Csonka családban is (sz)épen élni
A megdöbbentő adat hátterében első helyen a válások és az élettársi kapcsolatok felbomlása áll, illetve ok lehet valamelyik szülő halála is. Egyes szociológusok véleménye szerint újkeletű – és sajnos, terjedő – tendencia, hogy egy nő tudatosan vállal egyedül gyermeket. Ez utóbbi elsősorban a nők egy igen szűk rétegére, a magasan iskolázott, jól kereső, vezető beosztásúakra igaz, akiknek nem jelent anyagi problémát egy gyermek vállalása, de akik valamilyen okból elzárkóznak mindennemű szorosabb párkapcsolat elől.
Az egyszülős családmodell a modern nyugati társadalmak korjelensége, legnagyobb arányban (40 % fölött) a skandinávoknál találjuk ezt a típust. A mélyen vallásos, a családi egységet tisztelő társadalmi berendezkedésű országokban viszont igen alacsony ez az arány; Ciprusban például a 4 %-ot sem éri el, de a lengyeleknél és az olaszoknál is 20 % alatt marad. (Forrás: Hetek, 2005.11.11., Makki Marie-Rose, Uzoni Simon Péter: Egyre több a csonka család)
A csonka családok túlnyomó többségében az anya marad egyedül a gyerekekkel, a kiskorúak alig egyötöde él csak az apával. A csonka családmodell éppen ezért több problémát is felvet:
Az egyedülálló, átlagos keresetű szülőre igen nagy megterhelés hárul mind anyagilag, mind érzelmileg, sokan nem is tudnak könnyen megbirkózni a „leckével”, és több-kevesebb sikerrel igyekeznek pótolni a hiányző szülőt. A nők hazánkban eleve hátrányosabb helyzetben vannak munkavállalási esélyeiket, fizetésüket tekintve a férfiakkal szemben, könnyen elképzelhető tehát, mennyire nehéz lehet egy nőnek egyedül nevelnie a gyermekeit. Noha jogi eszközökkel igyekeznek a csonka családok anyagi helyzetén javítani, ez korántsem jelent teljes megoldást.
Az apa a családon belül egészen más szerepet tölt be a gyermek nevelésében, mint az anya. A szocializáció folyamata ugyan szerencsés esetben egészen pici korban az anyával indul el, később azonban az apa szerepe válik fontosabbá, az ő viselkedése, erkölcsi normái állnak követendő példaként a gyermek előtt. Az apa hiánya hatalmas űrt jelent a csonka családban: a kislányok az apán keresztül „tanulják meg” a másik nem szerepét, a fiúknál pedig az apa által mutatott férfikép sérül. Ezek a fiúk - amennyiben nincs megfelelő kapcsolat az édesapával, vagy más, számára érzelmileg sokat jelentő férfival -, elnőiesedhetnek, a férfiaktól „elvárt” keménység, határozottság hiányozhat belőlük, amely magatartásbeli vagy éppen párkapcsolati zavarokban mutatkozhat meg.
A csonka családban felnövő gyermekek egészség-kilátásai rosszabbak az ép családban felnövő kortársaikéval szemben. Ez nem jelenti azt, hogy az egyszülős gyermekek egészen biztosan depressziósak, szorongásra hajlamosak, netán drogosok, alkoholisták lesznek, itt a lehetséges kockázat a nagyobb. A harmonikus családban felnövők jobb eséllyel tanulják meg, hogyan kell kezelni a párkapcsolati, magánéleti konfliktusokat, miként dolgozzák fel a traumákat, hiszen azt az őket szerető, felnevelő szülői pár „mutatja be” nekik.
A gyermek minél kisebb korában marad egyedül a szülő a kicsivel, a trauma annál nagyobb. Azt gondolhatjuk, a kicsi még nem is emlékezhet az apjára/anyjára, annyira korán bekövetkezett a válás, azonban ez nem így van. Az előbb említett szocializációs folyamat döntő része a kisgyermekkorban zajlik le. Ha ekkor marad magára a gyermek, ennek hatásai sokkal súlyosabbak lehetnek, mint egy későbbi életkorban, például a kamaszkorban bekövetkező válás esetén. Ekkor is nagy veszteségként éli meg a serdülő az egyik szülő hiányát, a későbbi (felnőtt) életében megmutatkozó eltérések kisebb mértékűek lesznek, hiszen a szocializációjuk nagy része teljes családon belül ment végbe.
A szakemberek már régen vizsgálják, vajon hol kellene meghúzni azt a képzeletbeli vonalat, amikor azt mondja egy család: inkább a válás, különélés, mint a további közös út. Lehet, hogy egy családon belül gyakoriak a viták, azonban azok korántsem olyan hevesek, hogy váláshoz vezessenek. Sokan úgy gondolják, a sok vita, veszekedés tönkreteheti a gyermek lelkivilágát, zavarja fejlődését. Valóban nem használ, azonban a gyermek testi-lelki egészsének fejlődéséhez még mindig jobb egy vitákkal teletűzdelt, ámde ép családi közeg, mint a csonka család nyújtotta soványka lehetőségek. Gondoljunk csak arra, hány gyermek ragaszkodik sokat veszekedő, esetleg ittas szülőjéhez még akkor is, amikor már régen elege van az otthoni vitákból, netán tettlegességekből, mégis megriszatja a család szétesésének képe. A határvonal tehát nagyon bizonytalan, elmosódott, élesen talán csak azokban a helyzetekben látszik, amikor a gyermek fizikai léte, szellemi fejlődése egyértelműen veszélynek van kitéve.
Hogyan lehet mégis csonka családban is (sz)épen élni?
A család épségben tartásáért, az érzelmi biztonságért a szülők együttesen, egyenlő arányban felelnek. Egy jól működő családon belül minden szereplőnek megvan a maga feladata, szerepe, amely biztonságot, kiszámíthatóságot, stabilitást, felelősségvállalást jelent. A család olyan stabil szövetség, ahol ketten teremtik meg a feltételeket a boldoguláshoz, a közös célok eléréséhez, az utódok felneveléséhez, a problémák megoldásához, a tragédiák átvészeléséhez.
Fontos tehát, hogy a csonka családokban is a gyermekeknek - amennyiben lehetőség van rá – mindkét szülővel megmaradjon a jó kapcsolata, mindkét szülő egyformán részt vegyen a nevelésben, hiszen utódukat együtt, közös elhatározásból hívták életre, annak életéért, fejlődéséért együttesen felelősek. Ne akarja senki sem a hiányzó családtagot pótolni, de igyekezzen megteremteni a gyermeknek sokat jelentő találkozásokat a másik féllel. A szülő éreztesse a gyermekkel, hogy számukra ez a családmodell is megfelelő, teljes értékű. A különválás sokszor felszabadító hatású, ha nem társul mellé bűntudat, valóban új, más és tartalmas élet kezdődhet valamennyi fél számára. Soha nem szabad éreztetnünk a gyermekkel, hogy bármilyen szerepe is lenne a válásban: ez a két szülő döntése, és a gyermek viselkedése, iskolai teljesítménye, stb. nem oka ennek!
Ne szidja, becsmérelje a távollevőt: a gyermek nem tud és nem akar különbséget tenni egyik szülő között sem, minél kisebb gyermekről van szó, annál inkább ragaszkodik mindkét szülőjéhez. A serdülőkorúak pedig előbb-utóbb úgyis kialakítják a saját véleményüket, mi csak az őszinteséggel, sok-sok beszélgetéssel, odafigyeléssel tehetjük számukra könnyebbé a helyzetet. Nem szabad elfeledni: két felnőtt embernek külön válhatnak az útjai, a gyermekét azonban közösen kell egyengetniük!
Bármilyen nehéz is egy válás után, a nehéz emlékek terhe alatt a két félnek együttműködni, gyermekük érdekében meg kell ezt tenniük: csak így van esélyük arra, hogy testileg-lelkileg egészséges, harmonikus kapcsolatokra képes, gazdag érzelemvilágú felnőtt váljék gyermekükből.
Lyly
A 2011. februári cikkíró pályázatra beküldött írás.
Közösségi hozzászólások: