten  rábiggyesztettem a formás tetőt. A különféle színű, formájú és nagyságú nasi eledelek kifejezetten étvágygerjesztő hatást keltettek. Átfutott az agyamon, hogy ennek még lesz folytatása, azzal a mutatós cuccot a zsúrkocsi sarkára állítottam.

 Úgy két nap múlva kisebbik magzatom tette tiszteletét otthonomban.

—    Szia Mamcsó! — búgta üdvözletképp, miközben karjai körém fonódtak. A meleg ölelés egy pillanatra mintha megrebbent volna, s a fürdőszoba ajtajára csavarozott tükörben láttam, amint tekintete a Hill’s dobozba fúródik.

A vetkőzés és kézmosás után ölbe vette a sikoltozó rajongástól megkergült ebecskét. A következő tíz percet önfeledt imádatban töltötték.

Ismervén gyermekem kimeríthetetlen étvágyát, én magára hagytam a turbékoló párt,  melegíteni kezdtem a konyhában az ebédet. Néhány perc múlva megállt mellettem, miközben szeme pásztázta a konyha rejtett kincseit. Mindig ezt teszi. Vakon tudja, merre található a mazsola, a fitnesz müzli, a sós mogyoró, a ropi perec, a pörkölt napraforgó, a csokoládé. Most azonban nem a színes ovális fémdobozt kapta le elsőnek a polcról, hanem határozott mozdulattal a belépésekor regisztrált újdonság, a Hill’s doboz után nyúlt.

Láttam én, de eszemben sem volt megakadályozni. Tapasztalatból tanul a gyermek. Akkor is, ha elmúlt harminchárom éves.

Bizsergő izgatottsággal leemelte a doboz fedelét, láttam a sárga fénypontocskákat cikázni a szemében. Kiválasztott egy nápolyi kinézetű, négyszögletes darabot, melynek közepén vastag rózsaszín töltelék futott végig. Elégedetten konstatálta a látványt, a szájához emelte és harapott.

Megfordultam, hogy ne csak a szemem sarkából érzékeljem a látványt.

Rágott. Nem fintorgott, bár némi csalódás tapintható volt a konyhában. A szeme a teás findzsát kutatta, és üzent a pillantása, hogy kéne egy bögrével. Alighanem száraz.

Addigra megsajnáltam.

—    Kisfiam, az a kutyakeksz. Van itt  Barnabás titokfiókjában Balaton-kocka, inkább azt edd meg, de rögtön meleg az ebéded is.

Határtalan nyugalommal vette tudomásul a tényeket. Nem köpte ki a darabkát, csak megállapította, hogy kemény és íztelen. Napirendre tért a dolog felett, majd szívós igyekezettel kipusztította a hűtőszekrényt.

 Pár nap múlva vidéken élő exemnek akadt dolga a fővárosban. Ilyenkor engem boldogít a látogatásával, s azt a néhány órát, ami a busz indulásáig hátravan, többnyire a konyha környékén tölti. Ő nem cifrázza, nem az a fajta. Ahogy koppan a nagy sporttáska az előszoba kövén, nyomban a konyhába tolja a hasát.

—    Mit főztél? Mi van kaja? — sürgölődik egy gyermek izgalmával.

—    Szilvásgombóc van? — érkezik a következő kérdés. Amúgy reggel fél kilenc van, nem az a kifejezett szilvásgombócos időpont, de neki erről más a véleménye.

Még válaszolni sem tudok, mikor lekapja a Hill’s doboz tetejét.

Érdeklődéssel figyelem. Abbahagyom a mozdulatot, az arcát fürkészem. Vigyorog az elégedettségtől.

Mohó. A legnagyobb darabot veszi ki, hosszúkás, bumszli téglalap, benne vastag töltelék valami piszkosszürke árnyalatban. Jókorát harap belőle. Átfut az agyamon, hogy nem fog jót tenni a műfogsorának. Ő baja, minek nyúlkál oda, ahová nem kéne….

Rág. Képzelem, mihez van szokva, ha ezt megeszi.

—      - Van egy kis tea? Nagyon kemény, de akkor majd szétmállik.

Kirobban belőlem a röhögés. Egyidejűleg elhatározom, hogy ezentúl a teás üveget a Hill’s mellett tartom. Amikor felvilágosítom, hogy az kutyakeksz, velem együtt vigyorog, és kiköti, hogy ezek után ragaszkodik a szilvásgombóchoz.

Úgy lesz. Nagy, lila fedeles tálban viszi haza, s már a hosszú úton be-bekap néhányat, ha nem néz arra senki.

 Az idő csöndben araszolgat, egyik este nagyobbik fiammal érkezem haza. Küldeni akarok egy kis lefagyasztott ezmegazt a családnak, ezért kísér föl a lakásba. Miközben rámolom ki a mélyhűtőt, laza, ringó járásával megáll a zsúrkocsi előtt. Bingó, gondolom vigyorogva, de gondosan ügyelek, hogy ne lássa ábrázatomat.

Leemeli a fedelet, kotorászik kicsit, válogat, majd kiveszi a neki tetsző darabot.

Harap.

Sok ez már nekem, nem bírom tovább. Fuldokolva tör ki belőlem a röhögés, s csak rángatózom a hűtőnek támaszkodva, míg a kezemhez hozzá nem fagy az unokámnak szánt sütemény.