Egy felmérés alapján az emberek csupán egy tizede nem foglalkozik a testsúlyával. Talán azért, mert nekik tökéletes alakjuk van, vagy, mert elfogadják olyannak a testüket, amilyen. A testtel való túlzott foglalkozás sem jó, mert téves testkép kialakulásához vezethet: anorexia, bulímia.

Egy vizsgálat során fény derül arra is, hogy a női és férfi testtömegideált vizsgáló képek közül a legtöbben az átlagos vagy annál kicsit soványabb testet ábrázoló alakot jelölték meg ideálisként.
Négy különböző testalkatú női és férfi képet mutattak a megkérdezetteknek. A négy kép közül a legtöbben (80 százalék) a sovány vagy a normális testet ábrázoló alakot tekintették kedvencüknek. A cingár vagy kövér testet a férfiak és a nők közül egyaránt csak 10-10 százalék tekintette ideálisnak.

A magyar felnőttek közel fele (45 százalék) elégedett a testsúlyával, valamivel több, mint harmaduk (37 százalék) szeretne fogyni, tizedüket (11 százalék) nem érdekli a testsúlya, a többiek (7 százalék) pedig leginkább híznának. A testsúlyukkal elégedettek testtömegindexe az átlag alatti, az ezzel nem törődőké az átlaghoz közel helyezkedik el. Ahogy a kutatást végzők fogalmaznak, a testsúlyunkhoz lazán viszonyulni csak akkor tudunk, ha az átlag felé-alá hajló társadalmi kényszer alól meg tudunk menekülni.

Voltak időszakok, amikor a hájas, duci nő volt a minta. Aztán jött a csontsovány ideál. Manapság a modell alkat az álom, bár már van rá példa, hogy meghatározzák a modellek alsó tömeghatárát. De miért mérjük magunkat mindig valamiféle ideálhoz? Talán, mert nem tudjuk elfogadni magunkat? Nincs elég önbizalmunk? Vagy egyszerűen jól esik magunkkal foglalkozni? Esetleg azzal akarjuk a férfiak dicséretét kierőszakolni, hogy folyton fogyókúrázunk, azt várjuk, hogy mondják már végre, nem kell fogyóznod, hiszen csinos vagy? Lehet, hogy nem is a nőkben keresendő a „hiba”? Vajon elfelejtettek a férfiak bókolni? Pedig a legtöbb férfitól azt hallom, hogy nem a deszka vékony nőkre bukik. Akkor kinek is akarunk megfelelni az állandó diétával?