Egy igazi nevelési sikerélmény

T. korának megfelelő testalkatú, rendezett külsejű, mosolygós, huncut szemű, tüske hajú kisfiú. 3 évesen kezdett óvodába járni, 29 fős csoportba.

Édesanyja első férjét 37 évesen veszítette el, magára maradt 15 éves kamasz fiával. Két évvel később megismerkedett második férjével, s nemsokára megszületett T.! A kisfiút szülei, testvére és nagyszülei vették körül. A nagyszülők amolyan igazi feltétel és korlátok nélküli szeretettel halmozták el: első unoka - teljesen elárasztották a rajongásukkal, sok időt töltöttek T.-vel, ám észszerű napirendet és viselkedési kívánalmakat sosem tártak elé.

A kamasz testvér bevonta a maga világába, ahol T.-t ünnepelték a baráti körében, mint „vagány kissrácot, aki nem hagyja magát”. A szókincse is sokáig innen bővült: „tök jó”, „tök zsír”, „állítsd le magad”, „na mi a dörgés?”. Sok esetben használt trágárabbnál trágárabb szavakat is. Édesanyja érezte, hogy néhány észszerű gátat kellene szabnia, de nem tudta miként. A sok trágár szó hallatán egyre többször legyintett kisfia szájára, ennek az ovi öltözőjében tanúja is lehettem jó néhányszor.

T. a „legyintésekhez” hamar hozzászokott, s ezek rendszertelensége miatt próbálni kezdte határait: mások előtt nem kapott a szájára, tehát a legteátrálisabb produkcióit ezekben a helyzetekben próbálta ki, élvezte, hogy vannak olyan alkalmak, amikor azt tehet, amit csak akar. Kaján arckifejezéssel nézte édesanyja kétségbeesett elterelő próbálkozásait. Folyamatosan próbálgatta, meddig mehet el…

T. közösségbe kerülve szinte azonnal alkalmazta anyukája módszerét: ha nem elképzelései szerint történt valami, hát „legyintett”! Később nagyokat legyintett, és még nagyobbakat! (Ártatlan arccal nézett rám ilyenkor, és szempillája szinte a homlokáig ért!)

Nagy testvére révén leginkább egyke volt a státusza a családban, játékai, játékötletei, igényei soha nem volt alku tárgya. Így a közösségben egyre több és több akadályba (legalábbis más elképzelésbe) ütközött. Ötleteit, akaratát azonnal ütéssel, rúgással próbálta érvényre juttatni. Ahol T. játszott, azonnal méltatlankodás, sérelmezés vagy sírás keletkezett, s felborult a játék nyugalma. Kolléganőmmel először elkerekedett szemekkel figyeltük T. ténykedéseit, de a szinte percenként előforduló durvaságok (ütés, lökdösés, rúgás, harapás, karmolás) követhetetlennek bizonyultak. Míg a babakonyhában „tortával kínáltak”, valahonnan azonnal jajveszékelés hallatszott: „T. volt!”

T. kezdettől nagyon szeretett építeni duplóval, a favonat kanyargós sínjeit bámulatos ügyességgel illesztette össze, de gyöngyöt fűzni és kirakózni is szeretett. Többször játszócsoportot alakított ki maga körül, s amíg elfogadták ötleteit, élvezte irányító szerepét. Vezéregyénisége megbecsült volt, de a sok konfliktus miatt hamarosan tartani kezdtek tőle a társai, s elkerülték.

Eleinte megpróbáltam állandóan nyomon követni, de a 29-es létszám miatt ez lehetetlen volt. És T. ekkorra már „aprította” a gyerekeket, néhányan naponta rúgásnyomokkal mentek haza. Így aztán a szülők körében is elterjedt a sok durvaság, a lila lábacskák híre, no meg az is, hogy ki az „elkövető”! Néhány szülő megállította anyukáját az utcán, hogy panaszkodjon T.-re: milyen csúnyán elbánt az a kis gazember az ő csemetéjével sorozatban… és persze ecsetelték egyidejűleg, mit tennének az anyuka helyében… Az anyuka akkoriban szégyellni kezdte magát, majd előttünk reggelente kérlelni kezdte T.-t, s „megígértette vele”…”hogy többet sosem”… T. ezeket az ígéreteket természetesen képtelen volt betartani, még anyukája jelenlétében is. Ilyentájt kezdte kerülni a szemkontaktust.

Megfigyeltem, hogy a gyerekek egyedül őt szólítják a teljes nevén (vezetéknév+keresztnév). Micsoda árnyalt megkülönböztetés!

Társai egyfajta félelemmel, vegyes tisztelettel néztek rá. Ám aki csak picit is érvényesíteni szerette volna saját ötletét-akaratát, egy pillanat alatt pórul járt!

Kezdettől elvem volt, hogy minden egyes bántást azonnal megbeszélek vele, hiszen ez az egy dolog sohasem lehet alku tárgya: egymást nem bánthatjuk! Ez a szabály és kész! Ezzel egy időben felajánlottam a segítségemet panaszos ügyeiben, más alternatívákat kínáltam a békés elintézési mód érdekében: „lehet cserélni”, „inkább elkérni, mint elvenni”, stb. Ezek után - eszes gyerek lévén - a verekedés után ártatlan tekintettel mesélte el, mi mindent megtett ő, mielőtt rúgott, karmolt volna! Kértem, azonnal szóljon, így talán megelőzhetjük, hogy percenként sírjon valaki miatta. Ezzel viszont az önálló megoldás keresését nyomtam el - nem is működött sokáig.

Észrevettem, hogy a meséket 3 éves kora ellenére hihetetlenül sokáig képes hallgatni. A mesepárnán igyekezett mellém ülni, és olyan közelről nézett az arcomba mesém közben, hogy alig tudtam megállni nevetés nélkül. Ha megígértem neki, hogy másnap ő választhat mesét, s azt mesélem-bábozom, amit ő szeretne, akkor képes volt visszatartani magát a durváskodástól. Szemével állandóan követett, látom-e, hogy ő milyen fantasztikus békés, jó kisfiú. Ez hatott, de ez a kis „zsarolgatás” csak ideig-óráig tarthatott - minden nap mégsem engedhettem meg, hogy ő válasszon mesét, erre ugyanis számos jelentkező akadt. Hosszabb távú kecsegtetés pedig („nemsokára megint te választhatsz mesét”) életkora miatt is hatástalan maradt.

Otthon is sokat gondolkodtam azon, mit tegyek. A dajka néni azt jósolta, hogy T. nemsokára „kicsontozza” a csoportot. Tavaszra már T. volt maga a ROSSZ FIÚ, s ezt az egész óvoda tudta! Aki éppen szemtanúja volt a verekedésének, az megszidta, máshova küldte játszani, nem játszhatott a kedvencével, stb. Bevallom, kifogytunk az ötletekből és a türelemből is.

Egyszer egy nagy homokdobálásnál szaladtak hozzám a gyerekek az udvaron: „Gyere óvónéni, nézd a T. mit csinált!” S akkor a homlokomra csaptam: hiszen beteg, nincs is itt!!!!!!

Más alkalommal az egyik kisfiú hatalmasat esett, valaki kihúzta alóla a széket. Kérdeztem ki csinált ilyet, de nem akadt jelentkező. Vigasztaltam a kisfiút, s igyekeztem kideríteni, ki tette ezt vele. T. egyszer csak odajött, és mondta nekem, hogy ő volt. Megbeszéltük a dolgot, hallgatta, amit ráolvastam. Udvarra menetelnél az öltözőben megdicsértem, hogy milyen ügyesen tudja felhúzni a zipzárt. Erre hozzám bújt, és azt mondta: különben Ági néni, nem én húztam ki M. alól a széket, de nekem már úgyis mindegy!

És akkor történt bennem a VÁLTOZÁS: mélyen megsajnáltam! Elképzeltem, milyen érzés lehet neki mindig elmarasztalva lenni - hát biztosan nem jó… Akkor elhatároztam, hogy változtatni fogok, s körmöm szakadtáig kerestem más stratégiát. Elolvastam minden idevonatkozó szakirodalmat, s kiválogattam azokat a javaslatokat, amelyek alkalmazásában hitelesnek érezhettem magam. Az otthoni okokról tudtam, de a fogadóórán megbeszéltek hatására sem történt semmi változás, a családterápia pedig szakember dolga.

Elhatároztam, hogy mostantól aztán T: lesz a JÓ FIÚ! Azt már jól tudtam, hogy miben kiemelkedően ügyes, és sok ehhez kapcsolódó szituációt teremtettem. Ezekben a helyzetekben aztán hangsúlyozottan dicsértem, élhesse át minél többször az „ügyes voltam”, „segítettem” élményét. S valami ekkor elkezdődött: minden nap valamire megkértem szépen, és ő „felemelte, mert nehéz”, „előkészítette”, „kicserélte”, „meglocsolta”, „megkínálta”… Ilyenkor aztán én megszeretgettem, meglapogattam, megforgattam. Amikor pedig az újabb karmolás, rugdosás következett, akkor ellenkezőleg: nem szerettem volna a párja lenni sétánál, a mosolyom legfeljebb félmosolyra sikeredett, s nem őt kértem meg, hogy adogassa a bábokat, hozza a tornasípot, segítsen az egérke etetésénél.

Hihetetlenül gyors eredmény született! A durvaságok száma minimálisra csökkent. Szinte el sem mertem hinni. Óriási erőfeszítést igényelt tőlem az állandó odafigyelés, következetesség - különösen a nagy létszám miatt. De megérte! Akkor tudatosult bennem igazán T. nagy változása, amikor az új óvó nénink megkérdezte: Tényleg T. annyit verekedett? Ekkor T. már a szemünkbe nézett a „hőstettek” és a „szörnytettek” után egyaránt. Durva megnyilvánulásai nemcsak csökkentek, de a düh foka is jóval szelídebb lett. Egészen jól megtanult egyezkedni, ám azért megvoltak a „maga eszközei”… Játéka nyugalmasabb lett, beszéde szabatosabb, humora csodálatra méltó!

A nyári időszakban összevont csoportokban működik óvodánk. Ebben a helyzetben T. - úgy tűnt - visszaesett. Szembeszállt-kötözködött a nála egy fejjel magasabb nagycsoportosokkal is. Egy ilyen alkalommal két nagyfiú alaposan „helybenhagyta”. A rend ekkor újra helyreállt. Én azért reménykedem, hogy nem az utóbbi „megoldás” hozta meg a hosszú távú, igazi eredményt!

Bevallom, nagyon szoros kötődés jött létre T. és köztem - akkor és azóta. Ennek oka bizonyosan az a sok és sokféle érzelem, ami felszabadult mindkettőnkben a „nehéz időszak” alatt. Sokáig csak a jelenlétemben „működtek jól a dolgok”, még nagycsoportban is. Remélem azonban, hogy az idő múlásával belsővé válik mindaz, amit elértünk mi ketten: T. és én.

Később (egy konfliktuskezelésről szóló továbbképzés után) átgondoltam a T.-vel kapcsolatos nevelési attitűdöket, módszereimet, eszközeimet. Mit csinálnék másképpen, mi az, amit mindenképpen kipróbálnék?

• Ha most kezdődne a történet, folyamatos megfigyeléseimet lejegyezném, összegezném.
• Alkalmaznám a „tárgyiasítást”, mint kondicionálást: Valóban nincsenek a mai gyerekek azon a verbális szinten, hogy csak szavakkal célt érjünk. Különösen az óvodás korosztály. Visszagondolva T.-re, jól hatott volna, ha apró tárgyakkal jutalmazom, illetve a konfliktusos helyzetekben visszaveszem ezeket. Sokkal szemléletesebben, konkrétabban és hatékonyabban jelezte volna az elmarasztalást, illetve a dicséretet.
• A tanultak szellemében hamarabb felismertem volna a „fejlődési zsákutcát”: ha folyamatosan nem sikerül valami, még kevésbé akarja a gyermek csinálni, és így egyre kevesebb esélye marad a korrigálásra.
• Jobban figyelném magam, hogy milyen szavakat és mondatokat használok! Igyekeznék a „mit szólnál?”, „megtennéd?”, stb. fordulatok alkalmazására.
• Ma már hamarabb felismerném, hogy T. kudarcos gyereknek éli meg saját magát: „mert én ilyen vagyok, és ilyen is maradok”.
• Az elmarasztalásnál jobban el tudnám különíteni egymástól az indulatomat és a gyerek tettét! A reagálások többségét az utóbbira helyezném.

Nagyon kedvelem és szívből azonosulni tudok a következő elvvel (a magatartászavarral-viselkedészavarral küzdő gyermekek esetében): „Szeretettel fordulok hozzá, pont ellenkezőleg, mint a gyerek fellépése, hiszen nehéz azt provokálni, aki így is, ilyennek is szereti!”

A tanultak közül azóta is filozófiámnak tartom a következő mondatot: „Becsábítom a jóba, hogy az akarjon lenni: JÓ!!!!!!!!”
 

A „Keressük a Legkreatívabb óvónőt” pályázatra beérkezett cikk.