Játszani! – de hogyan? – Mi így szoktunk:

Az egész úgy kezdődött, hogy egy szép nap reggelén Dóri határtalan élményként mesélte, hogy: "Képzeld, Olgi néni, ma busszal jöttünk Anyával az óvodába, mert Apánál maradt a Toyota kulcsa."

Ennek a buszozásnak (ami a lakóhelyük és az óvoda között történt, és ami mindössze 2 megálló) az élménye akkora emlékként ragadt meg a 6 esztendős Dóriban, hogy aki aznap a csoportunkba lépett, mindenki értesülést szerzett az eseményről.

Dóri határtalan lelkesedése a buszok iránt a napok előre haladtával sem csökkent, sőt, inkább csak erősödött. Ami aztán lassan–lassan, némi tudatos (de nem direkt) óvónői háttérmunkával az egész csoportra kihatott, és egy fantasztikus nagy játék lett belőle. Egy nagy játék, amelyhez a spontán szikrát most Dóri nagy lelkesedése biztosította.

Ezúttal séta közben teljesen maguktól csak a buszokat figyelték. Dóri mindjárt mutatta, hogy Ő olyan rövidebb busszal utazott, amelyre én válaszul megjegyeztem, hogy én pedig azzal a hosszabbikkal, az úgynevezett csuklós busszal érkezem reggelenként az óvodába.

Megfigyelték, hogy az egyik busz az ott áll a megállójában, és csak nagy sokára indul el, mert, hogy annak ott a „végállomása”, a másik pedig csak annyi időre áll meg, amíg az utasok le- és felszállnak rá.

Észrevették, hogy a buszok színében is van eltérés, mert van, ami csak kék, és van amelyiken zöld csíkok is vannak, „mert az jobban vigyáz a zöld környezetre” – osztotta meg velünk ismeretét Gergő. Észre sem vettük, de a nagy megfigyelések közepette már mi is 2 megállónyira elsétáltunk az óvodától. Ezért úgy döntöttünk, hogy hazabuszozunk az óvodába.

Buszra szállva újabb megfigyelésekre tettünk szert, a busz belsejét illetően is.

Így történt, hogy rengeteg sok megszerzett ismerettel érkeztünk vissza a csoportunkba.

Ahol kezdetét vette a látott és átélt tapasztalatok, az eddig összegyűjtött információk spontán feldolgozása.

Hamarosan több busz is „parkolt” a csoportszobában, amelyek székek egymás mögé helyezésével születtek. Hogy „kerekeik is legyenek” némi kartonpapírt és gumi pertlit használtunk fel. Ámde hogyan lesz a papírkerék kerek?

„Hát, rajzoljuk körbe Anikó néni felmosó vödrét, és vágjuk ki” – érkezik a megoldás.  Kormányaink eddig is voltak, de egy busznak „műszerfala” is van – mondja Szabolcs, - amit egy nagy kartondobozra festenek meg - nem beszélve a „szélvédőről”, no meg a „schlusskulcsról”. Ezek megvalósítását is megoldják/juk. 
Amikor már majdnem indulásra kész állapotban voltak a járműveink, jött egy nagy probléma: „a busz csak akkor indul, ha van benne benzin!” - mondták.

Nincs más hátra, benzinkutat kell építeni. Ez egy hosszabb feladat volt, amire 2 kartondobozból megvalósítást nyert.

Végre elindulhattak járműveink, amikor is jöttek a következő felvetések, élményfelidézések. „A buszra csak az szállhat fel, akinek van „buszjegye” vagy „bérlete”, „kell egy jegylyukasztó is” – még jó, hogy Johanna emlékszik rá, hogy tavasszal használtunk formalyukasztót, ami ugyebár pont megfelel buszjegy lyukasztás céljára is – elővesszük.

De kell egy hely, ahol meg tudjuk venni a jegyeket meg a bérletet. Miután tanulmányozzuk, hogy miként is néz ki egy igazi buszjegy és bérlet, buszjegy gyártás következik. A bérletgyártás bonyolultabb feladat, mert azon még fénykép is van. De mire valók a színes, áruházi prospektusok? Azokból ki tudunk vágni néhány fotót – Születik erre a problémára is a megoldás.

„De a TE bérletednek még tartója is van” – érkezik az újabb megfigyelés. Nincs mit tenni, hosszas vágás, ragasztás után genothermből még ezt a problémát is megoldják/juk. Már javában közlekednek a buszjáratok, amikor is újabb tapasztalatok kerülnek felszínre.

Kell egy jegyellenőr, akinek „karszalagja” is van! – megoldják.

A buszra Blanka egy babával száll fel, és ugye egy kisgyermekes anyukának, vagy az idős embereknek illik átadni az ülőhelyet – állok fel én. Igaz, miután átszálltam egy másik járatra, ott én kaptam ülőhelyet, mondván, hogy én már „öreg” vagyok.

Harmadnap reggel Balázs újabb információval /megfigyeléssel érkezik az tömegközlekedés területéről: „a buszon mindig bemondják a mikrofonba, hogy mi a megálló neve.” – de ehhez kell egy mikrofon! – Egy papírtörlő guriga és egy gömbölyded alakú műanyag joghurtos palack felhasználásával ez is megoldódik. (Ez később a X faktor játék kiinduló pontja lesz.)

Emese egy reggel azzal a megfigyelésével érkezik, hogy „a buszon, ha szól a csengő, akkor már nem szabad sem le-, sem felszállni” – ezzel újabb megoldandó feladat elé állítva a csoportot. Miután azonban a csengetést nem tudják másként megoldani, felajánlok nekik egy megoldást: „A vezető bácsi mindig mondja be a mikrofonba, mielőtt becsukná az ajtókat, hogy „kérjük a fel- és leszállást befejezni, az ajtók záródnak!”
A felajánlást örömmel elfogadják, de eszükbe jut, hogy a megállóhelyeket tábla jelzi. „Csináljunk táblát!”
De minekután egyikük sem tudja, hogy miként is néz ki egy ilyen tábla pontosan, a kialakuló vita miatt a megvalósítás elmarad. Másnapra azonban rengeteg információnk gyűlik össze egy ilyen tábla külalakjáról, tartalmáról. Így már nem nehéz megvalósítani sem a dolgot.

Hogy utazásaink alkalmával a busz melyik megállóban álljon meg, az attól válik függővé, hogy ki milyen nevű utcában lakik. (Ezzel könnyedén, és maradandóan megtanulják a lakcímüket.)

Így utazgatunk mi Budapesten. Napról-napra több információval gazdagabban és rengeteg, a megvalósítás során gyűjtött tapasztalattal a birtokunkban.

Amikor is egy egészen másfajta élmény ér minket. A doktor néni és a védő néni látogatnak el hozzánk. Sorban szólítják, majd megvizsgálják a gyerekeket. Testsúlymérés, magasság mérés, vérnyomásmérés, légző térfogatmérés, és általános orvosi vizsgálat következik. Búcsúzás előtt a doktor néni megdicséri őket a bátorságukért, és néhány intelemmel köszön el, minthogy: Vigyázzanak magukra, ebben a hidegben, és mindig jól öltözzenek fel. Az orrukon vegyék a levegőt kinn a szabadban. Helyesen fújják ki az orrukat. Még otthon se szaladgáljanak mezítláb, mert könnyen felfázhatnak, és ne felejtkezzenek meg a kézmosás fontosságáról, stb...

Látogatásuk után a buszos játék kicsit megtorpan, de hamar átlendülnek a holtponton. Egyre több baba lesz beteg, és így a busznak leggyakrabban a „rendelő” megállóhelynél kell megállnia. Érzem, itt az alkalom, hogy egy rendelőt is létrehozzunk a csoportban.

Első lépésként csak „benn felejtem” a csoportszobában a mérleget, és a magasságmérőt. Rögtön használatba veszik. Majd orvosi táskát és köpenyt helyezek ki szobánk egy kis sarkába. Ezek után szép sorjában jönnek elő az információk arról, hogy miként is néz ki egy igazi rendelő.
Először is „ki van írva a doktor néni neve az ajtóra és, hogy mikor rendel” – mondják. Így hát nálunk sem lehet ez másképp.
„Ott számítógép is van.” – Egy igazi, de használaton kívüli billentyűzet kerül a kisasztalra. A számítógép monitorját kartonpapírból, és genothermből oldjuk meg közösen, majd felragasztjuk az asztal fölé a falra. De úgy, hogy abban még a röntgenképeket is „gombnyomásra” cserélgetni lehet.

Különböző testrészek röntgenképeit másolom ki nekik egy könyvből. Így a monitorunkon megnézzük és rácsodálkozunk a kar, a kézfej, a lábfej, a lábszár, a mellkas, a koponya röntgenfelvételére.

A doktor néninek „hallgatója” (sztetoszkópja) is van – mondják. Rögtön meg is keressük, hogy hol van a mienk. Egy egészségügyben dolgozó édesanya segítségével, lesz műtős ruhánk, sapkánk, papucsunk, maszkunk, de injekciós fecskendőnk, színes kupakos vérvételi kémcsöveink, és infúziós palackunk is.

Marci éppen betegségből tér vissza közénk. Lobogtatva hozza az igazolást, amit a doktor nénitől kapott. Talán innen eredeztethető az újabb emlékfelidézés, miszerint a doktor néninek „piros színű” recepttartója van, no meg „nyomdája” – mondja Eszter. S már nyúlnak is a fiókba a papírokért, hogy „recepteket” vágjanak. Az elsőre én írom rá, hogy „VÉNY”, de a többire már ők, maguktól próbálgatják lemásolni az én betűimet. A rengeteg vényt egy piros kartonba hajtva, egy irodai kapoccsal fogjuk össze, hogy hasonlítson a doktor nénijéhez. Az orvosi pecsétet egy gyermeknyomdából vett „mókus doktor bácsival” helyettesítjük.

De ha már receptjeink vannak, akkor „patika is kellene” ahol ki tudjuk váltani a nekünk felírt gyógyszer/eke/t. Egy-két napon belül különböző alakú, formájú és színű gyógyszeres dobozok és tégelyek kerülnek a kisasztalra (patikába). A babaágy pedig betegággyá változik. Sorban érkeznek a betegek a rendelőbe, gyerekek (babák) és felnőttek (ők maguk) egyaránt. Az éppen rendelő orvos mellé, mindig kerül valaki nővérkének is, aki név szerint szólítja be a kialakított váróból (egymás mellé tett székek) a betegeket a rendelőbe.

Érdekes megfigyelnem, hogy a mi orvosaink is ugyanolyan jó tanácsokkal búcsúznak egy-egy betegüktől, mint az igazi doktor néni tőlük. Jó nézni, és megfigyelni őket.

Egy napon azonban mi, óvodai dolgozók új munkapapucsokat kapunk. A változást Ők persze rögtön észreveszik. Az enyém eddig egy klumpa volt, most viszont egy nyitott orrú, pántos papucsot kaptam. Talán innen vezethető le, hogy Csillának eszébe jutott a doktor néni egyik intelme, miszerint „még otthon se szaladgáljanak papucs nélkül!”
Igen ám, „de a babáknak (minő hiányosság!) nincsen papucsuk!” Mit lehet tenni? Így fel fognak fázni. Ezt pedig senki sem akarhatja.

Nincs más hátra, papucsot kell nekik varrni! – mondom.

Tágra nyílt szempárok tekintenek rám, miközben kihúzom azt a fiókot, amelyikben kartonpapír darabokat tárolunk.

Na, mekkora is legyen az a papucs? – kérdezem. Andika már hozza is a babát – „rajzoljuk körbe a talpát!” – jelenti ki határozottan. Így is teszünk, aztán előkerül az olló, a tű, a cérna (hímzőfonal). Egy-két öltés és kész is a kis papucs.

De egy papucs, nem papucs, mert minimum kettő – azaz egy pár – kell belőle. Egy a jobb, egy pedig a bal lábra. Így hát dolgozunk tovább.

Lesik minden mozdulatomat. Nagyon élvezem – Ők is. Mire befejezem, Mátéka már a zokniját is levette, és éppen rajzolja körbe a talpát. Magának is készít egy pár papucsot – jelenti ki.
Innentől kezdve nincs megállás. Egyre másra születnek a szebbnél-szebb papucsok. Kisebbek, nagyobbak, rózsaszínűek, pirosak, sárgák, kékek, zöldek. Aztán van, aki egy kis díszítéssel is ellátja. Ha elkészültek, fel is próbálják. Majd összehasonlítgatják. Kié milyen színű? Kié nagyobb, és kié kisebb? Kinek a papucsán van dísz, ki milyen színű fonallal varrta?...

A rengeteg papucs láttán felkiáltok, „ennyi papucsból, már egy egész papucs boltot is nyithatnánk!” Már pakolják is le a játékokat a polcról, helyükre a gyönyörű papucsok kerülnek. Odahúznak egy asztalt, arra teszik a pénztárgépet. Azt a játék pénztárgépet, amely a mai kor követelményeinek mindenben eleget tesz. Futószalag viszi az árut, vonalkód leolvasó és bankkártya elfogadó terminál is van rajta.

Ákos a pénztáros, alig győzi kiszolgálni a sok vevőt, de mindenkinek udvariasan köszön. Így előbb-utóbb a boltba betérő vásárlók mindegyike is hangosan visszaköszön.

Zolika (akinek édesanyja pénztáros) kifejti, hogy a „papucsokon nincsen olyan hely, ahonnan tudná a pénztárgép, hogy mennyit kell érte fizetni.” Ez egy nagy probléma! Végül megkérem őket arra, hogy ha Anyucival mennek ma vásárolni, figyeljék meg, mit is csinálnak a pénztárnál az eladó nénik, sőt megígérem, hogy én is figyelni fogok.

Másnapra, mindenki a megfigyelése eredményével érkezik az óvodába. Miszerint: „vonalakat”, „vonalkódot”, „vékony és vastag csíkokat”, „számokat” „néz” a pénztárgép, és abból tudja, egy-egy termék árát.

Miután különböző a csoportban található termékeken megnézzük a vonalkódokat, nincs más hátra, minthogy a mi papucsainkat is el kell látni vonalkóddal.

Előkerülnek a filctollak és vékony – vastag csíkokat (azaz vonalkódot) rajzolgatnak a papucsok talpára…

Folytathatnám tovább a sort, hogy ez a boltos játék miként alakult át fokozatosan postás játékká, abból hogyan lett állatmentő játék, vagy ez utóbbiból X faktor verseny...

Én csak figyelek, és minden pillanatban követem az Ő spontán érdeklődésüket. Erre a fajta játék”alakításra” ugyanis nem is lehet jó előre felkészülni, eltervezni a dolgokat, hanem részemről  egyfajta folyamatos és nagyon tudatos odafigyelést, jó értelemben vett állandó spontaneitást kíván ez a helyzet. Mert nem az általam jó előre eltervezett menet szerint zajlik az élet, hanem az őáltaluk kitalált, megélt spontán módon. Így egy csomó eszközt, feladathelyzetet, nem én egyedül készítek el jó előre, hanem együtt, közösen oldjuk meg a helyzeteket.

Nekem „csak” a gyermekeim érdeklődésére kell hagyatkoznom. Mert ők mindig, minden pillanatban érettek valamire, érdeklődnek valami iránt. Nekem csak azt kell észrevennem, hogy aktuálisan mi köti le őket. Egyik témánk hozza a másikat, a harmadikat maga után. Nekem csak megragadni, mélyíteni, bővíteni, tágítani kell a benne rejlő lehetőségeket. Néha továbblendítem a fonalat, néha kicsit visszahúzom. Természetesen mindig féltő, óvó, vigyázó tekintettel. Miközben Ők mindvégig csak egy jót játszanak, én a háttérben végig tudatosan gondolkodom, hogy mi mindent lehet még az adott szituációból, témából kihozni, hogy általa ismereteik bővüljenek, képességeik fejlődjenek, s ezáltal boldog és kiegyensúlyozott gyermekek maradjanak.
 

A „Keressük a Legkreatívabb óvónőt” pályázatra beérkezett cikk.