A faluban csak néhány gazda ültetett dinnyét, de így, vagy úgy sokan érintve voltak. Három-négyfős család nem győzné a munkákat, hát jönnek a rokonok, napszámosok. Még ebben a nagy melegben is jó volt a hangulat, harsogott az asszonyok nevetése, a férfiak kiáltása, akik az öntöző csöveket szerelték össze és próbálták ki, nyakig sárosan a szivárgó, spriccelő víztől. A dinnyeföld végén csak egyetlen árnyat adó galagonya bokor volt, igaz az már sok ilyen nyarat megért. Elterpeszkedett hát és mivel nem akadt más növény, amivel osztozkodni kellet volna a napfényen, vagy a szegényes talaj mélyéről felhozott vízen, kitűnően érezte magát. Még az sem zavarta, hogy közvetlenül előtte ásták ki a két falut összekötő vízvezetéknek a keskeny, mély árkot és a nagy gépek felszaggatták néhány gyökerét.

A dinnyében dolgozó kis csapat letelepedett a bokor alá. Előkerült a hűtőtáska a hideg italokkal. Volt, aki rágyújtott, vagy evett néhány falatot. Ha lehet, a hangulat még jobb lett, röpködtek a pikáns megjegyzések, mindenki a hasát fogta a nevetéstől. Csak egy ötven körüli, szomorú képű férfi ült szótlanul és rezzenéstelen arccal, kicsit távolabb a többiektől. Csonka Dénesnek hívták. Az apjával élt együtt a falu talán legnagyobb házában. Soha nem nősült meg és még csak nem is udvarolt soha egy lánynak sem. Pici gyerek volt még a háború alatt, amikor az anyját elvitték az oroszok és soha többet nem hallottak róla semmit. Az apja nevelte föl, aki jómódú ember volt de már igen megöregedett, nyolcvankét éves, járni is alig tud. Állítólag valami trauma érte Dénest, még gyerek korában azért lett annyira zárkózott és visszahúzódó. Amúgy igen szorgalmas ember volt szívesen hívták segíteni, így került a dinnyeföldre is.

Lassan felkerekedtek az emberek, előbb az asszonyok aztán a férfiak is miután megittak még egy hideg fröccsöt vagy hosszúlépést. mindenki beállt a maga sorába, csak Dénes nem mozdult. Mereven bámulta a kiásott árok földjét, amit a gép kiszedett.  Aztán lassan közelebb ment, óvatosan leguggolt majd le is térdelt a földkupacra és a sárga agyagos földből egy csontot húzott ki. Hogy emberi csont, azt már első pillanatban látni lehetett, valószínűleg lábszárcsont volt. A férfi nézte egy darabig forgatta, aztán lassan, szinte kimért mozdulatokkal túrni kezdte a földet. Mire a többiek észrevették már egész kupacot szedett össze a csontokból. Az emberek körbeállták. Néhányan, mint például Bódi Laci a nagyhangú sas orrú fiatalember is letérdelve kutatták a földet. Sok minden előkerült. Ruhafoszlányok, egy fél pár bakancs is, feltűnően jó állapotban. A légkör egyre feszültebb lett, hiszen az előkerült holmik szemmel láthatóan nem lehettek túl régen a földben, vagyis a faluban tudniuk kellett volna róla kinek a csontjai ezek és hogy kerültek ide. Már mindenki a földet túrta, kapával, kézzel és egymást túlharsogva mutogatták az előkerült csontokat. Észre sem vették, amikor Dénes lecsúszott a két méter körüli árokba. Az árok keskeny volt, a fala sima, tisztán látszott minden egyes réteg keresztmetszete, nem volt nehéz megtalálnia a pontos helyet, ahonnan a csontok származtak. Az első, amit kikapart a falból egy koponya volt és egy nyaklánc. A férfi szája széle remegni kezdett, a lélegzete zihálássá erősödött a szemében pedig valami leírhatatlan rémület ült. Egyik kezében a koponya a másikban a nyaklánc, ami mintha csak most került volna a földbe teljesen ép és sértetlen volt. Remegett az izgalomtól. Egészen biztosan tudta, hogy látta már ezt a láncot a rajta lógó keresztel, de nem tudta hol. Illetve nagyon is tudta. Rémálmaiban jött néha elő egy állandóan visszatérő szörnyű jelenet összefüggéstelen részei között. Sokszor próbálta felidézni, megérteni, de nem tudta soha összerakni az egymástól látszólag független képeket. Ez a nyaklánc is csak villanásnyira jelent meg néha, de képtelen volt felidézni ki viselte, kinek a nyakában látta és mikor. Tovább kaparta az árok falát és nemsokára előkerült még egy koponya, az előzőnél valamivel nagyobb. Majd újabb szövetdarabok és csontok, aztán egyszer csak valami sima kemény tárgyat érzett az ujjaival. Látni már nem láthatta, mert annyira mélyen az árok falában volt, csak a kezével érezte. Megfogta az egyik végét és kihúzta. Lázas izgalommal tisztította meg a földtől. Egy kés volt. Hosszú, széles pengéjű, tőrszerű kés, szépen megmunkált díszes markolattal. A rozsda ugyan alaposan kikezdte, de még így is meglátszott, hogy nem akármilyen kés lehetett. Kapos megtisztította a markolatot, és csaknem felkiáltott a meglepetéstől. A markolat végén egy madárfej volt, valószínűleg rézből, legalábbis a zöld színű, eloxidálódott rétegből ítélve. Erre a késre is emlékezett talán egy kicsit élesebben, mint a nyakláncra. Nem is annyira a késre, mint a madárfejre a markolat végén. Mintha a falon lógott volna régen igaz akkor még fényes volt, mert látja a fényt megcsillanni a madárfejen.

Valaki a nevét kiáltotta. Összerezzent és kiegyenesedve felhúzta magát a az árok szélén. A többiek már elindultak vissza a dinnyeföldre, abbahagyták a kutatást, de a hangulat már nem volt olyan vidám. Mindenkit felborzolt a furcsa csont halmaz, amit egymásra dobálva az árok mellett hagytak. A beszélgetés is e körül forgott, találgattak, fantáziáltak, képtelenebbnél képtelenebb elképzelések születtek, hogy kerültek ide azok a csontok és ki lehetett az a szerencsétlen, aki itt végezte. Volt, aki a rendőrséget akarta értesíteni, de hamar lebeszélték. Ugyan minek, mit tudnának megállapítani? Vissza kell temetni a csontokat oda, ahol voltak.

Dénes a többiektől lemaradva semmit sem hallott az egész beszélgetésből. No nem azért mert annyira távol volt, hanem mert agya lüktetett, a szíve a torkában kalapált és a kezei úgy remegtek, hogy alig tudott kapálni. Képtelen volt másra gondolni, csak a nyaklánc és a kés járt az eszében, amit berakott a kopott, leszakadt fülű bőrtáskába, amit mindig magával hordott és amiben az ennivalója is volt.  Régi, visszatérő, homályos emlékek kavarogtak. Hangok, amikről nem igazán tudta honnan, kitől, kiktől származnak.

Képtelen volt rendbe tenni a kusza, sehova sem tartozó emlékeket. Igazából csak egy valamire emlékszik. A nőre, aki a megtalált nyakláncot - vagy ahhoz hasonlót hordott. Az arcát nem tudta ugyan felidézni de hallotta a sikítását és látta, ahogy a szájából ömlik a vér rá az ő arcára  és ő pedig kétségbe esetten kapaszkodik  a nőbe, a ruhájába és valaki megpróbálja elvenni attól a nőtől de ő nem akar elmenni, sír, a nő a  földön fekszik és már nem kiabál.  

Dénes alig tudta végigdolgozni a napot. Hazament ugyan a többiekkel, de éppen csak benézett apjához, evett pár falatot, fogta a kerékpárt, és visszatekert dinnyeföldre. Az árokban minden úgy volt, ahogyan hagyta. Lázas izgalommal kezdett ismét ásni. Igaz, Ő maga sem tudta mit keres, mi az, amit találni szeretne csak túrta a földet, húzta maga alá és aprólékosan megnézett mindent, ami előkerült. Tudta, érezte, hogy van összefüggés a csontok, a talált nyaklánc, a visszatérő álomfoszlányok között, csak azt nem tudta mi. Ki lehetett a nő aki a nyakláncot viselte és akitől őt elvették? Talán az anyja? De hiszen amikor az anyját elvitték ő aludt a másik szobában és csak másnap tudta meg illetve nem is másnap hanem napokkal később, arra nem emlékezhet, egyébként se volt több három évesnél. Eddig is sok gondja volt az álmaival, soha nem sikerült megszabadulnia tőlük, sokszor még napközben is rátörtek a legváratlanabb pillanatban és soha sem tudta mitől és minek. Most azonban, hogy előkerült a nyaklánc, meg az a sasfejes kés, szinte egyfolytában ezen járt az esze. Belefájdult a feje a magára erőltetett görcsös akarástól, hogy visszaemlékezzen, de nem ment. Néha apját is látta, ahogy a karját emeli és meg akarja verni vagy ütni, vagy... nem is tudja mit akart vele tenni. Aztán megint a nyakláncot egy pillanatra és valami szörnyű sikítást hall, de már nem lát semmit.

 Akkora üreget kapart az árok oldalába, hogy akár bele is fekhetett volna.

Kezdett sötétedni a nap már alig látszott a falu mögött. Adott még egy kis fényt, de ott bent az árokban már csaknem teljesen sötét volt. Csalódottan hagyta abba a keresést, nem talált semmit, ami közelebb vitte volna a válaszhoz, ahhoz a válaszhoz, aminek a kérdését meg sem tudta fogalmazni. Még utoljára benyúlt a kivájt üregbe, csak úgy vaktában és kihúzott egy marék földet. Ahogy szétmorzsolta a tenyerén valami megcsillant. Kimászott az árokból és belebámult a tenyerébe. Egy arany gyűrű volt, tömör aranyból, nagy piros kővel.

Dénes szó nélkül ült a sötét konyhában, nem kapcsolt villanyt jó ideig, csak ült és gondolkodott. A gyűrű egészen biztos az anyjáé volt, minden kétséget kizárólag. Tisztán látszik még az esküvői képen is. A jobb kezén viselte, ezen nem volt fehér csipke kesztyű, finoman átfogja vele a menyasszonyi csokrot, amit a bal kezével tart, amiben a kesztyű párja is volt. És ott a gyűrű. Igaz nem piros, hanem barna, mint az egész kép de ott van és egészen biztos ez az a gyűrű. Dénes már nem látja a képet a sötétben, de ott van előtte az asztalon és ismeri minden apró részletét, mert milliószor megnézte, hiszen ez az egyetlen kép az anyjáról. A lánc nincs a nyakában, pedig annak is ott kellene lenni, ha a gyűrű ott van. Szörnyű érzések kavarogtak benne. Egész eddigi életében reménykedett benne, hogy egyszer még előkerül az anyja, hogy nem halt meg csak elhurcolták és egyszer csak visszajön és most minden összeomlott. És így kell találkoznia vele, vagyis a szétszórt csontjaival kint a határban. Mi történhetett? Hogy került oda és ki az akivel eltemették? Alig tud valamit az eltűnéséről, az apja sohasem beszélt róla és ő nem is merte faggatni. De mindig olyan érzése volt mintha valami nagy titok övezné az eltűnését. Mintha az apja nem is igazán bízna benne, hogy esetleg még visszajöhet. Persze az is lehet, hogy mindezt csak most hiszi így, hiszen az apja számtalan levelet írt különböző helyekre a háború után. Igazából azonban senki sem hitte, hogy valaha is visszakerül. Zavaros idők voltak azok, akkoriban nem volt ritka az ilyen.

Még gyerek korában kihallgatott egy beszélgetést. Az anyjáról beszélt két szomszédja, a kövér szembe szomszéd Tóthné, aki mindig mezítlábas papucsban járt még télen is, meg Zahorán néni, akit nagyanyja ként szeretett. Zahorán néni kezdte.

- Jaj ki tudja szegény asszony, visszakerül e még, vagy már régen halott?

Tóthné minden részvét nélkül egyszerű hangon válaszolt mintha a veteményről beszélne a kertben.

- Az má bizony aligha! Megerőszakolták és fejbe lőtték valahol, és akkor még szerencséje volt, hogy nem hurcolták magukkal amerre mentek!

Dénes felállt és villanyt gyújtott. Hát nem hurcolták. Megölték már itt a falu határában.

 Fogta a táskáját és benyitott apja szobájába. Az öregnél már sötét volt pár pillanatig várt, hogy meghallja a szuszogását, aztán felkapcsolta a villanyt. Az öreg felnézett, majd fel is ült az ágyban. Kopottas régi csíkos pizsama volt rajta. Bozontos ősz szemöldökét összehúzta, amikor a hirtelen fényben fia felé fordult. Dénes nem szólt semmit, csak odalépett az ágy mellé, kinyitotta a táskát, és sorba kiszedte, ami benne volt. Először a láncot, majd a gyűrűt, a kést és végül a koponyát tette apja ölébe a takaróra. Az öreg hátra hőkölt, hátát a falnak nyomta és rémülten bámulta a kirakott tárgyakat.

Dénes leült apja ágyszélére és a szoba sarkát bámulva megkérdezte:

- Anyámé volt?

Az öreg sóhajtott egy mélyet mielőtt válaszolt.

- Igen, anyádé volt.

- A lánc is?

- Az is. Én csináltattam neki, amikor megszülettél.

Dénes hallgatott egy darabig, majd félve, szinte alig hallhatóan kérdezte.

- Az oroszok vitték el?

- Nem - válaszolt az öreg, szinte azonnal.

Dénes hátra kapta a fejét.

 - Nem?

Az öreg ismét sóhajtott és amikor megszólalt, már végtelen nyugalom áradt a hangjából nyoma sem volt semmilyen izgalomnak.

- A szeretője jött érte akkor este és elvitte veled együtt. Én küldtem el mert rájöttem, hogy még mindig azt szereti. Azt a Lantost a szomszéd faluból és .... megtudtam, hogy... Te is az ő gyereke vagy.

Elhallgatott, aztán mivel Dénes nem szólt, hát folytatta.

De aztán nem tudtam uralkodni magamon, úgy éreztem már semmi sem számít, utánuk mentem és ott... a két falu között a földúton megöltem őket. Úgy gondoltam téged is.... de nem volt erőm....

Alig, hogy hazaértem, bejöttek az oroszok. Aztán reggel már tovább is mentek, hát azt mondtam azok vitték el. Te sokkot kaptál, amikor kitéptelek anyád kezéből, a Zahoránné pofozott életre két nap múlva.

Elhallgatott. Megnyugodva visszadőlt a párnájára és várt. Megnyugodott, mintha már várta volna ezt a percet, hogy elmondhassa mi is történt valójában.

 Hosszú percek teltek el, egyikük sem szólalt meg. Dénes lassan felállt, visszapakolta a koponyát a táskába, a láncot és a gyűrűt a zsebébe tette, aztán fogta a rozsdás kés zöld markolatát és egyetlen határozott szúrással, belevágta az öreg mellkasába. A kés átszaladt a takarón, át a testen, de az öreg alig hogy megrezzent, arca összerándult ugyan, de aztán kisimultak a vonásai, lecsukta a szemét és azonnal meghalt.

Másnap Bódi Laci ugrott be Dénesért, mert hiába kiabáltak a kapu előtt.  Nem lehetett belátni a nagy keresztház udvarára, a kapu zárva volt, hát beugrott a kerítésen. Az utcán várakozók még hallották a hangját, ahogy az udvaron elordítja magát.

- Dénes, hol a francba vagy? Nem hallod, hogy...  -ebben a pillanatban elakadt a lélegzete.

A ház előtt a nagy megdőlt törzsű öreg eperfa emberderéknyi ágán ott himbálózott Dénes, hóna alatt a kopott bőrtáskával, amit mindkét kezével fogott, mintha dolgozni indulna, csak valami rossz varázslat folytán kicsúszott volna a lába alól a föld, a biztos talaj, ahol eddig azért megvolt valahogy.