Hol a tolerancia határa?

Ez a mondat tudat alatt belém vésődött és hosszú évekre meghatározta a személyiségemet. Én voltam a tolerancia mintaképe. Egészen a húszas éveim derekáig küzdöttem a rossz beidegződéssel, hogy mindig magam elé helyezzem a mások érdekeit és komoly erőfeszítésembe került, hogy megtanuljak nemet mondani és kiállni magamért.

Amióta így élek az egész életem megváltozott. Sokkal határozottabb és nyitottabb lettem és már nem hiszem, hogy másodrangú lennék a többiekhez képest, akinek mindig engednie kell. Nyíltan vállalom a véleményemet - még akkor is, ha az másoknak nincs ínyére -, ami hosszú ideig elképzelhetetlen volt számomra. Már nem akarok mindenkinek megfelelni és ez hihetetlen szabadságérzéssel tölt el.

Manapság mindenhonnan az dől, hogy első az elfogadás. Éljen a tolerancia. Ez persze nagyrészt igaz, hiszen mások elfogadása nélkül nem lennénk képesek együtt létezni az embertársainkkal. A saját tapasztalatomból tudom azonban, hogy a toleranciának kell, hogy legyen egy határa. Ha túl sokszor, túl sokat engedünk, annak mi magunk látjuk a kárát.

Legutóbb a béketűrésem határát akkor értem el, amikor a lányom testi-lelki épsége került veszélybe az óvodában.

Azért, hogy felhívjam a figyelmet erre az igen komoly és egyre gyakoribb problémára, közzé is tettem a történetünket, amelyben elmesélem annak a magatartászavaros kislánynak az esetét, aki a sorozatos dühkitöréseivel és társai ellen irányuló agressziójával szinte ellehetetlenítette a lányom óvodai csoportjának a mindennapjait.

Rengeteg hozzászólás érkezett az írásomra. Az előre várható kommentek mellett volt néhány, ami komolyan elgondolkodtatott.

Egy hölgy felháborodva írta, hogy milyen szégyenletes a problémához való hozzáállásom és milyen helytelen viselkedésre tanítom a gyerekem azzal, hogy kimenekítem egy számára kellemetlen helyzetből és nem nevelem mások elfogadására. (Azok számára, akik nem olvasták a korábbi posztot elmesélem, hogy a lányom annyira félt a dühöngő és ok nélkül a többiekre rátámadó társától, hogy reggelente zokogva kapaszkodott belém, és könyörgött, hogy ne hagyjam ott. Végül úgy tudtam rávenni arra, hogy bemenjen a csoportba, hogy kint vártam rá a folyosón, és ahogy kezdődött az aznapi cirkusz azonnal hazavittem.)
A hölgy szavaiból azt vettem ki, hogy szerinte az lett volna a helyes út, ha a lányomat arra nevelem, hogy zokszó nélkül elviselje a kislány támadásait és dühkitöréseit, mivel minden valószínűség szerint súlyos problémákkal küzdő gyerekről van szó.

Egy másik hozzászóló azt ajánlotta, hogy amennyiben a lányomnak ilyen súlyos lelki traumát okoz, hogy egy dühöngő és másokat testileg veszélyeztető társával egy helyiségben kell tartózkodnia, vigyem pszichológushoz. Mármint én vigyem, az amúgy teljesen normális, kiegyensúlyozott gyerekemet terápiára, míg a magatartászavaros kislány folytatja a társai bántalmazását.

A fent említett hozzászólások kapcsán elgondolkodtam, hogy hol is van a tolerancia határa? Mennyit vagyunk kötelesek elviselni azért, mert a másiknak komoly gondjai vannak?
Az említett hozzászólók úgy gondolták, hogy mivel szegény kislánynak minden bizonnyal súlyos otthoni problémákkal kell megküzdenie, a csoport többi tagjától elvárható, hogy egy hang nélkül elviselje a támadásokat. Kihangsúlyozom, hogy négyéves kisgyerekekről van szó. Azon gondolkozom, miért gondolják egyesek úgy, hogy fontosabb egy gyerek -még ha problémákkal is küzd - mint 22 másik? Az miért nem számít, hogy nekik milyen traumát okoz, hogy nap, mint nap el kell viselniük a támadásokat?

A felnőtt világban komoly szabályrendszer szerint éljük a mindennapjainkat. Ha egy nagykorú személy testi sérülést okoz egy másiknak, a törvény bünteti. Nagykorú elkövető esetében senkinek nem jut eszébe azt mondani, hogy nézzük már el neki, amit tett, hiszen szegénynek traumatizált gyerekkora volt. Pedig biztosak lehetünk benne, hogy annak, ha valakinek felnőtt korára súlyosan torzul a személyisége, igen komoly lelki oka van. Mégsem engedjük tovább szabadon garázdálkodni, hanem törvény adta kereteken belül próbáljuk a társadalom többi tagját megvédeni tőle.

Azon tűnődöm, hogy a gyerekeinknek miért nem jár ugyanez a jog? Őket miért nem védi meg a törvény attól, hogy egy megvadult társuk megalázza, megverje vagy lelki terrorban tartsa őket?
Amikor tavaly megoldást kerestem a problémánkra, azt a választ kaptam, hogy nincs mit tenni, mivel integrált nevelés van hazánkban. Ez a mi történetünkre lefordítva annyit jelentett, hogy kénytelenek voltunk tehetetlenül nézni, ahogy egy súlyos problémákkal küzdő gyermek sorozatosan bántalmazza a többieket és gyakorlatilag tönkreteszi a társai mindennapjait.
Hiába ajánlottak az óvónők többféle segítséget az édesanyának, ő nem élt eggyel sem. Egy kiskorú személy esetén miért nincs arra törvény, hogy a szülő kötelezve legyen a súlyos magatartászavarral küzdő gyerekét megfelelő kezelésben részesíteni? A gyerekeink esetében miért elfogadott, hogy egy társa napjában többször jól helybenhagyja? Miért kell ezt szó nélkül eltűrniük? Valóban ez lenne a toleranciára való nevelés kulcsa?

Úgy gondolom, én egy igen toleráns ember vagyok. Elfogadom a másságot és békében élek az embertársaimmal. Sőt, a férjemmel próbálunk jó példát mutatni a lányunknak. Rendszeresen segítjük a rászorulókat, soha nem tesszük pénzzé a feleslegessé vált dolgainkat, hanem elajándékozzuk őket az arra érdemeseknek. Gondolunk az utcán élőkre és szinte minden nap teszünk ki élelmiszert a hajléktalanoknak. Otthont adunk utcára kitett állatoknak, etetjük a madarakat telente, szóval próbálunk olyan életet élni, hogy a lányunk felnőve büszke lehessen a szüleire.

Mégis az említett magatartászavaros kislány esete átlépte a béketűrésem határát. Előtört belőlem az anyatigris, aki bármi áron megvédelmezi a gyerekét. Bármennyire is sajnáltam a kislányt, aki nyilván komoly problémákkal küzdött, elsősorban a saját, tulajdon gyermekem testi és lelki épsége érdekelt.

Zárójelben megjegyzem, hogy arra azért őszintén kíváncsi lennék, hogy azok, akik a hozzászólásukban a problémás kislány pártját fogták, hogyan cselekednének, ha az ő gyereküket veszélyeztetné minden áldott nap egy megvadult társuk. Ha az ő gyerekük zokogna szívet tépően reggelente és kapaszkodna beléjük kétségbeesetten, hogy ne hagyják ott, mert fél. Vajon akkor is a tolerancia élharcosai lennének, és azt mondanák a négyéves gyereküknek, hogy „Drágám, tudom, hogy rettegsz a társadtól, aki bármelyik pillanatban, minden ok nélkül rád támadhat, de ezt el kell viselned, mert szegénynek komoly problémái vannak.” Aztán szépen lefejtenék magukról a beléjük kapaszkodó gyereket és belöknék a csoportszobába.

Tapasztalatból azt tanácsolom mindenkinek, hogy bánjon csínján azzal, hogy mennyire neveli toleránsnak a gyerekét. A túlzott toleranciát egy hajszál választja el attól, hogy áldozatokká váljunk. El is mesélem miképp.

A történetben szereplő magatartászavaros kislánynak volt egy „barátnője”, aki egyben a „boxzsákja” is volt, ugyanis ő volt a dühkitöréseinek a legtöbbször kiszemelt célpontja. Az agresszív kislány elnyomta őt, rendszeresen bántalmazta, egy alkalommal kakis WC papírt próbált a szájába nyomni. A bántalmazott kislány szülei nem léptek fel a gyermekük védelmében, arra hivatkozva, hogy a problémás kislány édesanyjának e nélkül is van elég gondja.
Elsőre azt mondhatnánk, hogy ez igazán szép, toleráns viselkedés. Csakhogy van egy bökkenő. Azzal, hogy az édesanyát próbálták kímélni, a saját lányukat hagyták cserben. Mivel hosszú időn keresztül nap, mint nap részese voltam az óvoda mindennapjainak, láttam, mit kell elviselnie az elnyomott kislánynak. Szép lassan beletörődött a helyzetébe, és már nem is lázadt ellene. Azzal, hogy nem álltak ki mellette a szülei, arra nevelték, hogy szó nélkül elviselje a sorozatos megaláztatásokat.

Létezik egy pszichológiai kifejezés, a tanult tehetetlenség. Ez a jelenség akkor alakul ki, ha egy személy egymást követő kiszámíthatatlan negatív ingerek hatására feladja, hogy azokat megpróbálja elhárítani. A tehetetlenség legfőbb jellemzői közé tartozik a reménytelenség és a passzív viselkedés. Ez az állapot már gyerekkorban is kialakulhat, ha a gyerekek azt látják a szüleiktől, hogy nem küzdenek önmagukért, a családjukért, hanem megadóan elfogadják a rossz helyzetet. Ezekből a gyerekekből sokszor depressziós felnőtt válik, negatív jövőképpel, mivel azt tanulták meg, hogy nincs beleszólásuk a sorsuk alakulásába. Nos, én úgy láttam, hogy a támadásoknak kitett kislány a legjobb úton járt, hogy kialakuljon nála a tanult tehetetlenség állapota.

Ahogy a korábbi bejegyzésemben írtam, a magatartászavaros kislány végül elment a csoportból és ezzel megoldódott a probléma. A távozásával az egész csoport - de leginkább a sorozatos támadásoknak kitett kislány - fellélegzett. Mióta kikerült az elnyomás alól, hatalmasat változott a személyisége. Sokkal nyitottabb, felszabadultabb és magabiztosabb lett. Néha az az érzésem, mintha nem ugyanazt a gyereket látnám.
Ilyenkor eltűnődöm milyen szerencsés, és mennyiben alakult volna másképpen akár az eljövendő egész élete, ha még két éven keresztül szó nélkül el kellett volna viselnie a sorozatos támadásokat és egy életre beleég, hogy nem tehet semmit a bántások ellen.

Megtapasztaltam, milyen úgy élni, hogy az ember folyamatosan mások igényeit a sajátjai elé helyezi és milyen az, ha kiáll önmagáért. A lányomat ezért arra nevelem, hogy legyen elfogadó és megértő másokkal, de csak az ésszerűség határáig és soha ne engedje, hogy mások bántalmazzák vagy kihasználják. Ha pedig olyan élethelyzetbe kerül, amit nem tud sem megoldani sem befolyásolni, lépjen ki belőle, mert a hosszú időn keresztül elszenvedett stressznek igen komoly egészségkárosító hatásai vannak.

Forrás: Lányomnak az életről 
Kép: Pixabay / Pexels