Anya, a rendfenntartó

Épp a minap történt, hogy ismét előjött a szokásos téma: kupi van a konyhaasztalon. Persze, hogy az van, hisz ott tornyosulnak a befizetendő csekkek, a hozzá tartozó számlák, a céges papírok meg minden más, amivel nap mint nap dolgozom. Fellelhető még egy kis papagájkaja, némi gyerekjáték és aprópénz, a kötelező gyógyszerek és egy éppen nyíló jácint.

A férjem szerint a rendrakás annyit tesz, hogy a konyhaasztalról elemeli az aktuális kupacot és hátrasétál vele a dolgozószobába, majd jól irányzott mozdulattal leteszi a tornyot ugyanúgy, ahogyan az addig állt. Persze ezt mérgében viszi véghez, leginkább úgy, hogy egy mukkot sem szól róla. Miután nekem ezerfelé járnak a gondolataim, ha éppen nem veszem észre ezt a hatalmas rendet - amit Ő vágott pillanatok alatt -, kb. el is felejtem, hogy létezett egy számlás kupac és akkor jövök csak rá, hogy „jé tényleg”, amikor már a felszólítót hozza a postás. Természetesen az Ő szemét csak az bántja, ami nekem fontos. Az, hogy a tiszta és a szennyes ruhái szanaszét vannak a házban, hogy a horgászfelszerelése elfoglalja a negyed dolgozószobát, hogy a tojáskeltető, az inkubátor és a kalitka már másfél éve a sarokban porosodnak, az érdekes módon nem zavarja.

Este tíz órát írunk. A négyéves készülne aludni, amikor robban a bomba és a férjem mindent a fejemhez vág, ami addig napokig, hetekig, hónapokig vagy tán évekig szúrta a szemét. És csak mondja és mondja, mikor épp mi a nyűgje, most konkrétan a konyhaasztal. Ahhoz, hogy ilyen vitákban megfelelő partner legyek, túl fáradt vagyok a nap végére. Ahhoz azonban nem, hogy a családi béke kedvéért elpakoljam a kupit. Nem óhajtom a négyévest belevonni egy ilyen bugyuta veszekedésbe, mert hiába maradok én saját magam, ha a férjem kikelve önmagából fennhangon ordítja le a fejem és még közli is, hogy nem megy halkabban, mert felidegesítettem. Otthagyom. Közlöm vele, hogy mindössze egyetlen dolga maradt: altassa el a gyereket. Naivan azt gondoltam, ez az egy igazán menni fog így 4 év után…

Szedem a sátorfámat és kimegyek. Nekiesek összecsoportosítani a csekkeket a számlákkal, kidobálom a fölösleget, leszedem a ruhákat és elpakolom és még a másnapi ebédet is megfőzném, ha egyszer csak nem teremne ott a négyéves, hogy „mit lehet enni”, „apa elaludt és horkol”, „pisilni kell”, „unom magam” és „egyáltalán nem vagyok álmos”.

Fél tizenkettőt írunk. Megetetem, megitatom, elkísérem pisilni, lecserélem a tonhalkrémes pizsamáját tisztára és bekísérem a hálószobába, ahol a férjem tényleg alszik és horkol, gondolom kb. azóta, hogy vízszintesbe tette magát. Ő a tipikus ellentéte annak, amire engem neveltek anno: „haraggal nem szabad lefeküdni”. Ő az, aki így is jól alszik, másnap meg majd úgy tesz, mintha mi sem történt volna.

Éjfél van. Lefektetem a négyévest, mellé bújok, amikor megsimogatja az arcom és halkan suttogva közli velem: „Anya, ne legyél szomorú! Nagyon szép rendet raktál.” Már megérte...