Januári Gondolatok

Ha analógiákban gondolkodunk, akkor rájöhetünk, hogy ez azóta sem változott. Mindannyian az idő gyermekei vagyunk, akiket előbb-utóbb „Ősapánk” lassan, de biztosan hamuvá változtat. Az elmúlástól való félelem minden emberben létezik bevallva vagy bevallatlanul. Ezen csak akkor lehet felülemelkedni, ha valaki elkezdi tanulmányozni az embert szellemtudományos módszerekkel. A természettudományok egy ponton csődöt mondanak. Minden felfedezés úgy tűnt, hogy előrevitte az emberi fejlődést, de aztán kiderült, hogy minden függöny mögött, ahova benéztünk, újabb függönyök voltak kifeszítve, melyek még mélyebb titkokat rejtettek. És a végső valóságra sosem derült fény. Az anyag vizsgálata sehova sem vezetett. A megvilágosodott elmék úgy fogalmaztak, hogy minden egyes részecske isteni kiáramlás, azaz a világ nem más, mint Isten manifesztációja. Ha ezt elfogadjuk, mármint a Teremtőt és a teremtést, akkor mi, a Föld legfejlettebb teremtményei, milyen alapon kételkedünk abban, ami éppen VAN? Kérdésre illendő válaszolni, így hát megteszem.

Az ember egy bonyolult, tökéletes egység. Alapja, belső magva, lényege olyan entitás, melyet különféle vallási, filozófiai és spirituális megközelítésből nevezhetünk szellemnek, léleknek, Egónak, Énnek, Isteni Szikrának.  Jómagam Örök Utazónak hívom az egyszerűség kedvéért. A földi létforma testet igényel, melyet a szülők teremtenek meg. Az újszülött kis testébe „költözik bele” az utazó. Ebbe a kehelybe kell úgymond belenőnie és össze kell szoknia, bele kell hangolódnia abba a ritmusba, melyet ez a tér-idő kereszt igényel. Ezért szoktam javasolni a szülőknek, hogy a legjobb, amit gyerekeikkel tehetnek az, hogy igyekezzenek biztosítani és állandósítani azt az életritmust, amely az egészséges felnőtté válás alapköve.
A születéssel megszületik az egyén, vagy ego. Mindenki sorssal születik és feladata van, nemcsak véletlenszerűen csöppen a világba. A sors alakulásába mindannyian beleszólhatunk. Ez a szabad akarat. Ami determinált azt nevezzük sorsfeladatnak. Az Örök Utazó megteremti azokat az élethelyzeteket, amelyek a sorsfeladat megoldásához szükségesek. Már a születés előtt kiválasztja azokat a tanítókat, nevezzük szülőknek, testvéreknek, rokonoknak, akik mintáikkal segítik a tanulási folyamatot. Az egyén fizikai teste is hordozza azokat az adottságokat, amelyek szolgálják a magasabb célt. Az ego nem ismeri a sorsfeladatot. Az a célja, hogy küzdjön azért, hogy érvényesüljön, hogy éljen és túléljen. Cselekedetei egy részét a halálfélelem motiválja. Az érzelmi és gondolati sík támogatja ezeket a cselekedeteket.

Ameddig nem ismerjük fel azt, hogy mi a dolgunk a világban, és csak egónk kicsinyes túlélési stratégiáin fáradozunk, addig boldogtalanságra kárhoztatjuk önmagunkat. Ha megértjük, hogy minden, ami történt, történik és történni fog az életünkben, értünk volt, van és lesz, akkor tettünk egy óriáslépést a boldogság felé.

Ha elfogadnánk azt, hogy halhatatlanok vagyunk, teljesen átváltozna az életünk. Ha nem ragaszkodnánk a fizikai világ káprázatához és elhinnénk azt, hogy semmi sem a mienk a világban csak kölcsön kaptuk egy kozmikus pillanatra, jobban figyelnénk egymásra. Gáncsolás helyett segítenénk egymáson, mert ezért születtünk.

Néha nézem a mai világot és elmosolyodok. Felnőtt embereket látok egy nagy EU kompatibilis játszótéren, ahogy kicsavarják egymás kezéből a lapátot, a vödröt, ahogy lerombolják a homokvárakat, sírnak, hisztiznek vagy éppen egy sarok magányában elrejtenek egy üveggolyót. És csodálkoznak, amikor értük jönnek és hazaviszik őket égi otthonukba, majd egy utolsó pillantással konstatálják, hogy minden áhított játékuk ott maradt gazdátlanul ebben a nagy földi homokozóban.

fotó: piqs.de