A történet kétszereplős. Van egyfelől egy leválni képtelen, a felelősséget nem vállaló felnőtt gyerek, és ott van a szülő, aki retteg attól, hogy kirepül a gyereke, ő pedig ott marad a – gyakran idegenné vált – párjával életfeladat nélkül. A helyzetet ketten állították elő. Persze lehet a társadalmat, a gazdasági helyzetet és a mai fiatalokat szidni, de azt is érdemes megvizsgálni, mivel járult hozzá a szülő ahhoz, hogy a gyereke elakadt a felnőtté válás útján.
 

A Pán Péter gyerek

A Pán Péter gyereknek a legtöbb esetben mindene megvan: a szülei gondoskodnak róla, fizetik a szállását, etetik, sőt még zsebpénzt is kap, ha bulizni indul. Látszólag könnyű élete van. Levettek róla minden terhet, elkényeztetik. Ezt szokta meg kicsi gyerekkora óta, és a felnőttkor küszöbén is ezt várja el a szüleitől és a környezetétől. Számára magától értetődik, hogy nem kell foglalkoznia az élet olyan kellemetlenségeivel, mint takarítás, bevásárlás, számlák befizetése. Mielőtt utálni kezdenéd vagy irigyelnéd őt, azért az éremnek van egy másik oldala. Ő nem is tanulta meg, hogyan kell ezt csinálni, és ha rá van kényszerítve, hogy elintézzen valamit, szorong a tehetetlenségtől. A legtöbb hétköznapi helyzetben bizonytalannak érzi magát. Képtelen beleállni a konfliktusokba, és folyamatos kisebbségi érzés gyötri, mert nem tud kiállni az érdekeiért, szerencsétlen lúzernek érzi magát. Az életrevalóság érzése hiányzik belőle. Gyakran tartja magát áldozatnak, panaszkodik a világ igazságtalanságára, sokat idegeskedik, örökké tanácsot kér mindenkitől, aztán összezavarodik, hogy melyik tanács szerint döntsön, és azt várja, hogy valaki más majd megoldja helyette a problémáit. Mivel azt hiszi, hogy egyedül képtelen uralni az életét, ezért retteg attól, hogy egyedül legyen, nagyon fél bármiféle elválástól. Ezért van az, hogy beleragad a szülőkkel való együttélésbe, vagy éppen egy pocsék párkapcsolatba. Retteg attól, hogy elhagyják vagy kiközösítik. Nagyon gyakran szenvedélybeteggé vagy társfüggővé válik. Tulajdonképpen megtorpan a felnőtté válás küszöbén, mert képtelen felelősséget vállalni az életéért.
 

A gyerek mint partnerpótlék

Félre ne érts! Nem akarom mindenért a szülőket okolni, csak megmutatom, hogy milyen környezet, szülői viselkedés váltja ki a fenti jelenséget.

A dolog gyakran úgy kezdődik, hogy valamelyik szülő magányosnak érzi magát a párkapcsolatában, esetleg már megtörtént a válás, és ő kettesben marad a gyermekével, akit elkezd partnerpótléknak tekinteni. Mindent vele beszél meg, őt tartja élete értelmének, az ő nevelésébe, gondozásába teszi bele minden idejét, energiáját. Mivel minden percében a gyerekével van, vagy éppen érte tesz valamit, így nem érzi az életében tátongó űrt. Csak a gyerekéért él, mindent megad neki, amit tud. Kívülről nézve nincs ezzel semmi baj, hiszen egy gondoskodó, felelősségteljes szuperanyát látunk, aki úgy tűnik, önzetlenül foglalkozik a gyerekével, nem ritkán el is kényezteti, és minden saját szükségletét feladja csemetéje kedvéért. Ők azok a szülők, akik a legkisebb probléma esetén is azonnal berohannak a suliba, hogy rendezzék a gyerek helyett a konfliktusokat. Így aztán nem is alakul ki a kölyökben a konfliktusmegoldás vagy kudarctűrés képessége. Önállótlanná, bizonytalanná válik, megszokja, hogy a dolgok nélküle is megoldódnak. Nem alakul ki benne a felelősségérzet, ami a felnőtté válás alapja.
 

Gyengéd, de domináns anya

Ezek a szülők gyakran gyengédek, de dominánsak is. Mindig a legjobbat akarják, mert azt hiszik, hogy mindent jobban tudnak, de ugyanakkor végtelenül diktatórikusak is. Csakhogy esetükben rejtett diktatúráról van szó, ami ellen nagyon nehéz védekezni. Ha a gyerek nem teljesíti anyja akaratát, elvárásait, akkor az anyja szomorú, depressziós lesz, esetleg a hallgatásával bünteti, fájni fog a feje. Ezek az érzelmi büntetések gyakran rosszabbak, mint a testi fenyítés. Mivel a tekintély rejtett módon fejeződik ki, nem világosak a játékszabályok, és a gyerek bizonytalanságban, szorongások közepette éli az életét, és újra meg újra lelkiismeret-furdalása lesz, ha a saját akaratát szeretné véghezvinni. Ráadásul folyton azt fogja megélni, hogy sohasem tud az anyjának megfelelni. Tulajdonképpen láthatatlan gumikötelek fonódnak köréje, amelyek csak látszólag engedik szabadon mozogni.
 

Nem engedem, hogy leválj!

Ha még közelebbről megnézzük a dolgot, azt látjuk, hogy a szülő érzelmileg kihasználja a gyerekét, aki a társát helyettesíti. Tőle várja azt a szeretetet, amelyet a társától nem kap meg. Elvárja, hogy a rengeteg gondoskodásért cserébe a gyerek az ő kívánságai szerint működjön, és rendkívül zokon veszi, ha a gyereknek saját ötlete vagy akarata támad. Az igazi gondok a kamaszkor tájékán fognak előjönni. A kamaszkori leválás természetes folyamata még nehezebbé válik, hiszen a szülő hálátlannak fogja tartani a gyerekét, és mindent el fog követni (gyakran tudattalanul!), hogy maga mellett tartsa a fiatalt, mert ha ez nem sikerül, akkor végképp magára marad. Így aztán mindenféle trükkel, manipulációval, aggódással, betegséggel függőségben tartja a felnövekvő gyereket. Ilyenkor hangzanak el a klasszikus mondatok: „Hogy én mi mindent meg nem tettem érted! Te pedig elmész bulizni, és itt hagyod a beteg anyádat.” Vagy: „Menjél csak nyugodtan, én elleszek itthon egyedül. Majd beveszek egy nyugtatót, hogy ne aggódjak annyira érted.” „Te ezt egyedül nem tudod megoldani. Engedd, hogy segítsek!”. „Egy felnőttnek is szüksége van még a szülei segítségére.” Vagyis a szülő a továbbiakban is benne akar maradni a gyereke életében, meg akarja oldani a gondjait, fontos akar lenni a számára, részt akar venni az életében. És a nagy jó szándék, segítőkészség mellett nem veszi észre, hogy megfojtja, nem akarja elengedni, sőt kifejezetten gátolja őt abban, hogy független, önálló felnőtt életet éljen.
 

De hát én jó anya voltam

Talán a legnagyobb nehézség az egészben, hogy sem az anya, sem a gyereke nem látja igazán problémásnak a kettejük kapcsolatát. Az anya váltig állítja, hogy ő csak a legjobbat akarta, hogy ő mindent megtett a gyerekéért, mindig csak az ő érdekeit tartotta szem előtt. A fiatal felnőtt is ezt gondolja, és nem látja, hogy a helytelen szeretet gumikötéllel köti gúzsba, ezért képtelen átlépni a felnőtt életbe.
 

Néhány javaslat

Azt gondolom, hogy nagyon-nagyon nehéz elég jó anyának lenni, és megmaradni azon a vékony pengeélen, ami a gondatlan, elhanyagoló szülőt elválasztja az elkényeztető, önmagát és életét beáldozó szülőtől. Érdemes arra törekedni, hogy legyen egy jó párkapcsolatunk, ahol a felnőtt szükségleteink, szeretetigényünk kielégül. Ezért nem tartom jó ötletnek, ha a szülők a gyerek kedvéért maradnak együtt, mert ilyenkor óhatatlanul fennáll annak a veszélye, hogy valamelyik szülő a gyereket fogja partnerpótlékként használni.

Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy tanítsuk meg a gyereket arra, hogyan kezelje jól a konfliktusait. A leginkább úgy tudjuk segíteni, ha jó példával járunk elöl, és segítünk neki a saját életének problémáit megoldani közös gondolkodással. Azzal nem segítünk, ha mindent azonnal megoldunk helyette, vagy megmondjuk neki a „tutit”. A gyerekeknek gyakran sokkal zseniálisabb ötleteik vannak, mint nekünk. Támogassuk őt a megoldáskeresésben!

Ha már kamasz a gyerekünk, akkor pedig érdemes egyre nagyobb önállóságot és felelősséget adni neki, és bízni abban, hogy ha eddig jól csináltuk a dolgunkat, akkor már elég érett ahhoz, hogy megbízhassunk benne. A féltő, szorongató gondolatainkat pedig beszéljük meg a párunkkal!

Fotó: Sarah Scicluna/flickr