Rengeteg mindent viszünk magunkkal a gyerekkorunkból a felnőtt létbe. Például az önbecsülésünk alapjait a korai gyerekkorban fektetik le a szüleink, és a legritkább esetben lépünk be a felnőttkorba úgy, hogy van egy reális énképünk és pozitív önbecsülésünk.
 

Az önbecsülés és a párkapcsolat

Járt nálam egyszer egy pár. Évi folyamatos féltékenykedésével az őrületbe kergette amúgy hűséges és igen jámbor férjét. Évi folyton kutatott Ádám zsebeiben, a leglehetetlenebb időpontokban hívta őt telefonon, mert szentül meg volt győződve róla, hogy egy ilyen nagyszerű férfi csakis átmenetileg választhatta őt, és Ádám csak addig lesz mellette, amíg nem talál egy sokkal jobb nőt. Szegény Ádám hiába bizonygatta Évának, hogy neki nem kell más nő, és csakis őt szereti, Éva ezt meg sem hallotta, vagy nem hitte el. A beszélgetéseink során aztán kiderült, hogy Évának igen keserves gyerekkora volt. Apja folyamatosan szidta a tehetséges, szorgalmas, okos lányt. Soha nem tudott elég jó eredményeket elérni, a kitűnő bizonyítvány természetes volt, amit „minden hülye el tud érni egy ilyen szar iskolában”. Évi folyamatosan azt hallotta otthon, hogy „úgysem viszi semmire”. Ennek ellenére szerzett két diplomát, három nyelven beszélt, de azt gondolta magáról, hogy nem elég jó nő, nem elég csinos, és Ádám csak tévedésből választotta őt. Végül abban maradtunk, hogy Évának terápiára van szüksége, amelyben fel tudja dolgozni a gyerekkori sérüléseit és meg tudja erősíteni az ugyancsak ingatag önbecsülését.

A munkám során azt tapasztalom, hogy reális énkép és pozitív önbecsülés nélkül az élet minden területén nehézségeink lesznek, és a párkapcsolatunk különösen meg fogja sínyleni, ha nem nézünk szembe az elakadásainkkal. Akinek alacsony az önbecsülése, annak nehéz harmonikus párkapcsolatot létesítenie, mert folyton azzal van elfoglalva, hogy a saját értékességét bizonygassa, és a legkisebb kritikára is hevesen reagál, mert a személye elleni támadásnak tartja. Emiatt aztán a párkapcsolatát rendszerint viharos konfliktusok jellemzik.  
 

Anyánk hatása a párkapcsolatunkra

Érdemes külön megvizsgálni édesanyánk hatását a párkapcsolatunkra. Arra nagyon ritkán gondolunk, hogy az édesanyánknak is lehet valami köze ahhoz, hogy a párkapcsolatunkban nem tudjuk megélni azt a mély, szeretetteljes viszonyt, amire annyira vágyunk. És most nem arra gondolok, hogy anyám állandóan átjön, és zavarja a párommal való együttélésemet...

Ahhoz, hogy biztonságosan tudjak kötődni, vágyjak is erre, képes legyek elköteleződni egy párkapcsolatban, és el merjem hinni, hogy szerethető vagyok, az alapokat az édesanyám tette le csecsemőkoromban. Ha képes volt jól reagálni a szükségleteimre, ha ott volt, amikor bajom volt, ha nem hagyott sírni azzal a felkiáltással, hogy "hadd sírjon, csak erősödik a tüdeje, és nem kell elkényeztetni a gyereket!", akkor kialakul bennem az anyám iránti biztonságos kötődés. Azt élem meg, hogy szerethető vagyok, a világ jó hely, ahol érkezik pozitív visszajelzés a szükségleteimre. Felnőttként ez vezet el oda, hogy kellően magabiztos leszek, el tudom hinni, hogy létezik a világban olyan férfi, aki képes önmagamért szeretni úgy, ahogy vagyok. Vágyni fogok erre, hinni fogom, hogy létezik ilyen ember, és nem adom ennél alább.

Ha azonban az anyukám nem tudott elég jól szeretni, nem alakul ki bennem mindez, és komoly problémáim lesznek a társkereséssel és a párkapcsolatok terén.

Mit tehetünk?

A rossz hír az, hogy a korai kötődési mintázatunk 1 éves korunkra kialakul, és meghatározza a felnőttkori párkapcsolatainkat. A jó hír az, hogy a személyiségünk életünk végéig fejlődik és fejleszthető. Felnőttkorban is van lehetőség arra, hogy a korai hiányainkat pótoljuk, és kialakítsuk az érzelmi biztonságot önmagunkban és a párkapcsolatunkban is.
Kísérletezhetünk ezzel a fejlődéssel a párkapcsolatunkban, de itt igen nagy a sérülés és visszautasítás veszélye. Sokkal biztonságosabban tudunk ezen dolgozni egy segítő kapcsolatban mentálhigiénés szakemberrel, coachcsal, pszichológussal. Sajnos ebben az esetben a segítő irodalom nem segít. A sérüléseink kapcsolatban keletkeztek, és segítő kapcsolatban tudnak csak gyógyulni. Nem érdemes éveket várni, kísérletezgetni azzal, hogy egyszer csak majd magától megjavul a helyzet, vagy majd csak betoppan az életembe az az ember, akivel tökéletes párkapcsolatban tudok létezni. Ez nem fog megtörténni, és éveket pocsékolunk el az életünkből. Az segít, ha minél előbb keresünk egy segítőt, akivel át tudjuk dolgozni ezeket a korai sérüléseket.

Leválás a szülőkről

A párkapcsolatok sikerének legfőbb feltétele, hogy leváljunk a szüleinkről, önállóan hozzunk döntéseket, képesek legyünk kitűzni a saját céljainkat, és ne az általuk kijelölt célokat kövessük. És persze anyagilag is felelősséget vállaljunk magunkért.

Az igazi probléma manapság az, hogy elhúzódik a leválás, és a fiatalok évekig járnak egyetemre, miközben élvezik a Mama Hotel szolgáltatását. Élvezik a nagy szabadságot, de nehezen döntenek a jövőjüket illetően, félnek az elköteleződéstől, a felelősségvállalástól, vagyis nem teljesítik a fiatal felnőttkor legfőbb lélektani feladatát: nem vállalják a párválasztás, családalapítás és munkába állás felelősségét. Csakhogy a szülői házban való együttélés konzerválja a szülő-gyerek viszonyt.

Ha azt gondolod, hogy ez téged nem érint, mert már rég elköltöztél otthonról, nem függsz anyagilag a családodtól, akkor nagyot tévedhetsz, mert érzelmileg még mindig igen erős függésben lehetsz a szüleidtől. Vagyis előfordulhat, hogy az érzelmi leválás még mindig nem történt meg. Ha például a férjed helyett mindenben édesanyád véleményét kéred ki, ha a párodat mindenben az apukádhoz hasonlítod, ha a szüleid egyetlen füttyentésére ugrasz, akkor lehet, hogy még akad tennivalód a leválás témájában.

A leválás akkor sem történt meg, ha a szülő bármikor beléphet a párkapcsolatban élő gyereke intimitásába: ha a ruháikat a szülő mossa, vasalja, ha ebédet visz nekik, és ennek ürügyén ki-be járkál a lakásukban, ha esténként telefonál, hogy mit főzzön másnap, ha ő neveli az unokákat, mert mindkét szülő csak este ér haza. Ez a kontroll gyakran terhes a fiatal felnőtteknek, de az előnyeiről képtelenek lemondani. Pedig nagy árat fizetnek érte: a párkapcsolatuk tönkremegy, a gyerekeik pedig inkább testvérként és nem szülőként fognak tekinteni rájuk.

A folyamatban természetesen a szülő is ludas: tudattalanul ugyan, de gyerekszerepben tartja felnőtt gyerekét és annak párját, mivel a viselkedésével azt üzeni, hogy nélküle az ifjú szülők úgysem boldogulnának. Az eredmény, hogy az apuka lassan, de biztosan kiszorul a családja életéből, nem fog kialakulni az apa-gyerek kötődés, aminek aztán a felnövekvő gyerekek látják kárát.

A lényeg: a felnőtt gyerekek soha nem adhatják át saját terheiket a szüleiknek, a nagyszülőknek pedig az a dolguk, hogy szeressék az unokáikat, másfajta élményeket nyújtsanak nekik, mint a szülők, de semmi esetre sem feladatuk a napi szintű gondozás-nevelés, és a felelősség átvállalása.

Ezt a feladatot megoldani sokszor nagyon nehéz. A szülő, ha rossz a párkapcsolata, már nyugdíjas, foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, hogy továbbra is függésben tartsa felnőtt gyerekét, és így bizonyítsa saját fontosságát, feladatot találjon magának. A felnőtt gyerek számára pedig irtó kényelmes, ha a nagymama minden gyereknevelési problémát megold, ebédet főz, csakhogy így ő a szülőjével fog szimbiózisban élni, a normális felnőtt párkapcsolatra pedig esélye sem lesz. Ebből az ördögi körből kiszakadni embert próbáló feladat, és nagy lelki nyomás (válás esélye) kell ahhoz, hogy a felnőtt gyerek rájöjjön, ez így nem mehet tovább.

Félre ne érts! Nem a szülőket akarom hibáztatni! Meggyőződésem, hogy ők ott és akkor, amikor minket neveltek, a tőlük telhető legjobbat nyújtották. A tudásuk legjavát adták. Mindenüket beleadták. De ennyi telt tőlük. Leginkább azért, mert ők se kaptak sokkal jobbat. A szüleink maguk is bizonytalanok, sérültek, szorongók voltak, és gyakran tévedtek, mert nem mindenható, tökéletes lények. Bármennyire is szerettük volna, ha azok lettek volna, nem voltak azok. Csak úgy, és azt tudták adni, ahogyan és amit maguk is kaptak. Ha viszont már felnőtt vagyok, onnantól kezdve az én felelősségem, hogy mit kezdek a sérüléseimmel, és hajlandó vagyok-e a gyógyításukkal foglalkozni.

Fotó: Crissy Pauley / FREEIMAGES