Az MTA iskolai bántalmazással foglalkozó kutatásából az is kiderült, hogy aki védelmezni próbálja az áldozatokat, maga is nagyobb eséllyel szenved el bántalmazást. A rosszindulatú pletykálkodás ugyanannyira romboló tud lenni, mint mások megverése, csúfolása; a gyerekek idővel lenézik azt a társukat, akiről negatív dolgokat terjesztenek az osztályban. De míg a szakiskolákban, szakközépiskolákban a bántalmazás nyílt formái a jellemzőek, addig a gimnáziumokban a pletykálkodás a bevett módszer mások bántására. Interjú Kisfalusi Dorottya szociológussal, az iskolai bántalmazást vizsgáló kutatócsoport tagjával.
Kisfalusi Dorottya / Fotó : Végh László
Az Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontjának CSS – RECENS Kutatócsoportja Versengés és negatív hálózatok című kutatásában általános és középiskolai tanulók egymás közötti kapcsolatainak elemzésén keresztül vizsgálta az iskolai bántalmazás jelenségét, hogy jobban megértsék, milyen okok, tényezők vezetnek a bántalmazói helyzet kialakulásához. A kutatás még 2010-ben kezdődött, 7 iskolából összesen 44 kilencedikes osztályt követtek három éven keresztül. Az iskolák között volt gimnázium, szakközépiskola és szakiskola. 2013-ban következett az általános iskolások vizsgálata; ez négy éven keresztül tartott és 35 iskola vett részt benne, budapestiek mellett vidéki iskolák is szerepeltek a kutatásban. Kisfalusi Dorottya szociológussal, a kutatócsoport tagjával beszélgettünk a kutatás legfontosabb eredményeiről.
Miért választották ezt a kutatási módszert?
Kisfalusi Dorottya: A finnek híres KiVA nevű iskolai erőszak elleni programját sok ország vette át, köztük a hollandok is, de ők kiegészítették egy kapcsolathálózati vizsgálattal. Tehát nemcsak arra kérdeznek rá a gyerekeknél, hogy ért-e őket bántalmazás, hanem konkrétan megkérdezik, hogy az osztályból ki bántalmazta őket, ki védte meg őket, kivel vannak jóban, kit tisztelnek. Ennek köszönhetően vizsgálható, hogyan függ össze az iskolai bántalmazás az osztályon belüli pozícióval, státusszal, általában kik kezdeményezik a bántalmazást, és kik azok, akik megvédik az áldozatokat. Kutatócsoportunk régóta foglalkozik diákok közötti kapcsolatok – például barátság, népszerűség – elemzésével, így kezdtem el az iskolai bántalmazás felől vizsgálni ezeket a kapcsolatokat.
Mennyire volt elterjedt a bántalmazás a gyerekek között?
K.A.: A kutatásban résztvevő gyerekek körülbelül 30 százaléka mondta azt a fizikai bántalmazásról, hogy legalább egy osztálytársuk viselkedett már vele agresszíven, 10 százalékuk válaszolta azt, hogy legalább hárman bántalmazták. A verbális agresszió ennél is gyakoribb volt: minden második gyereket legalább egyszer már bántalmazták ilyen formában, 20-30 százalékukat bántalmazta legalább három osztálytársuk. A bántalmazás nyílt formái – fizikai agresszió és a csúfolódás – a fiúkra jellemzőbb, a lányoknál inkább a pletykálkodás, kiközösítés a bevett. A lányok átlagosan majdnem három osztálytársukról szoktak pletykálkodni, míg a fiúk körülbelül kettőről. Ugyanakkor a fiúk és a lányok is hasonló arányban válnak rosszindulatú pletykálkodás áldozataivá.
A cybebullying, vagyis az internetes zaklatás ritkább volt; az általános iskolások 10 százaléka mondta, hogy találkoztak a zaklatásnak ennek a formájával. Érdekesség, hogy a 2010-es kutatásunkban még nem kérdeztünk rá a cyberbullyingra, mert nem gondoltuk relevánsnak. Három év alatt olyan mértékű technológiai változás ment végbe – akkortájt kezdtek elterjedni a közösségi oldalak -, hogy az általános iskolai kutatásunkban már beletettük, mert ráébredtünk, hogy fontos lehet.
Nemzetközi viszonylatban ez magas aránynak számít?
K.A.: A hálózati sűrűséget szoktuk összehasonlítani, az 5 százalékos sűrűség például azt jelenti, hogy a gyerekeket átlagosan osztálytársaik 5 százaléka bántja. Ezekből azt látjuk, hogy nincs számottevő különbség a magyar és a nemzetközi adatok között. Viszont észrevettünk egy nagyon fontos különbséget, amire egyáltalán nem számítottunk. Amikor megkérdeztük a gyerekeket, hogy kik bántották őket, illetve ők kiket bántottak, akkor azt láttuk, hogy vagy inkább bevallották mások bántalmazását, vagy inkább elhallgatták, hogy áldozatok. Pedig a bántalmazók válaszain keresztül láttuk, hogy kik az áldozatok, de ez az önbevallásokban nem mindig jelent meg. Ez azért meglepő, mert a nyugat-európai és az amerikai kutatásokra ennek általában az ellenkezője az igaz: a gyerekek inkább hajlamosak bevallani, ha áldozatok, vagyis gyakoribbnak tűnik a bántalmazás, ha úgy kérdezik, hogy ki bántott téged, mintha azt, hogy kit bántasz.
Mi lehet ennek az oka?
K.A.: Ennek lehetnek társadalmi és kulturális okai, idehaza nem “menő” bevallani, ha megvertek. Másrészt a nyugati országokban régebb óta működnek intervenciós programok; minél inkább tudatosítják a gyerekekben, hogy a bántalmazás rossz, és ha áldozat vagy, akkor merj segítséget kérni, annál kevésbé fogják bevallani mások bántalmazását. Pontos okokat nem tudunk mondani, mert nem voltunk felkészülve erre az eredményre. Fontos visszajelzés lehet az iskoláknak, mivel azt mutatja, hogy az áldozatok nem bíznak abban, hogy segítséget kapnak.
Jellemzően kikből válnak áldozatok, illetve bántalmazók?
K.A.: Összevetettük a pozitív kapcsolati hálókat, a barátságok alakulását és azt, hogy kik számítanak népszerűnek az osztályban, azzal, hogy kik az áldozatok és a bántalmazók. Ebből az derült ki, hogy nagyobb valószínűséggel váltak áldozattá azok a gyerekek, akikre sokan mondták az osztályból, hogy nem kedvelik. Az is kiderült az adatokból, hogy aki védelmezni próbálja ezeket a gyerekeket, maga is nagyobb eséllyel szenved el bántalmazást. Ez a csapdahelyzet az egészben.
A bántalmazók egy része népszerűnek számított az osztálytársaik körében. Nemzetközi kutatásokból tudjuk, hogy gyakran azért történik a bántalmazás, mert ez az egyetlen eszközük arra, hogy a közösségen belül növeljék a státuszukat. Ezt használják arra, hogy elismertek legyenek, felnézzenek rájuk. Nehéz intervenciós programokkal megváltoztatni azt a dinamikát, hogy mások bántása népszerűvé tesz. Ezért vannak olyan programok, amik más eszközöket próbálnak adni a gyerekeknek, hogy népszerűek legyenek. Megnéztem a kutatásunkban, hogyan függ össze a népszerűség és a bántalmazottak száma. Az adatokból egy fordított U-alak rajzolódott ki: egy pontig minél több osztálytársát bántalmazta az adott gyerek, annál népszerűbb volt, utána viszont elkezdett csökkeni a népszerűsége. Ugyanez volt igaz a pletykálkodásra is.
Hány bántalmazója volt annak, akit a legtöbben bántottak?
K.A.: Volt egy kislány, akit szinte az egész osztály bántalmazott. Ez már a kérdőívek kitöltése alatt teljesen nyilvánvaló vált számunkra, mivel folyamatosan csúfolták, szekálták a többiek. Ehhez hozzátartozik, hogy egy kis létszámú osztályról beszélünk, 12 gyerek járt oda. Szerintem ez nem véletlen, mert olyan kicsi közösségről beszélünk, olyan erős normákkal, hogy mindenki inkább beáll a sorba, nehogy kiközösítsék. Nagyobb osztályban nehezebben alakul ki hasonló norma, mert a közösségen belül vannak különböző klikkek, illetve nagyobb valószínűséggel van egy vagy több olyan gyerek, aki kiáll az áldozat mellett. Így is előfordult más osztályokban, hogy valakit az osztály fele bántott.
Mennyire adtak őszinte választ a gyerekek?
K.A.: Mivel félévente történt az adatfelvétel, egy idő után megszoktak minket, sikerült bizalmi légkört kialakítani. Főleg, hogy anonim módon történt a kérdőívek kitöltése. Abból is látjuk, hogy őszinte válaszok születtek, hogy az adatokban nem tapasztaltunk jelentős eltérést a nemzetközi eredményekhez képest.
Felismerik a gyerekek, ha bántalmazásról van szó?
K.A.: Nehéz Magyarországon kutatni az iskolai bántalmazást, mert angolszász nyelvterületen egyetlen szó, a bullying írja le ezt a jelenséget, és általában tudják az emberek, hogy mit értünk alatta. Nekünk erre nincs egyetlen szavunk, csak különböző fordításaink vannak, mint az iskolai bántalmazás vagy az iskolai zaklatás. Ezért azt az utat választottuk, hogy külön elemekre kérdezünk rá: ki az, aki megüt, megver, ki az, aki csúfolódik veled, sérteget, kit szoktál a háta mögött kibeszélni másokkal. Mivel ez egy több éven átívelő kutatás volt, meg tudtuk nézni, hogyan változnak a bántalmazói viszonyok. Ahogy idősödtek a gyerekek és fejlődtek a szociális készségeik, úgy egyre ritkábbá vált a bántalmazás. Persze ez azt is jelentheti, hogy csak kevesebb bántalmazásról számoltak be.
Mi bántja jobban a gyerekeket, a verbális bántalmazás vagy a fizikai erőszak?
K.A.: Erre vonatkozólag nem gyűjtöttünk adatokat. Szerintem nagyrészt attól függ, hogy mennyire zajlik nyilvánosság előtt a bántalmazás. Valakinek látnia kell, hogy legyen “értelme”, így működik a megalázás. Ha valakiből az egész osztály előtt csúfot űznek, az jobban tud fájni, mintha megverik, de senki sem látja. Ezt ismerték fel az intervenciós programok is, hogy ha a közösség népszerűséggel jutalmazza a bántalmazást, az fenntartja a bántalmazást. Ezért próbálják érzékenyíteni a gyerekeket, hogy merjenek kiállni az áldozatok mellett.
Van-e összefüggés az iskola bántalmazás gyakorisága és aközött, hogy milyen típusú iskolába járnak a gyerekek?
K.A.: A szakiskolákhoz és szakközépiskolákhoz képest a gimnáziumokban átlagosan alacsonyabb a bántalmazás aránya, 2009-ben volt egy iskolai agresszióval kapcsolatos kutatás, abból is ez derült ki. Nyilván az oktatás minősége és a tanárok felkészültsége is befolyásolja, hogy mennyire gyakori a bántalmazás. Ami érdekes, hogy amikor a rosszindulatú pletykálkodást elemeztük, az láttuk, hogy más típusú iskolákhoz képest a gimnáziumi osztályokban a pletykálkodás inkább tekinthető egyfajta “hálózatnak”, az időbeli alakulása is jobban elemezhető. Ez jelentheti azt, hogy kevésbé volt véletlenszerű, hogy ki kiről pletykálkodott az osztályban, és stabilabban maradt fenn a pletykálkodás a közösségben. De azt is jelentheti, hogy míg a szakiskolákban a pletykálkodás csupán az egyik formája a bántalmazásnak, addig a gimnáziumokban gyakorlatilag a pletykálkodás jelenti a bántaltamazást.
Hogyan rombolja a pletykálkodás az osztályközösséget?
K.A.: Összevetettük a “kit nézel le” és a “kiről pletykálkodsz” kérdésekre adott válaszokat. Akit lenéznek a többiek, arról idővel nagyobb valószínűséggel pletykálnak valamilyen negatív tartalmú információt, de fordítva is igaz: akiről pletykálnak, idővel le is nézik. A pletyka tehát egy eleve hátrányos helyzetet erősít fel. Viszont érdekes módon kevésbé függ össze a pletykálkodás és az, hogy kire néznek fel az osztályban. A pletykálkodást az is motiválhatja, hogy nem feltétlenül derül ki, ki kezdte el, viszont alááshatja a bántalmazott státuszát a közösségen belül. A prevenciós programok ugyan egyben kezelik a bántalmazás különböző formáit, de tudatosítják a gyerekekben, hogy a pletykálkodás is annak számít.
Az etnikai hovátartozás befolyásolja, hogy kiből lesz áldozat vagy bántalmazó?
K.A.: Amikor a középiskolai gyerekek önbevallása alapján – tehát hogy romának vagy nem romának tartják magukat – vizsgáltam a válaszokat, akkor nem tapasztaltam különbséget romák és nem romák között abban, hogy bántanak-e másokat, akik nem a saját etnikai csoportjukhoz tartoznak. Tehát nem az van, hogy a romák bántják a nem romákat, és fordítva, hanem a fiatalok ugyanolyan eséllyel bántják a saját etnikai csoportjukba tartozó osztálytársaikat, mint a másik etnikumhoz tartozókat. Ez a mi hipotézisünknek is ellentmondott. Ha viszont azt néztem, hogy az osztálytársak kit tartanak romának az osztályból, akkor nagyobb százalékban neveztek meg romákat áldozatként, vagyis nagyobb eséllyel bántottak romákat. Azért vizsgáltuk kétféleképpen ezt a kérdést, mert az emberek nem feltétlenül azokkal szemben előítéletesek, akik romának vallják magukat, hanem akiket ők maguk romának tartanak. Ez így van az iskolai bántalmazás esetében is. Viszont az általános iskolásoknál a hátrányos helyzetű roma tanulók valamivel több osztálytársukat bántották, mint a nem hátrányos helyzetű roma tanulók, vagy mint a hátrányos helyzetű nem roma tanulók. Ugyanakkor a hátrányos helyzetű roma tanulókat átlagosan többen is bántották. De önmagában sem az etnikai hovatartozás, sem pedig a hátrányos helyzet nem hozza magával a bántalmazást.
Tehát a bántalmazás nem ismer etnikai határokat.
K.A.: Igen, és ezt látjuk például a holland kutatásokból is. Azért is vizsgáltuk az etnikai kérdést, mert az acting white elmélet szerint, ami az Egyesült Államokban is egy erősen vitatott elmélet, a fekete tanulók és más marginalizált csoportok tanulói kirekesztik maguk közül azokat, akik próbálnak jobban tanulni. A mi kutatásunk és más, roma tanulók körében végzett kutatás is ellentmond ennek: a romák körében pont azok a gyerekek voltak népszerűbbek, azokat kedvelték többen, akik jól tanultak. Az sem igaz, hogy a jól tanuló roma diákokat bántanák az osztálytársaik.
Milyen hatással van az iskolai bántalmazás a gyerekek tanulmányi teljesítményére?
K.A.: Minél több gyereket bántott valaki, illetve minél többen bántottak valakit, annál rosszabbul tanult. Értelemszerűen az áldozatok a bullying miatt kevésbé érezték jól magukat az iskolában, de ugyanezt láttuk a bántalmazók esetében is. Azt viszont még csak most vizsgáljuk, hogy előbb váltak bántalmazóvá, és utána kezdték el rosszabbul érezni magukat, vagy fordítva.
Forrás: Abcúg
Indexkép: Free-Photos / Pixabay
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)