"Te agyatlan! Még erre sem vagy képes?" - A lelki terror élethosszig tartó sérülést okoz
”Anna vagyok. Egy 4 éves kisfiú anyukája. Egyedül nevelem. Nehéz arról beszélnem, amin keresztülmentem. Nem szeretném szidni a szüleimet. Nem azért, mert nem érdemlik meg, hanem mert a mai napig félek, hogy mi lesz, ha megtudják, hogy rosszat mondtam róluk” – Megdöbbentő mondatokkal kezdi az interjút az édesanya. Azt kéri, hogy a teljes nevét ne mondjam el és fotót se mutassak a családjáról. Érzem a hangján, hogy retteg, pedig a szülei egy másik városban laknak mint ő, ráadásul Anna már nem gyerek.
Hagytak sírni és még beteg sem lehettem, mert kikaptam
”Csecsemőkoromból nincsenek emlékeim, csak azt tudom, hogy anyám nagyobb koromban büszkén mesélte, hogy én már milyen hamar átaludtam az éjszakákat, mert meg lettem nevelve. Ami azt jelentette, hogy leraktak, és ha sírtam, akkor senki sem jött be hozzám. Állítólag ez így ment két hétig, onnantól kezdve megtanultam, hogy hiába sírok, úgysem jön segítség, ezért jobb, ha csendben maradok.
Igazából ez az egész életemre igaz. Később sem éreztem a támogatásukat és a szeretet legkisebb jeleit sem. Játékokkal persze elárasztottak engem és a testvéremet, minden karácsonykor mintha Disneyland-be csöppentünk volna, de a játékokkal nekem kellett egyedül játszanom, ők nemigen akartak velem foglalkozni.
Hamar megtanultam, hogy nem hisztizhetek, nem kérhetek semmit, nem szólhatok, ha nem kaptam szót és még beteg sem lehetek, mert azért is csak én vagyok a hibás. Ha anyám elejtett valamit a konyhában, elkezdett velem ordibálni, hogy az én hibám, mert útban voltam, ha kevesebbet keresett apukám, akkor megkaptam, hogy én csak egy malacpersely vagyok, akibe szórják a pénzt értelmetlenül, mert tök hülye vagyok és úgysem lesz belőlem semmi.
Sosem dicsértek meg semmiért, cserébe mindenért ordítottak, megaláztak
rickey123 képe a Pixabay-en
Állandó bizonyítási vágy volt és van bennem a mai napig. Az általános és a középiskolát is kitűnő bizonyítvánnyal végeztem, az egyetemen kitüntetéses diplomát szereztem, több nyelvvizsgám és remek munkahelyeim voltak, de ők ebből mintha soha semmit nem vettek volna észre. Egyszer sem dicsértek meg semmiért, egyszer sem mondták, hogy de ügyes vagy kislányom, vagy, hogy gratulálnak bármihez.
Folyton lenéztek, mindenért bántottak, ordítottak velem. Ha a papucsot pár centivel arrébb tettem, mint ahol apukám szerint a helye volt, üvöltött velem. Nem tudtam olyat tenni, ami nekik megfelelt volna. Ha át akartam hívni egy barátnőmet, kinevettek és gúnyolódtak, hogy ugyan már, hogy képzelem, hogy valaki pont énhozzám szeretne átjönni. Amikor közöltem velük, hogy azért gyűjtök pénzt, hogy elköltözzek, ugyancsak kinevettek, hogy jaj, te még arra sem vagy képes, hogy kimosd a bugyidat, mit csinálnál egyedül, éhen halnál.
Ha épp vidám voltam, azt mondták: - Ne nevess, mert odamegyek, és úgy pofán váglak, hogy nem lesz kedved nevetni!”
Miattuk nem volt normális kapcsolatom
”Ha felvettem egy csinos ruhát, mert randiztam egy fiúval, akkor azt mondták, hogy: - Te szerencsétlen! Hogy nézel ki, nézzél már tükörbe! Szegény fiú meglát téged és hazáig fut majd olyan ronda vagy!
Az iskolában beléptem egy színjátszókörbe, tetszett, hogy mások bőrébe bújhatok. Minden gyerek izgatott volt az előadások előtt, csak én nem. Nekem nem volt miért izgulnom, az én szüleim ugyanis nem jöttek el megnézni engem. És ez nagyon fájt.
Felnőttem, elköltöztem, új életet kezdtem. Normális kapcsolatom sosem volt. Otthon folyton azt hallgattam, hogy: - Hogy tudnál már te férjhez menni, kinek kell egy ilyen infantilis idióta mint te?
Évekig jártam pszichológushoz és közben végig magamat hibáztattam. Minden második szavam az az emberek felé, hogy bocsánat. Rengeteg fiú udvarolt nekem, én meg nem értettem, hiszen én csúnya vagyok, ügyetlen vagyok, nevetséges vagyok. Terhes lettem és a kapcsolatom a szüleim miatt ment tönkre. És akkor hoztam egy döntést. A pszichológusom tanácsára, aki szerint a szüleim patológiás eset, fogtam a gyerekemet és elköltöztem egy másik városba. Nem hagyom, hogy az unokájukkal is azt tegyék, mint amit velem tettek.”
Az érzelmi bántalmazás élethosszig megmarad
Aki érzelmileg bántalmazó környezetben nő fel, az
- folyamatosan bocsánatot kér még azért is hogy él,
- elhiszi magáról, hogy nem jó semmiben, nem ér semmit, bármit csinál, az rossz,
- folyamatosan egy kis figyelemért, egy kis szeretetért küzd.
Felnőttként olyan kapcsolatai lesznek, ahol mindig jobban szereti a partnerét, mint ahogy őt szeretik. Szakértők szerint az egész életét végigkíséri az az érzés, hogy neki semmi sem sikerülhet, és hogy nem szereti senki.
Az érzelmileg bántalmazó szülők módszerei:
- terrorizálás
- gúnyolódás, nevetségessé tétel, akár nagyobb társaságban is
- hűvös, rideg bánásmód: rá se néznek, hozzá se szólnak
- büntetés szeretetmegvonással: nem hoz neked semmit a Télapó, mert nem szeret, nem jöhetsz ki a szobádból, nem találkozhatsz senkivel
Indexkép: Ulrike Mai képe a Pixabay-en
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)