Az idei évben sok fiatal nő és férfi keresett fel olyan nehézséggel, hogy a szakítás után vagy Ő maga, vagy a volt párja nem tud tovább lépni. Visszahúzzák az emlékek, az együtt töltött idő, ami a szenvedés közben megszépül. Közben megfeledkeznek a szakítás valódi okáról. Nehéz döntés volt, sok fájdalom előzte meg, ami több esetben évekig tartott. Bántottak, becsaptak, hazudtak, megcsaltak, megaláztak, nem figyeltek oda ránk és sorolhatnám. Mégis siratjuk az elmúlását.

Annyira rossz egyedül, hogy még szenvedve is jobb? Vagy attól félünk, hogy nem találunk mást, és örökre egyedül maradunk? Még egy szörnyű kapcsolat is jobb az egyedüllétnél?

Természetesen a szakítás fáj. Fájdalommal jár, hiszen veszteség. Valami, ami addig volt, nincs már, és nem is lesz. Ezzel kell szembenéznünk,  feldolgoznunk, és megtanulni élni az új helyzetben. Gyakran tűnik úgy, hogy ez lehetetlen, elviselhetetlen. Mégis fontos tudnunk valahol mélyen, legbelül, hogy ennek is vége lesz egyszer. Akkor is, ha hihetetlen, és gondolni sem akarunk arra, hogy a másik nélkül folytassuk az életünket.

Képzeletbeli világomban (...) még mindig a társam volt, és szerelme erőt adott, hogy tovább menjek, hogy kitágítsam a határaimat. A valóságban viszont a rögeszmém volt. Leszívta minden energiámat, kiszorított mindent az agyamból, és kényszerített, hogy óriási erőfeszítések árán folytassam az életemet, a munkámat.  (Paulo Coelho)

Ebben a helyzetben nem kell azon töprengenünk, hogy tudunk-e valaha még valaki mást szeretni. Ebben a pillanatban ez a legkevésbé fontos! A túlélés, a gyógyulás, a felépülés a cél. A gondolat elfogadása, hogy vége van, elengedem, majd szépen, lassan továbblépek, a saját ritmusomban.

Ez a legegészségesebb lehetőség. Ezzel szemben gyakori eset, hogy elkezdjük „zaklatni” a másikat. Hívogatjuk telefonon, találkozni akarunk, beszélni akarunk, kutakodunk utána közösségi oldalakon. Ettől mindketten szenvedünk, hiszen így egyikünk sem tud továbblépni, csak szenvedés és fájdalom vár mindkettőnkre. Ilyenkor elveszítjük az önbecsülésünk utolsó szikráit is. Később ezt majd bánjuk, ettől dühösek leszünk, és gyűlölni kezdjük azt, akit valaha szerettünk. Bosszút akarunk állni. Minden rosszat kívánunk neki ahelyett, hogy arra emlékeznénk, mit kaptunk egymástól az eltöltött évek alatt, és magunkba néznénk, hogy mi mit, hol rontottuk el, és ezzel a tanulsággal lépnénk tovább, hogy esélyünk legyen egy újabb, boldog kapcsolatra.

Higgyünk abban, hogy a szakítás nem a világvége, nem is az életünk vége! Tanít bennünket, ami fájdalommal jár, de a felhők felett midig kék az ég, és újra ragyog majd a Nap!

Válni kell.
Kolonc koloncot nem visel,
önvédelemből hagylak el
s fel nem cseréllek senkivel.
Válni kell.
Én nem hiszek - te nem hiszel,
a szív nem nézi, mit cipel,
csak éppen már nem bírja el. 

Baranyi Ferenc   
             
A kineziológia módszerével segítséget nyújthatok a fájdalom feldolgozásában és abban is hogy újra önmagára találhasson.

Fotó: Jackie: ...And Then Sometimes Valentine's Day Sucks!