Amíg nincs az embernek gyermeke, legtöbbünk természetesnek veszi, hogy egykor jó anya lesz belőle. Mindenkiben él egy kép a saját édesanyjáról, amihez vagy hasonlítani szeretne, vagy éppen az ellentéte kíván lenni. De egy biztos: gyermekét szerető, védő, gondoskodó anyává képzeljük magunkat. Ennyi.
Aztán, ahogy növekedni kezd szívünk alatt első gyermekünk, jönnek a kérdések. Biztos, hogy képes leszek rá? Biztos, hogy jól fogom csinálni? Hát persze – gondoljuk, hiszen ez természetes. Én is így gondoltam. Egészen addig, amíg szomszédasszonyomtól nem kaptam egy „kedves” kis megjegyzést: „Aztán jól vigyázz a gyerekneveléssel, mert nekem az a tapasztalatom, hogy mindig a pedagógusoknak vannak a legneveletlenebb gyermekeik!” Na, puff – gondoltam – ezt jól megkaptam. (A megfigyelést egyébként cáfolni és megerősíteni is tudom, tehát szerintem nem lehet messzemenő következtetést levonni, már csak azért sem, mert a pedagógus is otthon elsősorban anya…) De azért hamar túltettem magam a megjegyzés okozta bizonytalanságon; majd én megmutatom, hogy jól is lehet is csinálni! – felkiáltással.
Mikor megszületik csemeténk és túlvagyunk a megérkezésekor érzett öröm, boldogság és elfelejtett fájdalom (esetleg kórházi élmények) feldolgozásán, amikor kezd „beállni” hétköznapi életünk: akkor jönnek újra a kérdések. Felvehetem, ha sír? Még csak két órája szopott, adhatok neki enni megint? A mellkasomon szeret aludni a legjobban, de nem fogom így túlságosan elkapatni? Gondolom, mindenki tudná folytatni a sort a benne felmerülő kérdőjelekkel… Mindenkit izgatnak viszont a válaszok is, amik –ha nem eldöntendő kérdésekről van szó – nyugodtan mondhatjuk, szinte annyi félék, ahány embert megkérdezünk. Adott esetben előfordulhat, hogy mást mond a gyermekorvos, mást a védőnő, a nagymama, a testvér, a barátnő, a szomszédasszony… és még jól is jártunk, ha csak azok válaszolnak, akiket kérdeztünk!
Gyermekünk növekedésével kérdéseink is szaporodnak. Adhatok neki édességet? Nyalókát? Mit kell tenni, ha a fél bevásárlóközpont már minket néz a hangos hiszti miatt? Kell az újabb póni vagy kisautó? (S hol van még a sokat emlegetett serdülőkor?!)
Azt hiszem, ezek a kérdések ugyanúgy hozzátartoznak a gyermekneveléshez, mint az éjszakai felkelés vagy a pelenkacsere. Saját magunknak kell megoldanunk. Megkérdezhetjük, hogy ki hogyan csinálja, mik a tapasztalatai, de a megoldás a mi kezünkben van. Nekünk kell tudnunk, hogy az adott szituációban – figyelembe véve a körülményeket, a gyermek és köztünk lévő (pillanatnyi és hosszú távú) viszonyt – mi a leghelyesebbnek tűnő döntés. Aztán, hogy az volt-e, majd kiderül. Van, amikor néhány perc múlva, de lehet, hogy hetek, hónapok, sőt évek telnek el, mire egy-egy döntésünk helyességét meg tudjuk ítélni. (Félreértés ne essék, szükségünk van mások véleményére, mert ugye „okos ember más kárán tanul”, tehát beépíthetjük a megkérdezettek tapasztalatait saját cselekvéseink sorába, ráadásul vannak kérdések, amelyek megválaszolásához szakember kell – így elkerülhetetlen a hozzájuk fordulás.)
Akinek több gyermeke van, az tudja, ezek a problémák leginkább az első gyermeknél (mondhatni kísérleti alanynál) merülnek fel. A családok második, harmadik (sokadik) gyermeke már tapasztalt szülőre bukkan, akinek sem ideje, sem energiája nincs morfondírozni például azon, hogy kivegye-e a csecsemőt, ha sír. Ösztönből cselekszik, a recept szerint, amit már kipróbált — vagy éppen ellenkezőleg, mert esetleg nem vált be…
Én rendszeresen felvettem a gyerekeket egy-két perc sírás után, igény szerint szoptattam őket, sokat aludtak a mellkasomon, esznek édességet és megvettem nemcsak az ötvenhetedik, hanem a hetvenötödik kisautót is. Jól tettem? Majd az idő eldönti… Egyre azonban mindig odafigyelek: a tőlem telhető módon igyekszem következetes lenni, megszabom a határokat és azokat betartatom a gyerekekkel, s én magam is ahhoz igazodom.
Hogyan legyek jó anya? Fogalmam sincs, de folyamatosan próbálkozom. „Tanuljuk egymást” a gyerekekkel és élvezzük az együtt töltött időt. Aztán majd a lányom eldönti egykor, hogy alkalmazza-e a gyereknevelésben a tőlem látottakat…
Kép: foter.com
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)