Régen vége, a „most azonnal, gyere szeress!” korszaknak, alapos és körültekintő szervezés szükséges egy-egy este megvalósításához, illetve némi rutin sem árt. Mióta a saját két szép szememmel láttam az új mosógépünk használati utasításában, hogy mit nem ajánlott rajta csinálni (a gyengébbek kedvéért egy nem túl fantáziadús ábrával is illusztrálták), azóta ez irányú tevékenységünk főként a nappalira korlátozódik. Tudni illik a lakásban fellelhető legnagyobb ágyat a legkisebb gyerek bitorolja a hálószobánkban, a másik kettő pedig a saját szobájában alszik, ami óriási pozitívum. Természetesen az esti lefekvés utáni időszak a legkézenfekvőbb, de a nappali fekvése a mi lakásunkban is központi, szóval két irányból is várható gyerek váratlan felbukkanása.
Egy nagy és kényelmes, egészen diszkréten nyikorgó kihúzható kanapéval rendelkezünk, amivel kapcsolatban középső leányunk hihetetlen hetedik érzéket fejlesztett ki. Bármely kései órán is történjék, a kanapé kihúzásától számított tizedik másodpercben már a nappaliban áll, a tizenötödikre pedig a karfán átvetődve a szivacsmatrac mélyebb rétegeibe fúrta magát, mind a harminc alvósállatkájával együtt. Innentől kezdve vesztett helyzetben vagyunk, nem használ sem a kérés, könyörgés, vesztegetés, utasítás, csak a kiráncigálás, ezek után viszont hangulatilag mélypontra érve lőttek az estének. Egyetlen dolgot tehetünk: megelőző intézkedést foganatosítunk, amíg az egyikőnk ágyaz, a másik őrt áll, és amint nyílik a szobaajtó, erélyesen visszaparancsolja az ágyába a renitenskedőt, némi fenyegetéseket harsogva a következő alkalommal kapcsolatban. Persze csak finoman, nehogy a másik kettő felébredjen. Ha minden jól megy, innentől számítva van kb. húsz percünk!
Halkan és csendben. És sötétben, maximum a tévé fényénel. És amikor újra hallom, hogy nyílik valamelyik ajtó, laza rugással sikerül a plédet a fejemre borítanom. Ülésbe pattanok, amitől a pléd leesik az ölembe. Hirtelen ötlettől vezérelve, előrenyúlva megragadom a paplant és mint egy pelerint meglendítem, hogy beleburkoljam mind magam, mind a férjem, ezáltal majd’ leverem édesdrágaegyetlenem fejét, aki visszahanyatlik a párnára, én viszont ismételten nem látok semmit, ezuttal a rám boruló paplantól. Kiküzdöm belőle a fejem, drága férjem brilliáns helyzetfelismerő képességéről téve tanuságot (mármint, hogy én javitani a kialakulóban lévő szituáción nem fogok), kitépi a lepedőt az ágy széléről és két gyors gördüléssel már bele is pólyálta magát, fél másodperccel a gyerek érkezése előtt meggyőzően imitálja az alvást. Az összképet már csak én rontom. Ülök az ágy romjain, orrtól fenékig paplanban, fenéktől combig plédben.
- Anya, mit csinálsz?
- Nézem a tévét kicsim.
- Ide jöhetek?
- Nem neked való a film, édesem. Menj, fencizz le az ágyadba, jó?
- Betakarsz?
- Persze. Menj előre, mindjárt jövök.
Kihámozom magam a dunnák alól, a köntösöm irányába matatok.
-Siess vissza – suttogja fenyegetőn a múmia felém az ágy közepéről -, különben utolér a fáraó átka!
-Oké! – mosolygok rá és indulok gyermeket takargatni.
A 2011. februári cikkíró pályázatra beküldött írás.
Házasélet, vagy valami hasonló |
MEGOSZTOM A FACEBOOKON! |
Új élet külföldön
Bogii
#40
2011. április 04. 19:08:40 | hétfő |
Kedves Olvasók, Versenytársak, Családinet!
Szeretném megköszönni a Családinet szerkesztőségének, hogy kitalálták ezt a pályázatot, hogy fantáziát láttak bennem. Szeretnék gratulálni minden döntősnek, sok használható információval, érdekes felvetéssel és történettel lettem gazdagabb. Nem utolsó sorban szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik elolvasták az írásomat és akik másoknak is ajánlották. Külön köszönöm a hozzászólásokat, a saját élmények leírását! Egyértelműen pozitív élmény volt számomra ez a verseny, kiváncsian várom az eredményt! Boglárka
|
|
|
|
Bogii
#39
2011. április 01. 12:19:28 | péntek |
Kedves Erzsike!
Mi is megküzdöttünk a legnagyobbnál a külön szoktatással. Először szintén hagytuk, hogy nálunk aludjon el a gyerek, aztán próbáltuk átvinni a szobájába, és hasonló eredménnyel zártuk az estét, mint ti. Aztán taktikát változtattunk. Három és fél éves kora körül rászoktattuk arra, hogy a saját ágyában aludjon el. Először mellé bújtunk, aztán már csak az ágyára ült valamelyikőnk és mesét olvasott, utána kijöttünk, ajtó becsuk és alvás. Viszont mindig mondtuk neki, hogy éjjel átjöhet, ha felébred. Ezt rendszeresen meg is csinálta egészen öt és fél éves koráig, amikor egyik este kijelentette, hogy most már nem fog átjönni, és úgy is lett! Azonban nálunk van még két fiatalabb testvér is, a középső próbál mindent úgy csinálni, ahogy a legnagyobb, így nála viszonylag könnyen ment a saját ágyában való elalvás, de még átjár, szinte minden este. A legkisebb meg még ott van az ágyunkban, esze ágában sincs máshol aludni Lényeg a lényeg, nyugodt szívvel merem ajánlani nektek, hogy először azt próbáljátok meg elérni, hogy a saját szobájában aludjon el, de bármikor átmehessen hozzátok. Nem vagyok híve a drasztikus módszereknek, eljön az idő, amikor már ő akarja. Így jó esetben minimum fél órát nyertek, mielőtt megjelenne a hálótokban, ami azért nem elhanyagolható szempont! Az nagyon jó, hogy a férjed ilyen megértő, másképp nem is menne, de tény, hogy beletelik némi időbe. Köszönöm a gratulációt és a hozzászólást! Bogi
|
|
|
|
Szerzsike
#38
2011. április 01. 04:24:11 | péntek |
Kedves Bogi! Szívből gratulálok a cikkedhez, méltán került a legkedveltebb témák közé!!! Sajnos hasonlókat érzek én is ahogy a soraidat olvasom...Bár egy gyerkőcünk van, de valahogy állandóan azon találjuk magunkat, hogy már megint köztünk van? !Elég későn lett saját , külön szobája- pont a 3.évét töltötte- amikor teljesen egyedül bitorolta a szobáját. Eleinte kifejezetten örült Neki, sőt kijelentette, hogy Ő ezt már nagyon várta, de ...valahogy éjjel mindig átvándorolt a hálószobánkba. Igyekeztünk mindig megindokolni, hogy miért is lett újabb "hálótársunk", de elfogytak az érvek...a gyermek pedig márcsak a nagyágyba hajlandó álomra hajtani a fejét. Nagyon sokszor elalvás után visszacsempésszük az ágyikójába, de ilyenkor, mielőtt a feje érintené az ágyát máris kipattannak a szemei és ösztönösen megragadja a nyakunkat...és hát persze ilyenkor vissza kerül közénk!!!Nem tudom, hogy ebből az ördögi körből van-e kiút? Szerencsére nagyon empatikus a férjem és eddig nagyon harmónikus az életünk, de valahogy mégis jobb lenne kettesben tölteni az éjszakákat...az együttléteket pedig csel nélkül megoldani!!! Üdvözlettel: Erzsike
|
|
|
|
Bogii
#37
2011. március 29. 21:14:21 | kedd |
Kedves Linda!
Köszönöm. Nem vagyok semminek a szakértője, "csak" a saját családomé (bár néha még ezt is kétlem), többnyire igyekszem a dolgok humoros oldalát meglátni és így szemlélni az életünk. Azok a dolgok foglalkoztatnak, amikkel szinte minden nap találkozom, legyen ez rutin vagy akár megoldandó feladat, megszokás vagy kihívás. A fenti cikk témája pedig, a házasélet, tulajdonképpen ezek akármelyike is lehet Boglárka
|
|
|
|
delictum
#36
2011. március 29. 11:28:45 | kedd |
Ez egy remek írás. Frappáns, lényegretörő. Nem boncolgatja a gyermekmélylélektan freaudi határait, és nem is ezt várjuk tőle. Szórakoztat, olykor felkuncogunk: " Ezt ismerem..". Apró lényegtelen icurka picúrka elhanyagolható probléma, egészen addig amíg nem állandósul és nem kell nap mint nap szembenézni vele, és nem motoszkál ott az agyunkban: "akkor ma este hogy is lesz?" Mert hát házaséletre ugye szükség van...
Kiemelkedően jónak tartom ezt a cikket, mert egy olyan témával foglalkozik, ami minden gyermeket nevelő párt érint kivétel nélkül, aktuális, humoros, életszerű. Gratulálok! Linda
|
|
|
|
Bogii
#35
2011. március 27. 08:32:54 | vasárnap |
@pizzamama: A "puházást" még nem hallottam! Mi olyankor siman punnyadunk
@TheOkCool: Igazából (még) nem tudom eldönteni, hogy melyik a nehezebb esett: amikor téged lepnek meg, vagy amikor te leped meg őket? Valamilyen szinten ez is biztos életkorfüggő, azért nagyon nem mindegy, hogy hány éves az a gyerek.
|
|
|
|
Bogii
#34
2011. március 27. 08:17:50 | vasárnap |
Kedves Gyozone!
Köszönöm az észrevételt, szerintem a "fencizz" somogyi tájszó. Én legalábbis a férjem családjától hallottam először, bár akkor ezt még a macskának mondták Sőt, azt is mondják, hogy "fencikézz" Mi kedveskedve szoktuk mondani a gyerekeknek, gondolkodtam is rajta, hogy így hagyjam-e bent a cikkben, de végül mellette döntöttem, ez is színt ad neki.
|
|
|
|
TheOkCool
#33
2011. március 27. 01:56:36 | vasárnap |
pizzamama
#32
2011. március 26. 21:56:37 | szombat |
Hat ketlem, hogy a szerkesztosegben mindenki ismerne a Bogii-t, mert ezek szerint ok is ertettek.
En baranyai szuletesu vagyok, Somogyban nottem fel, Veszpremben jartam iskolaba. Sok pesti ismerosom van, akikkel egykoruak a gyerekeink, en is szoktam hasznalni a "fencizzni" szot es meg sosem kerdezte meg senki, hogy mi az. Egyebkent igen, a "fekudj le" becezese gyerekeknek. Mi meg "puhazni" is szoktunk, ami azt jelenti, hogy mar ebren vagyunk, csak meg egy kicsit fekszunk, pihenunk az agyban.
|
|
|
|
Gyozone
#31
2011. március 26. 21:35:45 | szombat |
A fencizz honnan jön? Feküdj-fekcizz-fencizz? (Érdekes, hogy csak nekem szúrt szemet, a többieknek ez teljesen normális hétköznapi szó vagy mind ismernek már és ezért nem lepődtek meg rajta?)
|
|
|
|
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)