Negyedik osztályosok voltak, amikor először látogattam meg őket Blanka kutyámmal. Angol szetterem csendben, visszafogottan simult a lábamhoz és kíváncsian méregette a gyerekeket. Aztán alázatosan lefeküdt a hirtelen szerveződött gyerekgyűrű közepébe. Hagyta, hogy az apró kezek mohón kapkodjanak felé és néha hirtelen olyan testtájára tévedjenek, ahol nem olyan kellemes az érintés. A szetterekre jellemző kissé bús szemek ilyenkor felsandítottak rám és én iszonyú hálás voltam négylábú segítőmnek. Abban a pillanatban ő volt a szemem, a szívem és minden szavam. Nem kellett semmit mondanom, mert helyettem az odaadása beszélt. Minden gyerek mosolygott és élvezte, ahogy kezével a bársonyos szőrzetbe túr. Fegyelmezetten és figyelmesen vártak a sorukra, hogy megérinthessék a meleg, elnyúlt testet. Felborzolták a fehér, fekete foltos szőrzetet, miközben kedves, becéző szavakkal szólongatták Blankát.

Aznap megismerkedtem a jövendő ötödik osztályommal. Keveset tudtam még róluk, de egyben biztos lehettem. Szinte kivétel nélkül imádták a kutyákat.

Blanka tanuló kutya volt ebben az időben, ami azt jelentette, hogy részt vehetett a tanórákon, de csak a saját osztályomban. Habilitációs kutyakiképzői vizsgát tettem 2012-ben, ami feljogosított arra, hogy állandó felügyeletem mellett a kutya dolgozhasson közoktatási intézményben is. A kétfordulós terápiás vizsga azonban még hosszas előkészítést igényelt. Talán magam sem hittem el ebben az időben, hogy vizsgázni fogok vele. Szertelen, madarakat hajkurászó igazi szetter volt, aki angol úri hölgyhöz méltóan magasra emelte a fejecskéjét és igyekezett figyelmen kívül hagyni a kéréseimet. Nem hatotta meg a dünnyögésem, morgásom, ideges kiáltásom, úgy tűnt megy a saját feje után és nem nagyon érdekli, hogy én mit szeretnék.

Vasárnaponként a Misina Állatvédő Egyesület füves tanpályáján gyakoroltunk az Egyesület vezetőjével, aki osztozott kétségemben. Blanka szófogadatlanul rángatta gyakorlatok közben a pórázt és míg a többi kutya engedelmesen követte gazdája utasításait, addig ő a kerítés túloldalán ugráló nyulakat leste félszemmel, ugrásra készen. Néha egy elszálló madár zökkentette ki a feladathelyzetből, máskor egy légszimatra kapta fel ellenkező irányba a fejét. Úgy tűnt, hogy a vadászösztön, amit génjeivel hozott, felülír minden terápiás kiképzésre irányuló erőfeszítést.

Én azonban minden bosszúság ellenére hittem benne. Tetszett megtörhetetlen akarata is, hiszen tudtam, hogy olyan kutya, akinek gazda nélkül, nagy távolságokban kell egyedül döntést hoznia. A vadászatok alkalmával ugyanis a szetterek feladata a lelőtt vad felkutatása és gazdához juttatása volt. Nem akartam megtörni, csak szerettem volna más feladatra is rábírni, ha már a vadászat kimarad az életéből. 

Mikor Blanka terápiás vizsgát tett, eszembe jutott a fáradságos, de boldog út, melyen közösen mentünk végig. Minden pillanata gyötrelem és gyönyör is volt egyben. Kutyám kiképzése alatt magam is sokat változtam. Már nem csak szerettem, tiszteltem, de megtanultam nevelni is a kutyát. Tudtam, hogy csak akkor érezhetjük jól magunkat, ha megtanulunk alkalmazkodni egymáshoz, Ha megismerjük egymás legapróbb rezdüléseit is. Sosem volt előtte kutyám, aki esténként velem szuszogott. Elképzelni nem tudtam korábban, hogy egy kutya a lakásban legyen. Mára azonban mindez megváltozott. Blanka társam lett a munkámban és fontos társam lett az életemben. Már nem csak egy udvari dísz vagy házőrző, vagy státuszszimbólum, valódi társ, aki érti minden mozdulatomat, és akinek én is megértem minden mozdulatát.

Az ötödik osztályt már Blankával közösen kezdtük el tanítani. Heti két órában tevékenyen kivette részét a matematika és magyar nyelv órákon. Igyekeztem minden feladatba beépíteni a jelenlétét, mert azt láttam, hogy a gyerekekre rendkívül ösztönző hatással van. Természetesen ennél jóval hosszabb időt töltött az iskolában, de figyeltem arra, hogy a munka mellett pihenjen is. Igazgatónőnk igazi kutyabarát volt és segítségével sikerült a kutyáknak egy külön terápiás termet elkülöníteni. A terápiás terem helyet biztosított arra, hogy távol a gyerekzsivajtól egy kicsit megpihenjenek. Kellett ez a távolság, mert a gyerekek nem voltak egyszerű esetek. Az enyhe fokban sérült tanulásban akadályozott 12 gyerek mellett kaptam egy autista kislányt is, akinek kezdetben nem értettem egyáltalán a beszédét. A helyes kis copfos szőkeséget még újszülött korában fogadták örökbe és sokáig nem tudták diagnosztizálni a betegségét.  Örökbefogadó anyja valóságos kálváriát járt meg mire valódi szakértői véleményt kapott a gyerekről. Kezdetben tartottam tőle, hogy D. azért van a csoportban, mert az anya nem hajlandó belátni, hogy a kislánynak jobb helye lenne az autistáknál. Félelmem azonban szerencsére nem igazolódott be. Bár D. nem tudott abban az ütemben haladni, mint enyhe fokban sérült osztálytársai, azért a jelenléte, derűs személyisége nélkül szegényebbek lettünk volna. Valódi szertartássá vált minden nap. Nem mehettem ki a teremből úgy, hogy D. észre nem vette volna. Ilyenkor utánam sietett és aggódva ismételgette.

-Sietek vissza….. Zsuzsa néni sietek vissza…..

Tekintete kísérte minden mozdulatomat, szemeivel olvasta le ajkamról az örökös választ.

-Sietek vissza D…Sietek vissza…

Csak így hagyhattam el napközben a termet. Kivéve, ha haza indultam. Nem tudtam honnan, de mindig megérezte, ha haza készülők. Ilyenkor átölelt, arcom két felére cuppanós puszit nyomott és sajnálkozva mondta.

-Nagyon fogsz hiányozni… Tudod, nagyon fogsz hiányozni…

És felém fordította orcáját, amire természetesen két cuppanós puszit adtam én is. És ez így ment minden áldott nap és azt hiszem egy idő után hiányzott volna, ha ez nem így történik.

Mind, ahogy hiányzott Virág jelenléte is, miután nevelőszülőhöz került. Az ő története számomra a bátorságról és arról szólt, hogy az embernek mernie kell szembeszállnia a rosszal és nem szabad beletörődnie kilátástalan helyzetébe. Virágot sohasem szerették. Anyja, saját elmondása szerint ott akarta hagyni a kórházban, mert szégyellte, hogy fogyatékos koraszülött gyermeke lett. Gondolta eggyel kevesebb mit számíthat, mikor várja otthon sok éhes száj. Az orvos pirított rá, hogy vigye haza a babát, akinek még a nevét sem ő adta.

Egy kis virág. Nem hasonlított rá külsőleg, de a lelke egy kis virág volt, aki gondoskodásra és szeretetre vágyott. Kezdetben fárasztó volt, hogy napjában többször ölelgetett. Ilyenkor olyan erősen fogta át az embert, hogy szinte levegőért kapkodtam. Aztán megegyeztünk, hogy lecsökkentjük kettőre az öleléseket. Egyet kapok érkezéskor és egyet mielőtt haza indulok. Néha azért Virág kihasználta, ha nem voltam elég figyelmes és ilyenkor satuként tartottak fogva percekig a karjai, de általában igyekezett betartani a köztünk született megállapodást. Mindig ott volt körülöttem, szeretgette Blankát és szívesen részt vett a kutya körüli tennivalókban. Néha mesélgetett arról, hogy otthon a testvérei csúnyán beszélnek és az anyja nem szereti őt, de hogy nagy baj van, arra csak később döbbentem rá. Hét közben kollégista volt, így arra gondoltam, hogy a hétvége mindenki számára nehéz egy heti távollét után. 

Virág közeledése Blanka érdeme volt. A kutya jelenléte, kettőnk kapcsolata kinyitotta Pandora szelencéjét. Év végi kirándulásunk során Virág mellém ült és mesélni kezdett az elmúlt hétvégéről. Elmondta, hogy egyik drogos bátyja kést dobott feléje, hogy az anyja hétvégeken rendszeresen terrorizálja, hogy állandóan takaríttat vele, ha beteg, lázas, nem engedi pihenni. Testvérei nem szeretik, olyan dolgokat fognak rá, amit el sem követ, egyszóval nem szeret otthon lenni, mert Őt sem szeretik. Elhűlve hallgattam ezt a bölcs és mégis fogyatékos kislányt. Mindent tudott annak az érzelemnek a hiányáról, amit csak egy embertől kaphat meg mindenki. Az édesanyjától. Neki azonban mintha valóban nem lett volna. Megkérdeztem, hogy szívesebben menne-e nevelőszülőkhöz. Meg sem lepett, mikor igennel válaszolt.

Csak csodálni tudtam ezek után a kislány bátorságát, aki leült az anyjával szemben és közölte, hogy nem akar többé vele élni. Szembement számtalan testvérével, akik emiatt nem beszéltek vele, az apjával, aki szóba sem állt vele többet és felvállalta, hogy egy átmeneti intézetbe kerüljön, reménykedve, hogy talán egyszer neki is jóra fordulhat a sorsa. Kapaszkodott Blankába, belém, átmeneti nevelőibe és közben többször zavaros gondolatai támadtak arról, hogy mit is számít az ő kis élete. Résen kellett lenni, hogy bebizonyítsuk, igenis, nekünk sokat számít. Aztán eltelt a nyár és szeptemberben végre Virágnak is kisütött a nap. Amire ennyi idősen már esélye sem volt, mégis bekövetkezett. Egy jó hírű nevelőszülőnél megüresedett egy hely és a gyámhivatal úgy döntött, hogy Virág ne intézetbe kerüljön. Ha van egy történetnek boldog befejezése, akkor ennek így kell lennie. Az én kis virágom megkapta az esélyt, remélem, hogy élni is tud majd vele.

Osztályomban talán M. volt a legérdekesebb és legfurcsább gyerek. Híre bőven megelőzte őt. Már jóval korábban hallottam egy kollégista tanulóról, akinek viselkedése borzolta a vele foglalkozó nevelők kedélyét. Jóakaróim tanácsokkal láttak el vele kapcsolatban, ám én úgy döntöttem, hogy a saját megérzéseimre hagyatkozom. Nagy segítségemre volt az osztályban 4 éve dolgozó gyógypedagógiai asszisztens, aki felkísérte a gyerekeket a felső tagozatra. Venetta jól ismerte a gyerekeket és M. viselkedésének okait is értette. Amikor mások pálcát törtek a fiú feje fölött, ő csak rezignáltan ennyit mondott.

-Hagyták volna békében! Korábban nem kellett volna mindent megengedni és akkor most a gyerek megértette volna a nemet.

Egyszerű és letisztult gondolatai szimpatikussá tették személyét és hamarosan rájöttem, hogy Venetta nélkülözhetetlen segítség a csoportban.

Blanka, a jelenlétével ismét segítségemre sietett és közösen becserkésztük M-et. Néha odaheveredett kutyám mellé és nyitott tenyerével mélyen beletúrt a szőrzetébe. Látszott, ahogy mozdulatai megnyugtatták és ellazulva gereblyézte Blanka hátát. Arcára különös mosoly ült ki és valami olyasmit dünnyögött az orra alá, hogy a kutyám egy jó kutya. Ilyenkor hagytam, hogy ott töltse mellettünk a szünetet és figyeltem, ahogy gyerek és kutya egymás mellett fekve ellazulva pihengetnek. M-nek szüksége lett volna ennél több pihenésre is. Glutén- és laktózérzékeny volt, epilepsziás és olyan összetéveszthetetlen autista jegyek mutatkoztak a viselkedésében, amik nagyban megnehezítették, hogy jól érezze magát a közösségben. Nem szerette az erős zajt, irtózott minden változástól. Ha kirándulást terveztünk, hetekkel korábban minden nap el kellett neki mondani, hogy hová megyünk, miért megyünk, mivel megyünk. Szabadidejében legszívesebben többezres puzzlekat rakott ki, épített vagy az iskola könyvtárában pecséteket húzott át. Kedvelte a monotonitást és gyűlölte, ha valami hirtelen megváltozott. Ilyenkor grimaszba torzult az arca és bebújt az asztalok alá.

A feladatvégzésben azonban jó szóval és sikerrel lehetett ösztönözni. Olyan egyéni jutalmazási rendszert vezettem be, ami amellett, hogy szórakoztató volt, kicsit hasonlított a szerencsejáték rulett kerekére.

A gyerekek minden jó válaszért egy pálcikát kaptak, amit az óra végén beválthattak. Férjem készített fából egy kereket, melynek közepén egy pörgethető mutató állt. A kerék cikkelyekre volt felosztva és minden cikkelynek volt értéke. A gyerek megpörgette a mutatót és a szerencse döntötte el, hogy a mutató melyik számon állt meg. Mindenki annyit pörgethetett, ahány pálcikája volt. A pörgetett értékek egy pontgyűjtő füzetbe kerültek be, amit félévente összeszámoltunk. Ilyenkor pontgyűjtő bulit rendeztünk, ahol az ivás és evés mellett egy kis ajándékot is választhattak a gyerekek. Természetesen a választás sorrendjét a pontok száma határozta meg.

M. szerette gyűjteni a pálcikákat és komolyan vette a pörgetést. A jutalom fontos volt számára, mint ahogy imádta a dicséretet is. A bulik pedig egy kicsit mindig közelebb hozták egymáshoz ezeket a sérült gyerekeket.

Mert a mentális sérülések mellett több gyerek komoly pszichés állapotban is volt. Egyik gyereket testvéreivel együtt kicsi korukban elhagyta az anyjuk, így az apa, illetve nagybácsi vagy nagyszülők nevelték. Egy másik kisfiú pici korától nevelőszülőknél élt, saját szüleire már nem is nagyon emlékezett.

De az igazi kihívást B. jelentette, akivel még az iskola pszichológusa sem tudott mit kezdeni. Apjáról és anyjáról bírósági szakértők mondták ki, hogy alkalmatlanok a gyerek nevelésére és jelenlétük veszélyeztető erővel bír, mégis a bíróság végül az apát találta az alkalmatlanok között alkalmasnak. Kicsit faramuci helyzet volt, amivel a gyerekjóléti esetmenedzserek sem tudtak igazán mit kezdeni, de a bírósági döntést nem lehetett pillanatok alatt megváltoztatni. Így hát időről időre esetmegbeszélést tartottak B. ügyében, de igazi változás nem történt. A gyerek pedig olyan kemény indulatkezelési problémákkal bírt, ami már az iskolai közösség „egészségét” fenyegette. A fentebb leírt problémák tükrében az egészséget nem véletlenül tettem idézőjelbe.B. viszont igazi alanya volt a kutyaterápiás foglalkozásoknak. Imádta az állatokat, szeretett feladathelyzetben lenni, együtt teljesíteni a kutyával. Szerette simogatni, dicsérni az állatot, Blanka jelenléte és a terápiás fejlesztő órák olyan ösztönzőleg hatottak rá, hogy igyekezett minél jobban viselkedni, hogy ezeken a foglalkozásokon részt vehessen. Igazi jutalom volt neki, ha többedmagával kiválasztottam a habilitációs terápiás órákra. Bár ez idő alatt számítógépen játszhatott volna, ő mégis Blankát választotta. A kutyaterápiás órákat mindig a gyerekek személyiségéhez alakítottam. Természetesen a habilitáció a képességek, készségek fejlesztését célozta és így nagy hangsúlyt kapott a figyelem, emlékezet és gondolkodás fejlesztése, de a fő cél egy olyan érzékenyítő terápia volt, ami a kutya megnyugtató jelenlétére épült. 

Blanka pedig egyre több időt töltött velünk. Ha veszekedés volt, csak megemlítettem a gyerekeknek, hogy Blanka hallása a mienkénél százszor jobb és valószínűleg a lárma így jobban zavarja. Lehalkultak és mintha figyelembe vették volna, hogy négylábú társuknak más igényei vannak. Megtanulták, hogy a kutya törődést és gondoskodást igényel. Ivóvizet hoztak neki, kefélték a szőrzetét és mindig volt egy simogató kéz, ami Blankán nyugodott.

Blankán keresztül pedig egyre közelebb kerültem én is a gyerekekhez. Látták, hogy milyen jól bánok egy állattal és ez a tapasztalat új volt még nekik. A kedves, becéző, dicsérő szavak az ő lelküket is elérték. Sokszor gondolkoztam, főként Virágom esetében, azon, hogy valószínűleg jobban bánok a kutyámmal, mint ahogy vele viselkedett az anyja. Talán a többi gyerek is ezt érezte csak nem tudta így megfogalmazni.

Jelenleg hatodik osztályosok vagyunk. A pszichés és mentális problémák nem szűntek meg. A családi háttér sem igazán változott előnyére egyik gyereknél sem. Tanulási nehézségeink is bőven vannak.

A siker minden területen csak kis lépésekben zajlik. Nem álltatom magam, nem híresztelek csodamódszereket, amivel minden problémájukat orvosolhatjuk a gyerekeknek. Egyet azonban bizton állíthatok. Amikor reggelente Blankával megjelenek, mindenki mosolyog, és kedves szavakkal köszönti segítőnket. Hirtelen egy közösséggé válunk, amiben mindenki tenni akar valamit a barátjáért. Most még a kutyáért, pár év múlva talán egy hús-vér emberért.

És kívánhatnék-e pedagógusként ennél többet?

A „Keressük a legkreatívabb magyar gyermeknevelő szakembereket!” pályázatra beérkezett cikk.