Hagyjuk-e életben a magzatot, vagy öljük meg? -1. rész

Az elmondani kívánt történet előtt egy rövid felvetés: hazudhat-e az orvos? Válaszom soha. Négy évtizede vagyok a pályán, és azt kell mondanom, hogy sem erkölcsi, sem törvényi okból nem tagadtam meg ember társaimtól az igazságot. Hallom a hangot, igen de „csak az igazság egy részletét „bontottad ki”, azaz féligazságokat mondtál el. Erre már azért sem volt szükségem, mert minden ember más, minden egyénben a betegség lefolyása is más. Az orvos segítő embertárs, nem bíró, akinek véleményétől leszünk betegek. Mindössze arról van szó, hogy többet tud lelkünkről és testünkről, mint az e területen járatlan embertársunk, aki ezért bizalmával tünteti ki az orvosát. Az orvos nemcsak nem bíró, de nem is jós. Az orvos, ha objektumnak, a szerves anyag kreációjának tekinti a beteget, akkor nem jó ember. Ha  pedig nem próbálja rendszerbe szedni a beteg panaszait, vizsgálati adatait,  sőt színészként éli bele magát a beteg panaszaiba, akkor pedig nem jó orvos.

 

Ez az orvoslás egyik nagy dilemmája: hogyan legyen jó ember és orvos? Hogyan legyen jó feleség, vagy férj? Ha az orvos hazaviszi a betegek problémáit és otthon is töpreng, akkor nem jó családtag, ha viszont nem viszi haza, akkor nem jó orvos, mert azt mondhatja: „letettem a lantot, majd megvár”. Csak a baj az, hogy gyakran nem vár, mert a beteg nem lant! Napjaink orvoslásában reánk erőltetik az „ún. evidenciák” rendszerét. Úgy is nevezik „bizonyításon alapuló orvoslás”. Ráadásul az evidenciáknak különböző szintjeit, A,B,C,D szintjeit különítik el. Az evidenciát a tudomány köntösébe öltöztetik és felruházzák a tévedhetetlenség jogával. Ha a beteg nem osztályozható be az evidenciák által kreált kategóriákba, akkor kész a ki nem mondott ítélet: rossz a beteg vagy rossz az orvos. Az ún. evidenciák (nem az igazság) veszélyeire hívtam fel a kollégák figyelmét a közel tíz éve kezdeményezett tanulmánnyal, amelyben daganatos betegek szövetmintáit kapta meg hazánk 5  legkiválóbb patológusa. Az eredmény néhány esetben döbbenetes volt: ugyanabból a szövettani mintából kapott eredmény 3-ban rosszindulatú daganat volt, kettőben pedig jóindulatú. Ráadásul volt olyan rosszindulatú betegségben szenvedő egyén, aki nem  fogadta el a kezelést és 4 év múlva is  egészségesnek érezte  magát. Ezekből nem az következik, hogy a kollégák  rossz  szakemberek, hanem jelzik az evidenciák és tudásunk határait. Egyben bizonyították, hogy az igazság nem azonos az evidenciákkal, s nem a szavazatok számától, esetleg rafinált komputeres  összefüggésektől függ. Az ember több, mint a szerveinek összessége (holisztikus medicina). Ne féljünk kimondani: „We are patients, not lab values” (Betegek vagyunk és nem laboratóriumi értékek).

 

Az eset 5 éve történt. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy egy országos szintű továbbképzésen a pajzsmirigy és a terhesség kérdése volt egy félnapos tudományos ülés témája. Az általam nagyra becsült szülész professzor 5 előadót kért fel, hogy foglalják össze a téma legaktuálisabb kérdéseit. A tanteremben neves szakemberek, gyakorló orvosok és elméleti kutatók foglaltak helyet. Az elhangzott előadások után – ahogyan az lenni szokott – néhány kérdés hangzott el, majd a tudás, a megszerzett új ismeret örömével minden haladt a továbbképzés vége felé. Mielőtt még szétszéledtünk volna, az elnöki feladatot is ellátó professzor megkérte a jelenlevőket egy fontos konzultációra. Ekkor behoztak egy 3. hónapban lévő 35 éves kismamát, aki csak hosszas procedúrák után került áldott állapotba. A baj csak az volt, hogy a szívműködése rendetlen volt, a percenkénti pulzusszáma meghaladta a 140-t. Az elvégzett laboratóriumi vizsgálatok is azt támasztották alá, hogy a terhes asszonynak pajzsmirigy túlműködése van, amelyet  az egyik autoimmun betegség, a Basedow kór váltott ki. A többszöri konzílium során a fenti diagnózis igazolódott, ezért Propycil kezelés kezdetek. A dózist azonban emelni voltak kénytelenek, mert sem a klinikai tünetek, sem a laboratóriumi értékek nem mutattak javulást. Az első megállapítás az volt, hogy a beteg nem reagál (rezisztens) a gyógyszeres kezelésre, a jelen formában pedig a terhességét nem tudja kiviselni.

 

A kérdés így hangzott el: „Hagyjuk-e életben a magzatot, vagy öljük meg?”. Ilyenkor mérlegelni és dönteni kell.

Egy biztos volt, hogy halogatásra nincs idő, dönteni kell még a helyszínen, hiszen az anya és magzata életéről van szó és szélesebb körű konzultációra már nem lesz lehetőség. A tanteremben síri csend volt a választható lehetőségek hallatán, rettenetes feszültséget éreztem. Tudtam, hogy valamit tenni kellene, de mit?

 

Ön miképpen döntene, ill. döntött volna?

A cikk folytatásában kiderül.
 

Kérjük, támogasd munkánkat!

Ha szeretsz minket olvasni, ha csaltunk már mosolyt az arcodra, ha segített már neked valamelyik szakértőnk, vagy ha egyszerűen Te is fontosnak tartod, amit csinálunk, kérjük, támogasd munkánkat!

Banki átutalással:
Magnet Bank 16200106-11697987
Kedvezményezett: Családi Háló Közhasznú Alapítvány
Közlemény: Média támogatás

Vagy bankkártyás fizetés Simplepay-el az alábbi gombra kattintva: