Csodában a Csoda... (Cikkíró pályázatra beküldött írás)

Mint a bevezető monológomból kiderült, én a saját történetemet szeretném megosztani és ezzel reményt adni, mert mint utánajártam a neten, vagyunk egy páran akik átélték, és sajnos még leszünk is nagyon sokan akik át fogják élni…
Egy majdnem tragédiába fulladt szülést és annak következményét szeretném kiírni magamból.
-Kisfiam Richárd 2010. 01. 31.-én úgy döntött, hogy körülnézne idekinn a nagyvilágba, bár én először fel se fogtam, hogy szabályos 5 perces fájásaim vannak. A párom szólt, hogy ugyan kezdjek el készülődni. Mire leértünk a kocsihoz 3 percesek lettek a fájásaim, de semmi pánik nem volt rajtam, sőt! Én nyugtattam a páromat, hogy semmi baj!
A III. kerületből A XIV.- kerületbe mentünk. Szerencsére semmi forgalom nem volt, mert este 20:00 körül kezdődött.
Azt még elmondom, hogy a kórház nagykapuja már be volt zárva és a portás jött ajtót nyitni, de előtte még megkérdezte, hogy mit akarunk… Mondtam, hogy SZÜLNI!
Bementem, megvizsgáltak, szépen tágulok, beöntés meg minden, ami és ahogy a nagy könyvbe meg van írva, úgy követték egymást az események.
Fekszek a szülőágyon, a párom már bent volt velem, a hasamon az NST kütyü és hallottam a kicsi szívét, ami teljes extázisba ejtett és alig vártam, hogy láthassam…
Ám egy kicsit később elkezdett leesni a szívhang érték, amit azzal segítettek, hogy az orrom alá nyomtak egy kis oxigént. Ettől vissza is állt!
Közben megérkezett az orvosom, aki egyébként ismerős volt így az előírtnál jóval többször is voltam uh.-on is, meg mindenféle- fajta vizsgálaton.
Megint minden rendben ment, én nyomtam, Ő tolt, alul húzták, vágtak…
Ám mikor kibújt, Életem nem sírt fel… Láttam tévében, hogy előfordul, de megpiszkálják az orrát, száját, kicsit megpaskolják és minden oké.
De nem… Az enyém nem sírt fel… Elvitték, még mielőtt rám tették volna.
Én csak ott feküdtem, és nem tudtam mást tenni, mint bízni az orvosokban…
Látni akartam, vagy legalább tudni, hogy mi van?!
Óráknak tűnt az a 10-15 perc amíg összevarrtak, és végre mellém tolták a fiamat… Inkubátorban… Egy gyermekmentős (Peter Cerny- s) elmondta, hogy mi történt, bár egyáltalán nem fogtam fel a mondanivalóját, de próbált megnyugtatni… Annyit értettem, hogy elviszik mert 1 Apgarral azaz a legrosszabb értékkel született…
Mikor kitoltak a szülőszobából már magamnál voltam és fel is bírtam fogni, hogy mi történt.
A Gyerekemet akartam! Kiborultam, nem így terveztem. Semmire nem vágytam soha ennyire mint, a kisbabámmal való első egybeforrására. Nem tudtam mi van vele, hogy mit csinálnak, egy szemhunyásnyit sem aludtam, és reggel mikor jött az orvosom megint rossz hírt közölt velem… A Fiam altatásban van.
Mivel oxigénhiányosan született és többször újra kellett éleszteni ez kihathat mind a mozgásfejlődésére, mind az agyi működésére, és szállítását követően kapott egy görcsös rohamot ezért úgy döntöttek a PIC-en, hogy lehűtik a testhőmérsékletét 33.4 fokra. Minden oxigénhiányos baba agykárosodást szenved el, ki kisebbet, ki nagyobbat, de az emberi szervezet nagy csodákra képes, és mivel még nem tudja mire is kellett volna használni az agyának azt a területét ami károsodott ezért, van esély arra, hogy egy másik utat keres…

Ez a hűtéses eljárás úgy működik, hogy lelassítja a szervezet anyagcseréjét így megakadályozva az agy további károsodását.
Mikor végre bemehettem hozzá az intenzív osztályra és mondták, hogy fertőtlenített kézzel meg is érinthetem…
Elmondták, hogy ebben az állapotban, azaz 33.4 fokon kereken 3 napig fogják tartani, közben infúziót és fájdalomcsillapítónak morfint kap.
Az első kontaktus maga volt a csoda!
Ő altatásban volt én megérintettem, és ahogy hozzáértem a kis kezéhez, egyből elkezdett felmenni a pulzusa, és csücsörített a kis szájával mintha szopizni szeretett volna. Hihetetlen volt az érzés! Én mintha átadtam volna az iránta való vágyódást és ebből Ő erőt merített…
A szemét próbálta kinyitni, kezével szorítani… És megnyugodtam, hogy minden jó lesz.
De jött az orvos és mondta, hogy bár ritka jelenség az, hogy még nem találkoztunk, de kötődik hozzám, (másnak nem reagált így) inkább mellőzzem az érintést, mert nagyon fájna neki, ha felébredne.
De ez a pár másodperc úgy feltöltött energiával és tudtam, éreztem, hogy minden rendben lesz…
Letelt a 3 nap, és elkezdték normalizálni a test hőmérsékletét, ami megint csak majdnem 3 nap volt, mert tized fokonként történt nehogy sokkolják a szervezetet, és persze fokozottan figyelték, hogy hogyan reagál. Egyszer le is kellett állni, mert nem bírt alkalmazkodni.
De végül minden rendben ment, és felébredt!
Azt tudni kell, hogy míg a hűtés meg az ébresztés zajlott volt többféle vizsgálata, mint például vér, vizelet, MR…
Ezen vizsgálatok értékei alapján nagyon bizakodóak voltak az orvosok. Mondták is, hogy akár „teljes értékű’’ is lehet és, hogy rajtam fog múlni. Én ezt még nem értettem akkor, ám mikor átkerültünk a csecsemőosztályra és végre sok-sok időt tölthettem a fiammal reggel 6- tól volt, hogy éjfélig ott ültem egy műanyag széken életem értelme mellett. Végre Kézbe is foghattam, és amit még nagyon vártam, hogy végre mellre is tehettem. Nem nagyon bíztattak, hogy előjön a szopóreflexe, de ahogy megérezte az anyatej illatát egyből rákapott az ízére! Aztán jött egy fejlődés neurológus a Margit-kórházból és megvizsgálta Richit. Mondta, hogy az ültetésnél nem kap jelet az agya, hogy ki kéne egyenesedni. Bár néztem okosan, hogy ilyen kicsi korban még biztos nem tudja magát egy csecsemő sem megtartani, ám de bizony, hogy igen! Ezek a csecsemőreflexek nagyon is képesek egy egészséges komplikációmentes baba esetében!
Ezt leszámítva minden rendben volt!
A Margit- kórházban töltöttünk még egy hetet, ahol a neurológiai fejlettségét nézték, vizsgálták, és itt is vele lehettem reggeltől estig.
A hét utolsó napján betanítottak, hogy milyen feladatsorozattal tudom fejleszteni a beteg idegcsoportot. Ezt naponta 6 szor 30 percben kellett végeztetni vele, ami elég kemény edzés volt nekem is… Nem csak fizikailag, de lelkileg is, mivel az első 3 hónapot végig üvöltötte.
De Megérte! Tényleg rajtam múlt! Meg abban a láthatatlan erőben, ami a Kicsiből áradt és árad a mai napig…
Mi nagyon szerencsések voltunk, és tudom azt is, hogy nem mindig tudnak az orvosok sem csodát tenni, de reménykedni kell, és hinni a célodban, még ha mással kapcsolatos, akkor is!

Veres Ágnes Dóra