Sok szülőtől hallottam már, hogy nem fér össze a fegyelmezés a szeretettel, hiszen egy vajszívű szülő sosem lenne képes megütni a gyermekét. Mindig kérdőn néztem, de soha nem kaptam magyarázatot rá, vajon miért gondolják a szülők, hogy egy gyermeket másként nem lehet fegyelmezni. Hiszen egy gyermek - bár nem tud még sokat az életről -, nem egy alacsonyabb rendű lény, aki nem ért a jó szóból. Nem beszélve arról, hogy sokszor a rossz viselkedésnek közvetve (vagy közvetlenül) maga a szülő az oka.

Ki a ludas?

Gyermekünket fegyelmezni szeretnénk. Hogy miért? Egészen egyszerűen azért, hogy felnőtt korában, sőt, már az iskolában is megállja a helyét, alkalmazkodjon az őt körülvevő világ elvárásaihoz. Amikor valami rosszat tesz, azért fegyelmezzük, hogy ez még egyszer ne fordulhasson elő. Sajnos olykor nem vesszük észre, hogy mi, szülők vagyunk a hibásak a gyermek viselkedéséért, mert előbb büntetjük meg, minthogy elmagyaráznánk mit miért nem szabad.

A gyermek, főként óvodás korban szüleit, kortársait tekinti elsődleges mintának. Ha szülei kiabálnak, ő is azt teszi, ha kortársaitól hall egy új szót, otthon visszamondja azt (akkor is, ha káromkodás, és valójában nem is tudja mit jelent). Ilyenkor nem a megdorgálás, hanem a beszélgetés segíthet. Derítsük ki, honnan hallotta a csúnya szavakat, figyeljük meg, mi váltja ki a rossz viselkedést.

A szülőnek szabad, a gyereknek nem?

A családok többségében sajnos még mindig a büntetés, a kiabálás, a tévétől eltiltás, vagy éppen a "gyengédebb fizikai fenyítés" (értsd ezalatt az elfenekelést) a jellemző. Pedig mi magunk és képesek vagyunk szélsőségesen, a normáktól eltérően viselkedni. Ha logikusan végiggondoljuk, mi felnőttek - akik olyan nagyra tartjuk tudásunkat, tapasztalatunkat - számtalan hibát követünk el az életben.

Fotó: foter.com