Ezt a pedagógusok többsége is kész megerősíteni. „Tudna, ha akarna” – halljuk gyakran a fogadóórán vagy a szülői értekezleten a pedagógusoktól, amikor gyengébben teljesítő gyerekekről beszélnek.

Sokan úgy vélik, ez a mérhetetlen akarathiány kifejezetten a modern kor, azon belül is jelen világunk problémája. Van, aki a sok ingert, mások a túl sok szórakozási lehetőséget, megint mások a szülők erélytelen nevelési attitűdjét teszik felelőssé – de akad, aki táplálkozásunk hiányosságaiban véli felfedezni e probléma gyökerét.

Ezzel kapcsolatban három kérdést kell tisztáznunk.

1. Vajon tényleg csak a „mai fiatalok” akaratgyengék, vagy ez a probléma régebbi korokban is éppúgy felmerült, mint századunkban?
2. Hová tűnik a gyerekekből az a nagy akarat, ami kétéves korukban még arra is képessé teszi őket, hogy ha a dolgok nem kedvük szerint alakulnak, földre dobják magukat és eszelősen visítsanak, kezükkel-lábukkal vadul hadonászva?
3. Ha a probléma valós, és tényleg beszélhetünk az akaraterő fokozatos vagy folyamatos gyengüléséről a fejlődés során, akkor mit lehet tenni az akarat megőrzése, fejlesztése és irányítása érdekében?

„Már az ókori görögök is…”

Az akarat, mint meghatározó emberi jellemvonás messze nem tűnik új keletű pszichológiai, filozófiai, ill. társadalmi problémának – az erről szóló könyvekkel, tanulmányokkal szinte könyvtárakat lehetne megtölteni. Ezek közé tartozik Payot 19. század végén írt sorozata is.
A világ számos országában népszerűvé vált könyv^[1] előszavából kiderül, hogy a szerzőt a kor fiataljainak körében megnyilvánuló akaratgyengeség miatt érzett aggodalom indította megírására.
A több mint száz esztendős sorok között meglepő gondolatokkal találkozhatunk: az akarat gyengesége, az erőfeszítések hiánya szerinte azzal magyarázható, hogy a kor fiataljainak túl sok lehetőség vonja el a figyelmét és nem tudnak egy dologra koncentrálni.
Ha a könyv nyelvezete nem jelezné, hogy régen íródott művet olvasunk, úgy érezhetnénk, hogy a digitális kor problémáiról írt szöveggel van dolgunk. Mindez arra utal, hogy a jelenség, amit a felnőtt generáció a fiatalokkal kapcsolatosan észlel s baljósnak vél a jövőre nézve, pusztán a nézőpontbeli és életkori különbség következménye is lehet. Valószínűleg része a fiatalok és idősek közötti generációs szakadék egyik megnyilvánulásának.
 

De mitől fejlődött a világ?

Ha valóban igaz lenne, hogy már száz évvel ezelőtt is akaratgyengék voltak a fiatalok, akkor hogyan fejlődhetett ilyen mértékben a társadalom, a tudomány és a technika? Ki talált fel új megoldásokat, kik vitték végig akár legvadabb elképzeléseiket? Kik termeltek kitartó munkával ruhát, élelmiszert és más fogyasztási cikkeket? Kik építették újjá a háborúk után az országokat stb., ha az akkori fiatalok nem akartak és nem tudtak erőfeszítéseket tenni?

Ha a jelenségről levesszük a „káros” vagy „beteges” címkét, és képesek vagyunk más szempontból rátekinteni, máris látszik, hogy az átmeneti akaratgyengeségnek látszó viselkedés nem valamilyen súlyos rendellenesség, sokkal inkább egy fejlődési jellemző, amely adott életszakaszban minden generációban megjelenik.

A serdülőkor egyik fő feladata, hogy az ember megtalálja élete célját, értelmét, ráleljen a neki legmegfelelőbb tevékenységformára, érdeklődési területre. Ennek a „kereső” időszaknak szükségszerű velejárója, hogy a fiatal számos területen kipróbálja magát, megismer új dolgokat, és ezek között válogat. Ez a folyamat nem kedvez az akaraterő egyetlen témához vagy tevékenységhez történő „lehorgonyzásának”.

Az is kétségtelen, hogy a mai fiatalok lehetőségei jóval szélesebbek, mint korábban, így ez a figyelem-szétforgácsolódás gyakran hosszabb ideig áll fenn – ezért beszélnek a szakemberek napjainkban elhúzódó serdülőkorról.
El kell fogadnunk tehát, hogy a fiatalok csapongó érdeklődése, látszólagos akaratgyengesége a fejlődés velejárója. Ez persze nem jelenti azt, hogy mivel ez természetes folyamat, nem érdemel figyelmet és törődést. Az igazi kérdés egy fiatal életében az, sikerül-e végül megtalálnia, ami igazán érdekli, el tud-e köteleződni egy terület mellett, és abban képes-e valódi kitartást, akaraterőt felmutatva előrejutni? A sikeres fejlődés több más tényező mellett nagyrészt a neveléstől függ...
 

„Eltűnő gyermekkor”

Ezzel el is érkeztünk második kérdésünkhöz: hová tűnik – és miért nem tér vissza – a kisgyermekkori akarat?

A szülők nevelési elvei és gyakorlata sokat változott az elmúlt száz évben. A legnyilvánvalóbb különbség talán abban van, hogy milyen jogokkal és lehetőségekkel rendelkezik egy mai gyerek a régebben élt társaihoz képest. A 20. században egyre inkább elterjedtek azok a nevelési elvek, amelyek rámutattak a gyermekkor egyediségére, értékére – arra, hogy a gyereknek a felnőttétől eltérő igényei vannak.

Mára azonban ez a folyamat mintha kezdene a visszájára fordulni. A „gyerekség” egyedi jellege ismét eltűnni látszik – ám most nem abban az értelemben, mint a századelőn, hanem úgy, hogy a mai gyerekek szinte kiskoruktól kezdve a felnőttekéhez hasonló jogokat és lehetőségeket kapnak a családban.
Az „eltűnő gyermekkorral” kapcsolatos tanulmányok szerint ennek a „felnőttesítésnek” számos negatív következménye lehet. A korán megkapott nagy önállóság és szabadság sok esetben csökkenti a gyerekek biztonságérzetét, az ésszerű korlátok és keretek hiánya szorongást, magárautaltság-érzést eredményezhet. Ezzel párhuzamosan azonban azt is megfigyelhetjük, hogy a szülők a kicsi gyerekekre jellemző akaratosság csökkentését nevelési célnak tekintik. Sokan úgy vélik, hogy a gyereknek mielőbb meg kell tanulnia, hogy nem érhet el mindent. Ez persze alapvetően helyénvaló is volna – a probléma főként abból adódik, hogy gyakran erőszakkal, tiltással állítják le az akaratos viselkedést, ahelyett, hogy a nevelés fáradságosabb útját választva megtanítanák gyermeküket az akarat terelésére, irányítására.
 

Akarat és akaratosság

Ezen a ponton el is érkeztünk a harmadik kérdéshez: mit lehet tenni azért, hogy az akarat, az erőfeszítésre való képesség – és a hozzá kapcsolódó kitartás – megmaradjon és/vagy kialakuljon a gyerekekben, fiatalokban? A kulcs ebben az esetben is a nevelés – annak minden értelmében.

• Miként fogadjuk első önállósági törekvéseket, amikor a kicsi gyerek maga akar valamit megoldani, ki akarja próbálni erejét, képességeit, befolyásolni akarja környezetét?
  Amikor például szeretné egyedül felvenni a ruháját és ez elsőre nem sikerül, a szülő sokféleképpen reagálhat. Ha kiveszi a kezéből a kérdéses ruhadarabot és ráadja, az a kisgyermek számára azt jelenti: szülője nem hiszi, hogy ő képes megoldani a feladatot, illetve azt sugallja, hogy nem kell erőlködni, meg kell várni vagy kérni valakit, aki megteszi helyette.
  Ám a szülő választhatja azt a megoldást is, hogy egy kis magyarázattal, apró segítséggel (pl. megmutatja a macin, mit kéne csinálni) az újrapróbálkozásra bátorítja a gyereket, türelmesen kivárva a következő kísérlet eredményét. Ezzel jelzi számára egyrészt azt, hogy a kudarc nem probléma, hanem a tanulási folyamat része, másrészt, hogy bízik benne. Ha rendszeresen ezt a kissé időigényesebb, több türelmet követelő utat választja, már ez elősegítheti a kitartás, az akarat fennmaradását.
• Az akaratosság legzavaróbb esete a szülők számára általában az, amikor a gyerek erőszakosan, „hisztizéssel” szeretne valamit elérni, megkapni. Nos, a baj ebben az esetben sem magával az érzéssel van – életkorilag teljesen normális, ha egy kisgyereknek nagyon kell egy játék, vagy nagyon akar valamit megfogni, elvenni stb. A probléma a választott elérési móddal van. Nem azt kell megértetni vele, hogy úgysem kapja meg, amit akar – hanem azt, hogy más módon kell ezt elérnie.
• Ha maga a cél nem lehetetlen, nem veszélyes (és végül is megkaphatná), akkor segítsünk neki megtalálni a legmegfelelőbb módot. Ám ha veszélyesnek ítéljük, vagy ésszerű okból nem akarjuk engedni a cél elérését, akkor azt kell elmagyaráznunk, van értelmes oka annak, hogy ezt nem érheti el, próbáljon más célt kitűzni – vagyis a puszta tiltás helyett ajánljunk egyezséget vagy alternatívát.
  Gyakorló szülőként persze tisztában vagyok azzal, hogy egy tomboló gyerekkel ezt nem könnyű megértetni. Éppen ezért fontos, hogy a kisebb „akarások” esetén is hasonlóan járjunk el, hogy az események ne vegyenek drámai fordulatot (pl. egy bevásárlóközpontban). S ha mégis, akkor ebben a helyzetben is a szeretetteli, elfogadó, nyugodt, de határozott odafordulás segíthet.

A tapasztalat azt mutatja, ha egy gyerek elé nem állítanak felesleges vagy értelmetlen korlátokat a hétköznapokban, ha megszokja, hogy a célok és eszközök megbeszélés tárgyát képezik, és lehet velük kapcsolatban egyezséget kötni, sokkal ritkábban folyamodik a hisztizés eszközéhez. Ez persze jóval időigényesebb, a szülőtől is sokkal több türelmet igénylő módszer, mint a tiltás vagy más „rövidre záró” eljárások.
 

Az akarat edzése

Erre a nagyobb gyerekek esetében is van lehetőség – a kulcs itt is a megfelelő cél és eszköz megválasztása. A gyerekek nagyon is képesek kitartó erőfeszítésre, de kizárólag azokért a célokért, amelyeket elfogadnak, sajátjuknak éreznek. A szülő feladata, hogy figyelje meg, mi az, ami érdekli a gyereket, s támogassa ebben. Fontos, hogy ne azért tanuljon zenét, járjon úszni vagy balettra, mert a szülő ezt fontosnak tartja – pláne ne azért, mert valójában a szülő szerette volna ezt tenni valaha.

Lényeges, hogy a szülő, a pedagógus segítse át a gyereket a gyakorlás, tanulás közben óhatatlanul megjelenő hullámvölgyeken. Mit jelent ez?

• Először is annak megértését, hogy a gyerek valóban szenvedhet az erőfeszítéstől, lehet fáradt, lehet „elege” a gyakorlásból, az edzésből, stb. Először hallgassuk meg, értsük meg és fogadjuk el ezzel kapcsolatos érzéseit, ezt követően pedig segítsünk neki felidézni az adott tevékenységtől korábban kapott örömöket.
• Ha a gyerek abba akarja hagyni az erőfeszítéseket, kössünk alkut, kompromisszumot az azonnali feladás helyett. Így megtanulja, hogy szinte mindig vannak hullámvölgyek – s azt is megérti, hogy ha egy adott dolog igazán fontos neki, akkor ezek átvészelése után ismét a kellemes, sikeres rész következik.

Nagyon érzékenyen kell figyelni azonban arra, hogy tényleg csak átmeneti nehézségről, vagy tartós kudarcélményről van-e szó. Utóbbi esetben nem helyes erőltetni a folytatást.

Vannak persze olyan helyzetek, amelyekben a kudarcok vagy a nehézségek ellenére sem lehet felhagyni a tevékenységgel. Ennek legjellemzőbb példája sok gyerek számára maga az iskola, hisz a balettet, úszást stb. abba lehet hagyni, ha látszik, hogy nem megy – de suliba mindenkinek járni kell.
Az iskolai munkához való viszonyt is erőteljesen befolyásolja, hogy az órákon hallott, tapasztalt dolgok mennyire érdeklik a gyereket, és mennyi sikerélményt él át. Azok tudják megőrizni az akaratukat és tesznek kellő erőfeszítést, akik érzik, hogy annak értelme, eredménye van.

Tanult tehetetlenség vagy fejlődés?

Lássuk be, felnőttként is nehéz komoly munkát befektetnünk olyasmibe, amit értelmetlennek tartunk, vagy ha úgy látjuk, akárhogy erőlködünk, nem leszünk benne sikeresek. Utóbbi jelenséget a pszichológia tanult tehetetlenségnek nevezi. Ebben az állapotban az ember korábbi tapasztalatai alapján levonja azt a következtetést, hogy bármit is tesz, erőfeszítései nem érnek célba, nem lesz sikeres, ezért felhagy a próbálkozással.

A hazai iskolarendszer sajnos kedvez a tanult tehetetlenség kialakulásának. Sok gyerek már az első években elveszti érdeklődését, és részben emiatt feladja a küzdelmet. Ennek legfőbb oka a gyakori kudarcélményekben és következményeikben rejlik.

A tanulási folyamatban azonban a kudarc nem kerülhető el. Amit befolyásolni tudunk: hogy hogyan reagálunk ezekre a helyzetekre, illetve hogyan értelmezzük az elszenvedett kudarcot.

• Fejlesztőbb hatású, ha a pedagógus vagy a szülő az erőfeszítés hiányával magyarázza, nem pedig a képességek hiányával vagy jellemének gyengeségével indokolja a gyerek sikertelenségét.
• Ha az iskolai kudarcot megváltoztatható helyzetnek, jelzésnek tekintjük, ami egy fejlődési lehetőséget jelöl ki a gyerek számára, s egy következő, kisebb célt kihívásként tudunk számára felmutatni, akkor valószínűbb, hogy erőfeszítéseket tesz, és jobban törekszik a cél elérésére.
  Így hatására az a meggyőződés alakulhat ki benne, hogy képes fejlődni (ha apró lépésekben is), és érdemes küzdenie a céljaiért. Ezt a beállítódást nevezik fejlődési típusú szemléletnek, szemben a rögzült beállítódással, aminek lényege, hogy úgy véljük, a dolgok (beleértve az intellektusunkat és a személyiségünket) alapvetően nem változtathatók meg.

A fejlődési beállítódás kialakításához összehangolt és aprólékos építőmunkára van szükség a nevelők (szülők és pedagógusok) részéről – különösen, ha a gyerekek már „elvesztették” az akaraterejüket. Az érdeklődés felkeltése, a kudarcok és sikerek megfelelő kezelése, a jó időben történő bátorítás és melléállás segíthet visszanyerni ezt az elveszni látszó akaraterőt, küzdeni tudást.

Ezt a folyamatot leginkább az erősíti, ha a gyerek látja is maga körül mindazt, amit a felnőtt társadalom tőle elvár. Ha nap mint nap megfigyelheti, hogy a szülő is újrakezdi a próbálkozást, ha valami nem sikerül; ha látja, amint magának is megbocsátja a kudarcait; ha látja, hallja, ahogy a szülő és a pedagógus a saját munkájában és életében is kihívásnak tekinti a nehézségeket. Ha tapasztalja, hogy a körülötte élő felnőttek is képesek erőfeszítést tenni az új dolgok megtanulásáért – s azért, hogy megértsék az új generációt, hogy türelmesen és okosan küzdenek meg azokkal a problémákkal, amelyek az ő életükben talán először bukkannak fel, de az emberiség fennállása óta mindig is jelen voltak...

[1] Payot: Az akarat nevelése. Fordította: Weszely Ödön, 3. kiadás, I. Kötet. Franklin Társulat, Budapest, 1921.

Forrás: http://www.mipszi.hu
Fotó: Wokandapix/pixabay.com