Erre elmeséltem, hogy Fanni rendszerint egy órát bandázik azokkal a társaival, akik szintén hazamennek ebéd után. Otthon alszik egy nagyot, majd miután felébred, játszunk, társasozunk, kézműveskedünk, zenét hallgatunk. Este pedig hosszan mesélek neki az ágyban összebújva. Elkerekedett szemmel hallgatta a beszámolómat, majd nagyot sóhajtott, és azt mondta: "Bárcsak az én anyukámnak is lenne rám ideje!" Olyan szomorúan nézett rám közben, hogy belesajdult a szívem.
Eszembe jutott, hogy az ő anyukája jelentette ki a szülői értekezleten, hogy neki nincs napi 20 perce arra, hogy a gyerekével foglalkozzon. Amikor ilyesmit hallok, mindig elszomorodom. Milyen bolond egy világban élünk? Lassan ott tartunk, hogy anyának lenni ciki. Rengetegszer kapok furcsa pillantásokat, amikor elmondom, hogy jelenleg főállású anyuka vagyok. Manapság nagy divatja van az önmegvalósításnak, sok nő számára fontosabb a karrierépítés, mint hogy a gyerekét nevelje. És itt nem a keményen dolgozó anyákra gondolok, akik azért robotolnak, hogy a család meg tudjon élni. És nem is azokra, akik ügyesen lavírozva összhangba hozzák a hivatásukat a családjukkal. Azokra gondolok, akiknek mindennél fontosabb az önmegvalósítás, és nincs napi húsz percük arra, hogy odaadó édesanyák legyenek.
Én lassan renitens anyának számítok a régimódi felfogásommal, miszerint egy gyereknek az a legjobb, ha szerető családban nevelkedik. Az egyik óvónőnk nemrég a szememre vetette, hogy míg a többi gyerek az élete 80%-át tölti az oviban és 20%-ot a családjával, nálunk ez az arány fordított. Úgy mondta ezt, mintha Fanninak komoly hátránya származna abból, hogy nincs napi 8 órát az óvodában. Mintha az óvodai közösség kihatással lenne az egész későbbi életére.
Én az ő elvárásai szerint jártam anno óvodába. És tudjátok, mit? Sem az óvónők, sem a csoporttársaim nevét nem tudom felidézni! Mert nem volt jelentősége. A családommal együtt töltött időre viszont kristálytisztán emlékszem. A szeretteimmel együtt töltött idő egy életre belém égett.
A férjemmel együtt hiszünk a család szentségében. Azért vállaltunk gyereket, hogy szeretetben, a legjobb tudásunk szerint neveljük fel és az általunk fontosnak tartott értékeket átadjuk neki. Ez pedig akkor sikerül, ha minél több minőségi időt töltünk együtt. Ennek érdekében adtam fel a tanítást. A munkámmal együtt járó rengeteg órára készülés és utazgatás ugyanis mind Fannitól venné el az időt. Amíg Fanninak igénye van rá, szeretnék minél több közös élményt átélni vele. Hosszú évek múlva ugyanis ebből tud majd töltekezni és ezek az együtt töltött évek adják meg az alapot, amire építkezni tud. Én pedig bőven ráérek akkor önmegvalósítani, amikor már nem lesz rám ekkora szüksége.
A férjem édesanyja egy olyan környéken volt óvónő, ahol sok anyuka nem dolgozik. A gyerekeik mégis reggeltől-estig az oviban vannak. Mesélte, hogy a szülői értekezleteken többször kihangsúlyozta, hogy az óvoda nem a család helyettesítésére, hanem kiegészítésére szolgál. A kérése, hogy az édesanyák töltsenek minél több minőségi időt a gyerekeikkel, rendszerint süket fülekre talált.
Úgy tűnik, a gondoskodó, amolyan "tyúkanyó" típusú anyukák ideje lejárt. Sokan úgy néznek rám, mint valami félőrültre, amiért szeretek anya lenni és képes vagyok átmenetileg háttérbe szorítani saját magamat a lányom boldogsága érdekében.
A belső iránytűm, ami eddig soha nem tévedett, azt súgja, hogy nekem van igazam. Életünk alkonyán a karrier és a nagy önmegvalósítás a semmibe vész, ha visszatekintve azzal szembesülünk, hogy gyerekünk látta kárát az önzőségünknek.
A legcsodálatosabb megerősítést ezzel kapcsolatban egy ismerős idős hölgytől kaptam. A halálos ágyán fekve azt mondta, hogy csináljunk mindent úgy, ahogy eddig. Használjunk ki minden Fannival töltött percet, mert az életben a gyerek a legfontosabb. Ő maga nem volt túl családcentrikus, a gyereke csak sokadik volt a sorban. Korábban sokszor éreztette is velünk, hogy túl sok időt áldozunk Fannira. Ezért volt olyan nagy horderejű a kijelentése, miszerint jól csináljuk.
Maradok tehát az óvónőnk szemében renitens édesanya, aki minden nap korán elhozza a gyerekét az oviból. Sőt, aki egy-egy napra "ellopja", hogy együtt bebarangolják a Budai várat és felfedezzék a Mátyás-templomot, vagy egy nagyot sétáljanak a Margitszigeten.
Bár sokak szemében idejétmúlt a gondolkodásom, számomra az anyaság a legszebb hivatás, a lányom mosolya pedig többet ér bármilyen szakmai elismerésnél.
Forrás: Lányomnak az életről
Indexkép: pixnio
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)