Hogyan vállaljuk ma a családot?
Hogyan vállaljuk ma a családot?
A család ma Magyarországon általában három-négy, ritkábban öt főt jelent. Még ennél is ritkábban jelent hat, hét, nyolc főt… de az ilyen családokat rendszerint már a média is mutogatja.
Nem volt ez mindig így, és más kultúrákban, manapság is találunk bőven példát a mienktől eltérő családmodellre. Például az arab térség népei, vagy a ma élő természeti népek napjainkban is nagy kolóniákban élnek. Részint, mert így tudják megvédeni magukat, részint, mert gazdaságukat így tudják a legoptimálisabban kezelni. Nem oly régen hazánkban is a nagycsalád együttélése volt a gyakori. Ősi családmodell tehát ez, évezredes hagyományokkal, jól bevált receptekkel. De más kultúrákban illetve Európát tekintve egy elmúlt társadalmi korban.
Mai, fejlett társadalmainkban az emberek városokban élnek, azon belül is leggyakrabban zárt, kiscsaládi közösségben. A fiatalok gyakran már családalapítás előtt elhagyják a szülői házat, és önálló – magányos – életre rendezkednek be. A családalapítás ideje egyre jobban eltolódik, a szülők megtervezhetik mikor, hány gyermeket vállalnak. A városi ember reggel elhagyja otthonát, hogy csak késő este térjen újra haza a munkából, a családjához. Ez egy merőben új társadalmi berendezkedés. Annyira új, hogy még a beleszületett fiatal generációnak is tanulnia kell benne a szerepeit, keresnie kell a helyét benne.
A kérdés az, kitől és hogyan lehet eltanulni ezeket a szerepeket? És lehet-e egyáltalán felnőtt fejjel tanulni azt, aminek ösztöneinkből kellene fakadnia? Hogyan fedezi fel a hajdanán korán bölcsödébe került anya a gyermeknevelés otthon töltött éveinek soha többé be nem pótolható szépségeit és fontosságát? Hogyan igazodjon el a fiatal szülő a mindenhonnan érkező jótanácsok útvesztőjében? Fel kellene áldoznia az eddig megélt szerepét vagy megpróbálni összeegyeztetni újsütetű szülői mivoltával? Azonosulnia kell-e az eddig bevált mintákkal, vagy e merőben új színpadon egy merőben új szülői szerepet kell írnia magának? Új társadalom, új embereszmény, új családmodell. Számos problémát vet fel.
A család a társadalom alapja, a közösségi rendszer biztonságának talpköve. Egyaránt tölt be gazdasági és szociális funkciót. Manapság mégis úgy tűnik, hogy válságban van. Miért?
Lássuk például az időt: Ha tetszik, ha nem, a nők már fel vannak szabadulva! Megvívtuk forradalmainkat, kiharcoltuk a jogainkat és most meg akarjuk valósítani önmagunkat! Hogy ez jó így vagy rossz, majd tárgyaljuk később. Most a tényt szögezzük le: a mai családban mindkét szülő aktív dolgozó, és az esetek legtöbbjében még a nagyszülők is. Így pedig – vegyünk csak egy sarkalatos példát: nincs, aki ebéd után elhozza a gyereket az óvodából. Még akkor sem, ha ez így nem jó.
Vagy itt van a másik: a pénz. A család gazdasági és szociális funkciójának egyensúlyban kellene lennie. Nem jó, ha egyik vagy másik tisztség túlhangsúlyozódik, de az is hátrányt jelent, ha valamely poszton hiány mutatkozik. Paradox módon a többlet és hiány ugyanazon a területen jelentkezik leggyakrabban: a gazdasági oldalon. Lépten-nyomon halljuk és látjuk, hogy milyen túlzott mértékben van elanyagiasodva társadalmunk. Elég csak rövid, tudománytalan társadalomkutatást végezni közvetlen környezetünkben és láthatjuk, hogy ez igaz. Egyrészt igaz az, hogy igen sokan küszködnek megélhetési gondokkal, és igaz az is, hogy fogyasztó társadalom vagyunk, a népesség nagy részére jellemző a szükségleteket jóval felülmúló anyagi javak hajszolása. Akármilyen társadalmi réteget vizsgálunk, akármilyen gazdasági körülmények között, a végeredmény ugyanaz lesz: vagy így, vagy úgy, de a pénz az értékek ranglistáján igen előkelő helyen szerepel. A gazdasági társadalom törvényszerűen bekövetkező csökevénye ez.
És mi a helyzet az anyákkal? Az anya-gyerek kapcsolat pótolhatatlan. Létfontosságú jellege a fajfenntartás. Ezért szükségleti feszültség tapad hozzá, éppúgy az anya, mint a gyermek részéről. De az anyai szeretet már az élet első óráiban is több mint merő gondozás: nemcsak a felnőttkori személyes kapcsolatoknak meghatározója, hanem a harmonikus testi-, lelki-, értelmi fejlődésnek is. Általánosságban nézve mégis úgy tűnik, hogy az anyai szerep vállalásával gondok vannak. Ennek több oka lehet:
1. Manapság kiscsaládban élünk. A generációk külön élnek egymástól. A mai fiatal anya egyedül kell, hogy vegye az akadályokat. A nagyszülők kitolt nyugdíjkorhatára sok esetben még azt is lehetetlenné teszi, hogy viszonylag gyakrabban segítsenek be a gyermekgondozásba, gyermeknevelésbe. Holott bizonyos óceániai népeknél és indián törzseknél ma is szokás, ha egy nő nem nagycsaládban él és gyermeket szül, akkor a törzs két segítőt rendel mellé az első hónapok idejére.
2. Korábban elterjedt szemlélet volt, hogy a gyermek legoptimálisabban az intézményes nevelés keretein belül fejlődik. Ezért gyakorivá vált a kisgyermek korai bölcsödébe adása, hogy ott szakképzett gondozók neveljék. Tapasztalatok bizonyítják, hogy ez sok kárt okozott az anyai viselkedés szocializációjában: a bölcsödében nevelkedett nők, modell híján, anyaként nehezen tudnak azonosulni új szerepükkel.
3. Évtizedek óta jól működik a születésszabályozás. Így a szülők a házasságkötés utáni néhány évre tervezik a gyerekek születését, akik általában néhány évnyi korkülönbséggel születnek meg. A lánygyerekek így nem tanulják meg, hogyan kell egy kisgyerekkel bánni, hiszen vagy nincsen náluk fiatalabb testvérük, vagy, ha van, a korkülönbség oly kicsi, hogy érdemben nem tudnak ebből a szituációból tapasztalatot meríteni. Az anya, aki gyermekének megszületése előtt soha, jóformán közelébe sem került újszülöttnek, nehezen veszi a gyermekgondozás első akadályait.
4. A társadalmi megítélés nem kedvez a gyermekét otthonnevelő anyának. A társadalmi megbecsülés annak jár, aki a kor embereszményéhez idomulva eleget tesz a közösség elvárásainak. Ma a művelt, autonóm ember képe körvonalazódik, aki emellett törekvő, munkájában maximalista és sikeres, magánéletében nem szorul segítségre, és minimum tizenöt évvel fiatalabbnak látszik a koránál. Kamasztestű modellek tolmácsolásával sulykolódik az átlagpolgárba, hogy mindenekfelett foglalkozzék fiatalsága és szépsége megőrzésével. Aki tökéletes alkatú – vagy inkább természetellenes – Barby-babát fésült gyermekkorában, nehezen azonosul a terhesség, a szülés következtében megváltozott testével. A „felvilágosult” nő tudja, hogyan lehet gyermek nélkül is teljes az élete és hogyan kell megvívnia nap, mint nap az egyenjogúságért folyó harcot. A tökéletes nő szakmailag is kivívja mindazt, amit egy férfi. Mindehhez idő és energia kell. Rengeteg. A gyerekre már nem sok marad.
Pedig az anyaság is hivatás: szép, fontos, építő jellegű. Mégis, ha egy anya a munkahelyi ambícióval szemben az otthoni gyermeknevelés iránt érez küldetést, gyakran címezi neki szűkebb és tágabb környezete, hogy „passzív” anya. Egy gyermektelen „aktív” nő nyolc óra munka után a nap fennmaradó részét önmagának szentelheti. Ezzel szemben a „passzív” anya huszonnégy órás munkarendben dolgozik. Igaz, az otthon maradó „passzív” anya hiányzik arról a száguldó vonatról, amire nem felkapaszkodni megbocsáthatatlan.
Persze nem kötelessége az anyának feladni munkáját, ambícióját. Azonban ha visszamegy dolgozni, a Munkáltató ritkán tanúsít megértő magatartást a Munkaerő anyai szerepkörével szemben. A törekvő, munkájában maximalista Embereszmény nem húzza ki magát a túlóra alól, csak, mert bezár már az óvoda, és nem szalad haza a munkáját félbehagyva a lázas gyerekhez, és nem telefonálgat a nagymamának, hogy az iskolás megérkezett-e rendben ebédre. Könnyen „kettéhasított” állapotba kerülhet a munkába állt anya, minek következtében az a meggyőződése támadhat, hogy sem otthon, sem a munkahelyén nem teljesít megfelelőképpen.
A régi, jól bevált stratégia szerint szerveződő családban az asszony a tűzhely melegét őrzi, míg az ember a betevő után jár. Mára módosult a helyzet: már nemcsak a férfi az „ember”, nemcsak a kisfiú a „gyerek”, és a férj sem „ura” a feleségnek. A nő dolgozik, önálló kereső, és jogai vannak. A férfi konvencionális szerepei mellé olyan funkciók társultak, melyek valaha mélyen sértették volna önérzetét. A szerepek így közeledtek egymáshoz, és ez így helyes. Egyértelműen látszik, hogy a nők az anyaságot nem abban a formában vállalják korunkban, ahogy ezt dédanyáink tették. Már közhelynek számít a tény, hogy a XX. század milyen rohamléptű fejlődést, milyen szembetűnő változásokat eredményezett az élet minden területén. Miért ne történt volna ez éppígy pont a családi struktúra terén? Miért gondoljuk, hogy bár szélsebesen forog velünk a világ, a család úgy marad a maga állandóságában, ahogy századokkal ezelőtt megrögzült? Manapság egyikünk sem cserélne Arany János Családi kör című versének háziasszonyával:
„Nem késik azonban a jó háziasszony,
Illő, hogy urának ennivalót hozzon”
Bizony késik a háziasszony, mert túlórázott, és nem is annyira jó háziasszony, mert este csak hidegvacsorát üt össze, sőt még az is előfordul néha, hogy ura teszi őelébe az ennivalót. Nem kell, hogy az anya élete csak abból álljon, hogy a ház körüli teendőket ellássa, és a családot meleg étellel várja haza. Nem kell, hogy kivonuljon a szobából, ha a férfiak komoly dolgokról beszélnek. Nem kell, hogy egyszer s mindenkorra hátat fordítson hivatásának a szülés után. De nem kell az sem, hogy folytonos konkurenciaharcot vívjon az erősebb nem képviselőivel, háttérbe szorítva ezáltal gyermekei nevelését, anyai kötelességeit. Mert igenis másra teremtettünk. Az anyai viselkedés ösztönökből fakad. A nő gyermeket akar szülni, és erre a hivatásra születésétől kezdve készül.
A baj akkor van, ha a feminizmus szélsőségei elhomályosítják a biológiai funkciókat. Mert a nő anyagi szuverenitása, szakmai karrierje csak addig tart, amíg meg nem szüli a közös gyermeket. Ettől kezdve néhány évig a férfi keresetétől függ, és egy bizonyos értelemben háttérszerepet tölt be. Ez a tény némely esetben megrázza a nők identitását, egyenjogúságba vetett hitét. Sajnos. A színdarab át lett írva, a kellékek is változtak, a szereplők újszerű stílusban játszanak. De gyerekeink érdekében a szerepeknek nem lenne szabad változniuk.
A társadalmi változások elemi erővel sodorják a korszak emberét. De a történelmet az anyák is írják. A társadalmi megítélés nemcsak a férfiak ítélete. Az értékekhez való viszonyulás manapság válságos. Az értékek helyes sorrendbe tétele az anyáknak is feladata, éppúgy, mint mindahányunknak.
Erkölcstelen a világ, elértéktelenedett a világ, agresszív a világ – halljuk oly sokszor.
De vajon mi a világ?
Mátyás királyunkról szóló egyik mesénkben a király három fondorlatos kérdést tesz fel az egyszeri legénynek. Így szól az első: „- Felelj hát arra, hogy hol a világ közepe! A legény nagyot dobbantott a lábával és így szólt: - Nekem itt van, uram, ahol éppen állok, magának pedig ott, ahol van. „
Hát ez a Világ.
A 2011. februári cikkíró pályázatra beküldött írás.
Közösségi hozzászólások: