A szerves alapú lexikonok és SNI-s gyerekek országa

Az, hogy a központosított kerettanterv messze nem a legalkalmasabb a gyermekek oktatására, nem titok és nem is új keletű. Már az X-generációt is leginkább szerves alapú lexikonná képezték ahelyett, hogy a saját készségeik és képességeik fejlesztésére helyezték volna a hangsúlyt. Ahogy akkor, még most is az számít „okosnak”, akinek jó matematikai készségei vannak, minden egyéb készség másodlagos prioritással bír. E sorok írója maga is SNI-snek – sajátos nevelési igényű - minősült volna, ha akkoriban mérik az ilyesmit. De nem mérték, csak annyit mondtak az „ilyenekre”, hogy hülye.

Megbélyegzés és "buta" gyerekek...

Diszkalkuliásként - illetve esetemben megtartott intelligencia melletti számolási részképesség-zavarral bíró emberként - számtalanszor szembesültem az általános iskolai és középiskolai pedagógusok, a felnőttek és diáktársaim részéről unottsággal, lekezeléssel, elutasítással, lenézéssel. Mintha az intelligencia egyetlen releváns fokmérője a matematikai készség volna!

A ma napig nem tudom, miért lettem volna jobb gyógytornász vagy egészségügyi szakoktató attól, hogy a trigonometria és a másodfokú egyenletek nagymenője vagyok és egyéb matematikai huncutságok megoldásában is csuklóból tolom a tutit. Mivel matematika érettségi nélkül nem lehetett felsőoktatási képzésre felvételt nyerni, úgy úszott el a diploma reménye, mint a közmondásos aranyhal, aki még a kívánságokat sem teljesítette. Tekintve, hogy képtelen vagyok két kétjegyű számot fejben összeadni – a magasabb szintű matematikai műveletekről nem is beszélve – a „buta” minősítést kaptam, szinte kivétel nélkül mindenkitől, amin ma már csak nevetek, de még emlékszem, hogy mennyire frusztráló volt így felnőni.

Így telik a gyerekek élete: 12 órás munkanap

Mint a nyolcvanas-kilencvenes években kondicionált, szerves alapú elitlexikon kiválóan teljesítettem és teljesítek a mai napig, amolyan humán külső meghajtóként számos rokonom, barátom és üzletfelem értékes partnereként, ha a memóriámban tárolt számtalan hasznos és haszontalan információ „lekérdezéséről” van szó. Rövid és hosszú távú memóriám pöpec, vizuális memóriám verhetetlen, és csupán szerénységem vetekszik verbális készségeimmel (önirónia rulez).

Csak egyetlen dologra nem tanítottak meg: arra, hogy miként vegyem hasznát a fejembe gyömöszölt tudásnak. Hogy a rengeteg információt a gyakorlatban is képes vagyok hasznosítani, az már hosszú évek munkájával, autodidakta elsajátított skillek eredménye.

Felnőttként igencsak elkeseredetten látom, hogy hiába írunk 2017-et, ezen a téren semmi sem változott. Az oktatásban még mindig nem az individuum számít, még mindig nem a gyermek személye, egyénisége, készségei, képességei és azok fejlesztése a cél.

Felelős szülőként és három fiúgyermek édesanyjaként magam is számos alkalommal elgondolkodtam azon, hogy vajon a központosított kerettanterv tényleg a gyermekek érdekeit szolgálja-e? Saját tapasztalataimból kiindulva arra a következtetésre jutottam, hogy nem. Sőt, nagyon nem. Amikor a hetedikes fiam úgy jön haza a napköziből, hogy még mindig van házi feladata, mert annyit kapott, hogy a napközi végéig sem tudta befejezni, összeszorul a szívem. Annak a gyereknek pihennie vagy játszania kéne iskola után, ehhez képest este hétig biztosan az íróasztala fölött görnyed. Néha megteszem azt, ami gyökeresen ellentmond a kondicionálásomnak, horribile dictu undorítóan liberális és nonkomformista gyermeknevelési szemléletemet tükrözi: kiveszem a gyerek kezéből a ceruzát, kontrollert nyomok a helyébe és leülök vele konzolozni. Vagy kártyázni, vagy társasozni. Igen, a házi feladat helyett. Aztán, ha megvolt a frusztráció-oldás, jöhet újra a tanulás. Bár, az is megtörtént, hogy szülői jogkörömmel élve beírtam a füzetbe a házi feladat alá, hogy önhatalmúlag tiltottam le a gyereket a tanulásról, mert embertelennek tartom, annak mennyiségét. (Mi, felnőttek, általában nyolc órát töltünk a munkahelyünkön. Egy átlag iskoláskorú ezzel szemben nyolcat tölt az iskolában és még legalább négyet otthon „túlórázik”, hogy másnapra is felkészült legyen. Ez a mennyiség még barátok közt is 12 órás munkanapnak felel meg.)

Kis kitérő:

Munkakörömből adódóan bepillantást nyerhettem a kulisszák mögé is. Iskolanővérként anno azt vettem észre, hogy a 14-20 éves korosztályban évente nő a különböző részképesség-zavarral, beilleszkedési-, figyelem-, és magatartászavarral élő gyermekek és fiatalok száma, mégpedig radikálisan, miközben integrálásuk, fejlesztésük, továbbtanulásuk és később az elhelyezkedési lehetőségeik csökkennek. Már az is nonszensz és egyben kiváló példája az oktatási rendszer kudarcának, hogy egy gyerek egyáltalán eljut a középiskoláig úgy, hogy senki sem figyel fel a részképesség-zavaraira!!!
Aáry-Tamás Lajos júniusban tett nyilatkozatot az egyik legolvasottabb online médiának. Az oktatási jogok biztosa szerint a Lex Taigetoszként elhíresült köznevelési törvénymódosítás kapcsán az ellenzéki médiában megjelent kritikák balszerencsésen összemossák az SNI-s és a beilleszkedési-, figyelem- és magatartászavarral együtt élő gyermekek halmazait és a Lex Taigetosz nem vonatkozik az SNI-s gyermekekre. Mint volt pszichiátriai ápolónő csak lábujjhegyen merem súgni: mivel az SNI és a beilleszkedési-, figyelem-, és magatartászavar sok esetben kéz a kézben jár, a Lex Taigetosz igenis keményen odavág e gyermekek lehetőségeinek.

Csak szőrmentén említem, hogy az autizmussal együtt élő fiatalok számára még az érettségi vizsga lehetősége is kizárt gyakorlatilag, mivel az érettségi körülményei nem engedik a mentor jelenlétét és támogatását, mondván, hogy fennáll a csalás lehetősége. Számtalan, akár kiemelkedően tehetséges, fiatal autista esik el a továbbtanulás, szakképzés, ennek következtében a munkavállalás lehetőségétől egy már bocsánat, de hülye törvény miatt. (Nem az Asperger-szindrómásokról van szó; ők mentor nélkül is képesek az önálló életvitelre. Egy autistának folyamatos visszajelzésre van szüksége arról, hogy például egy feladatsornál mehet-e tovább a következő kérdésre. Addig nem fog továbblépni, míg a mentora azt nem mondja, hogy mehet tovább. Mentor nélkül az autista az érettségi egész ideje alatt az első feladat felett fog ülni.)

Személyes és munkaköri tapasztalataim alapján óhatatlanul felmerült bennem egy kényelmetlen gondolat; talán pont a versenyistálló-jellegű oktatás eredménye, hogy:

• a srácok képtelenek végigolvasni egy kétoldalas szöveget?
• ha mégis elolvassák, képtelenek értelmezni?
• hogy nem képesek végigülni egy 45 perces tanórát?
• ha végigülik, sem tudnak érdemben beszámolni arról, hogy mi volt a tananyag?
• hogy érdektelenek és közönyösek?
• hogy egyre kevesebb az olyan gyerek, aki tudja, hogy „mi lesz, ha nagy lesz”?

Az oktatási rendszer nem alkalmazkodik a mai gyerekek képességeihez

Minden felelősségteljes szülő tisztában van azzal, hogy a mai gyerekek már mások; másként tanulnak, máshogy dolgozzák fel az információkat, hogy másként csoportosítják a megszerzett információt, máshogy olvasnak, máshogy kommunikálnak, máshogy mások, mint mi voltunk. Kis túlzással, de a mai gyerekek mind sajátos nevelési igényűek, hiszen az oktatási alapelvek váltak túlhaladottá.

Az egyetlen, ami nem alkalmazkodik a Z-generáció megváltozott készségeihez és képességeihez – és ugyanez volt a helyzet az Y-generációval is - az pont az oktatási rendszer.

• még mindig képtelenül sok, és sokszor a korosztálynak sem megfelelő szintű a tananyag,
• még mindig diákok ezrei ébredeznek a nulladik órán, és darvadoznak a nyolcadikon az élhetetlen tanrend miatt,
• még mindig a matematika az intelligencia fokmérője – pedig már évtizedek óta tudjuk, hogy nem az,
• még mindig nagyobb az iskolatáska súlya, mint egy átlag elsős testsúlya,
• még mindig nincs a gyereknek ideje enni a szünetben, mert össze kell pakolnia és átmennie egy másik terembe, vagy éppen testnevelés órára öltözik át, és ugyi tesióra előtt nem lehet enni, utána meg nincs rá idő,
• még mindig tizennégy évesen kell eldöntenie, hogy „mi lesz, ha nagy lesz”, pedig azt is évtizedek óta tudjuk, hogy egyrészt ennyi idősen még lehetetlenség felelős döntést hozni, másrészt már mi is kevés kivétellel dolgozunk abban a szakmában, amit anno választottunk,
• még mindig a poroszos-katonás fegyelem az elvárt magatartás,
• még mindig a tekintélyelvűség uralkodik,
• még mindig egyetlen ember véleménye nem számít: a diáké

Ó, persze, vannak diákönkormányzatok. Érdekes módon általában azok a tagjai, akik a fentebb említett poroszos-katonás, tekintélyelvű, matematikára kihegyezett oktatási rendszerben jól teljesítenek. De minimum egy egész könyvtárat hordanak a fejükben. Megbízhatóak, kiszámíthatóak, okosak, pontosan tudják, hogy mit akarnak, hogyan akarják, meddig akarják, miért akarják. Ők már most projektmenedzserek, ombudsmanok, ügyvezetők, marketingesek, értékesítők és politikusok.

Hol vannak a diákönkormányzatokból azok a gyerekek, akik küszködnek a számokkal, betűkkel? Hol vannak azok, akik nem akarnak mást, csak suli után játszani? Hol vannak azok, akik nem tudnak végigülni 45 percet, összeférhetetlenek, verekedősek, ellenben zseniális programozók, sportolók, művészek már 12 évesen? Hol vannak a teljesen átlagos, semmiben sem kiemelkedő, holtfáradt, túlhajtott, frusztrált és minden sikerélményt nélkülöző gyerekek?

Ők talán nem diákok?! Nekik nem jár ugyanaz a segítség, támogatás és lehetőség, mint mindenki másnak?!

Őket, az ő érdekeiket, ki képviseli?!

Fotó: Willo290971 / pixabay