Miért hisztiznek valójában a gyerekek?

"Ne foglalkozz vele, csak fel akarja hívni magára a figyelmet" – hallják a fiatal anyák gyakran a tapasztaltabbak "jó tanácsát", amikor gyermekük elkezd rosszalkodni.
 

De mi rejlik vajon a figyelemfelhívó viselkedés mögött?

Biztos, hogy ezzel valami rosszat akar a kicsi? Vanessa Lapointe gyermekpszichológus számtalan szülői aggodalmat hallgatott már végig, amelyek arról szóltak, hogy gyerekük kifogásolható viselkedése valójában csak arra szolgál, hogy felhívja magára a figyelmet. Véleménye szerint ez jó meglátás, a gyerek valóban ezt akarja – ez azonban, úgy tartja, nem csak hogy rendjén való, hanem egyenesen kívánatos jelenség is.

A figyelemfelhívás ugyanis valami mást takar – a kapcsolat keresését. Az ember alapvetően társas lény. Az evolúció úgy alakított minket, hogy függünk a többiektől, szükségünk van a társainkkal történő interakcióra. Felnőttként már ismerjük ennek a megfelelő, társadalmilag elfogadott módjait, a gyerek azonban még kicsi, az agya fejletlen. Figyelmet akar bármi áron, ez ugyanis alapvető lelki szükséglete.

Az a kisgyerek, akinek ezt az igényét nem elégítik ki, szenved. Úgy érzi, nem látják, nem hallják, mindig egyre hangosabban és hangosabban kell kiabálnia, hogy észrevegyék. Rosszabb esetben ahogy nő, egyre problémásabb utakon próbálja meg a kapcsolatéhségét csillapítani, és méltatlan helyzetekbe hozhatja magát azért, hogy elnyerje a többiek szeretetét.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy innentől fogva sutba kell dobnunk minden szabályt, és mindent alá kell rendelnünk a gyerek kapcsolatkereső próbálkozásainak. Erről szó sincs. A gyereknevelésben pont az a művészet, hogy meg kell találnunk a kényes egyensúlyt a szerető rugalmasság és a következetesség között. Hogy úgy kell kielégítenünk a gyermekeink testi-lelki-szellemi igényeit, hogy közben világos korlátokat is állítunk eléjük.
 

A lényeg a megértés.

Hogy tisztában vagyunk vele, gyermekünk igénye a kapcsolatra jogos, hogy a rosszalkodás nem a romlott jellemének, hanem egy abszolút méltányolható szükségletnek a lecsapódása.
Érdemes tehát szavakkal is tudatosítani benne, hogy mellette állunk. "Megértem, hogy most mérges vagy." "Nehéz a legkisebbnek lenni a családban" – ennyi elég. A cselekedetet pedig próbáljuk meg egyszerű instrukciókkal leállítani: "Finoman!" vagy "Ezt most fejezd be!" Később pedig, amikor már lecsillapodtak a kedélyek, meg lehet beszélni a szituációt, hogy mi váltotta ki az adott viselkedést, és hogyan kellene legközelebb hasonló helyzetben viselkedni.

A legnehezebb része az egésznek az, hogy ha a gyerek viselkedése kiborít, hiteltelenné válunk. Egy ideges, kiabáló szülő nem tudja lenyugtatni a tomboló kicsinyét. (Kiabáltad már a gyereknek, hogy "Fejezd be a kiabálást!?" És befejezte...?) Érdemes kipróbálni többfajta nyugtató technikát, hogy a saját idegességünk ne váljon ragadóssá.

Ne feledjük, hogy gyerekneveléskor a következő generáció felnőttjeit neveljük. Ha sikerül egy kiegyensúlyozott, magabiztos, a saját igényeit elismerő és a másokét tiszteletben tartó nemzedéket elindítanunk az életben, az egész világot megváltoztathatjuk.

Indexkép: flickr - hdonnieray