Vörös posztó az oktatásban: osztályzat és korosztályos bontás

Egy képzeletbeli játékra hívlak

Terelj össze lakóhely szerint illetékesen 30 fő 46 éves embert, mondjuk egy lakókörzetben élnek. Legyenek vegyesen férfiak és nők. Más-más státuszból. És aztán próbálj számukra érdekes tanórákat tartani olyan dolgokról, ami vélhetően érdekelni fogja őket. Mondjuk az élet közepi válságról, a változó korról, vagy bármiről, ami általában a 45 felettieket érdekli. Azt fogod találni, hogy lesz, aki kockásra unja magát, lesz, akit felvillanyoz majd egy-egy téma, de biztosan nem lesz olyan, hogy mindenkit érdekel majd, amit tanítanál nekik. Tételezzük fel, hogy az egész mögött egy jó szándékú, becsületes tanító van, és olyan tananyag, amit kifejezetten a 46 évesek tanulmányozása után alkottak meg… és képzeld el, hogy ez a kötelező oktatásba terelt ember te vagy! Mit szólnál? Mit tennél? Mekkora örömmel mennél ebbe az iskolába?

Miért gondoljuk, hogy ez 7 vagy 16 évesen másként van?

Ha csak a szűk környezetedben nézel körül, egészen elképesztő különbségeket fogsz találni már csak egy elsőbe menő gyerek tudásában és érdeklődésében is. És ez a szakadék csak nő – egészen addig, míg a gyerek végképp el nem veszíti az érdeklődését a dolgok iránt. Szerencsére ilyen végletig ritkán jut el az oktatás – na, nem mintha nem tennének meg érte mindent. Pontosan olyan jó szándékú oktatók, akik nagyon sok adott korosztályba tartozó gyermek megismerése után próbálnak megfelelőt alkotni.

Szükség van alapműveltségre?

Amiről beszélek, felveti a kérdést, hogy van-e egyáltalán szüksége egy embernek egy általános alapvető műveltségre? A válaszom erre, hogy igen – sőt egy-egy adott társadalom erkölcse és értékrendje alapján még a kötelező olvasmányokat is helyeslem egy szintig. Viszont az alapműveltséget egész biztosan nem kell egyszerre elérni. Teljesen rendben lenne, hogy az egyének az érdeklődésük szerint érkezhessenek el a műveltség egyes szintjeire. A tanárok szerepe az lehet, hogy segítsenek a tanulóknak abban, hogy beosszák az idejüket, és minden beleférjen egy időegységbe. Ne csússzon szét a tanuló, de ugyanakkor az érdeklődését kielégíthesse egy adott témával kapcsolatban.  

Egyéni tanrend – emberséges tudás

Nem lenne szükség arra, hogy mindenki kötelező jelleggel ugyanott tartson. Akkor, amikor a tanulók egyéni tanrend szerint haladhatnak, akkor időt tudnak szakítani arra, hogy például egy érdekes történelmi lecke mellé elolvassanak egy könyvet, megnézzenek egy filmet, vagy részt vegyenek valamilyen programon, ami kiegészíti az olvasottakat, hallottakat. Az iskola ma erre csak a nagyon kevés szabadidő terhére hagyna módot – és valójában nem motivál ilyesmire.

Ha a gyerek nem ért meg egy anyagrészt, akkor ha egyénileg tud haladni, akár elmehet, és tényleges tapasztalatokat szerezhet róla, míg meg nem érti. Például az erdő szintjeit a képek alapján nehezen érti meg, de egy kirándulás alkalmával megfoghatja, megértheti, megszagolhatja, megláthatja, sőt akár meg is kóstolhatja. Ha osztályokban gondolkodunk, semmi garancia nincs rá, hogy mindenki épp ott tart gondolkodásban és érdeklődésben az osztálykirándulás idején, hogy ez az információ „bemenjen a bejáraton”.

Másfajta keretek – rugalmas tudásszint

Bár nálunk, a Redlandben is be kell tartani az osztályozó vizsgákhoz szükséges tanmenetet, sokkal jobbnak tartanám, ha összesen három, négy éves tanegységben gondolkodhatnánk, és a gyerekeket saját érdeklődésük szerint vezethetnénk a tantárgyak között. Így lehet, hogy egyes tantárgyakból már elsőben a negyedikes anyagig jutna egy tanuló, míg más tárgyakra esetleg később kerülne sor – de a négy év alatt összeállna a kép egységes egész, elmélyült és valódi tudássá. Az egyéni haladási tempó azonban még ezzel a külső kényszerrel is sokkal eredményesebb és motiváltabb diákokat képez, mint az állami oktatás osztályokba rendezett formája.

Beszélgetéssel tanulni nagyon izgalmas

Nálunk számos alkalommal beszélnek a felsőbb osztályosok az őket érintő kérdésekről az alsóbb osztályosoknak, és fordítva – az alsóbb osztályosok nézőpontjai kiegészítik az idősebbek tudásanyagát. A gyerekek szeretik megbeszélni, ami érdekli őket, és szeretik segíteni egymást a megértésben. Könnyen tanulnak egymással, egymástól. A szociális képességeik így sokkal fejlettebbé válnak, mint a verseny szemléletű közoktatásban, ahol kialakul a gyerekek közti versengés, és menő lesz leelőzni egymást. Nálunk az menő, hogyha valaki sikeres, de a sikere nem a társaság rovására, hanem éppen a közösség erejéből táplálkozott.

Ha a kezdeti gondolati játékra visszatérünk, felnőttként melyik fajta munkahelyen dolgoznál szívesebben? Ahol csak a te korosztályodból vannak jelen, ahol versengeni kell az érdemjegyekért (amik a presztízst adják), és ahol egymáshoz mérik az embereket? Vagy ott, ahol több korosztály van, egymást segítik, mindenki a saját tempójában haladva érhet el sikereket, a közösség támogatja a sikereket elérőket, és az értékelési rendszer objektív?

A módszer, amivel számolni lehet

Amikor iskolaigazgatóként rátaláltam a Redlandben használt tanítási technológiára, akkor először csak a matematika tanításban alkalmaztam. Elképesztő eredményeket értem el a tanulókkal és most már látom, hogy iskolaszinten is hatékonyan működő rendszerről van szó, amit bátran ki lehetne terjeszteni az oktatás több platformjára, minden korosztálynak.

Bár a Redland magántanuló csoportok rendszere, mégis az a vízióm, hogy az itt elért és megmért eredményeket átadjuk az állami oktatásban dolgozóknak. Hogy ez a tudás ne álljon meg a mi kapuinknál. Lehet, hogy nem minden gyermek számára ez az egyedül üdvözítő módszer – azt gondolom, nincsen ilyen módszer. De azt is látom, hogy ahhoz képest, ami most az állami oktatásban zajlik, mindenképp sokat adhatnak a különböző tanulói csoportok módszertanai és eredményei. Szeretném, ha a szülőknek nem a menekülő útvonalat jelentenék a hozzánk hasonló magán intézmények, tanulói közösségek, hanem ez a fajta személet lenne az uralkodó, mert ez a gyerekeknek jó. És ami a gyerekeknek jó, az egész emberiség jövőjének jó. 

Fotó: Regent Language Training / fickr