Kétféle félelemmel születünk: a zajtól és a leeséstől való félelemmel. A többi félelmet a környezet nyomja rá az emberre, a sok elvárás, a rossz nevelés és fegyelmezési, büntetési formák. Fegyelmezni valamiképp mégis kell a gyerek és a társadalom érdekében is. De nem mindegy, hogyan tesszük ezt. Egy életre lelki sérülést okozhatunk a kicsiben egy rosszul megválasztott fegyelmezési vagy büntetési formával.
„Egy pillanatig sem akarom azt mondani, hogy a szülőknek nem szabad megróniuk vagy korlátozniuk a gyereket, amikor olyasmit tesz, ami az ő megítélésük szerint helytelen, sem azt, hogy sose haragudhatunk meg rá. Minden szülőben, akinek igazán fontos a gyermeke, időnként heves indulatokat ébreszt, ha azt látja, hogy a gyermek valami rosszat tesz. Még a legkedvesebb és a legjobb indulatú szülőt is felbőszítheti néha valami. A különbség az elég jó és a nem elég jó szülő közt ezekben a helyzetekben abban mutatkozik meg, hogy az első rádöbben: bosszúságának forrása sokkal inkább benne magában van, mint abban, amit a gyerek tett, és ha átadja magát a haragnak, ezzel senkinek nem fog használni. Az utóbbi viszont szentül meg van győződve arról, hogy haragjának kizárólagos oka a gyermek, és ezért tökéletesen jogos, ha ennek alapján cselekszik.” - írja Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő című könyvében.
A gyerek, ha egyetlen egyszer is büntetésben részesül, akkor onnantól fél a megrovástól. Leginkább a fájdalommal és szeparációval járó büntetés vált ki tartózkodást, mondhatnánk ezek a leghatásosabbak. A testi fenyítés lehet, hogy a büntetés pillanatában hatásosnak bizonyult, de pszichológiai szempontból hosszú távon semmiképp nem. Hozzá kell tenni azt is, hogy a gyerek sokkal rafináltabb annál, hogy kivárja az újabb büntetést, megtalálja a módját, hogy a csínyt elkövethesse - már csak azért is! -, de a büntetést elkerülje, vagyis akkor cselekszik, amikor a felnőttek nem látják. Amint rájön, hogy akkor is megdorgálják, amikor rájönnek rosszaságára, elkezd dolgozni a lelkiismerete. Megjelenik a szeparációs félelem. Mivel a szülő, a szeretett személy példaként áll előtte viselkedésével, megijed, hogy cselekedete miatt nemcsak rácsapnak a popsijára vagy a kezére, hanem sokkal nagyobb baj éri. Elkezdi a lelkiismeret gyötörni, hogy elveszítheti a szeretett személyt, megszűnhet egy csodás érzés, amiről nem is tudja, hogy mi az: a szeretet.
Nagy gondot kell arra fordítani, milyen fegyelmezést választunk. Leghelyesebb a gyerekkel való szeretetteljes foglalkozás, amelyben a rossz viselkedést konkrét, egyenes módszerekkel büntetjük, semmiképp nem szeretetmegvonással. Szükség van fegyelmezésre, mert ha a gyerek nem érzi a büntetés veszélyét, akkor nem lesz semmi, ami megakadályozza a cselekvés elkövetésében.
„Ha a gyerekre rákényszerítjük a fegyelmet, ezzel gyakran éppen az ellenkező hatást váltjuk ki, mint amit el szerettünk volna érni. Ami pedig a büntetést illeti, ez visszatarthatja a gyereket a rendbontástól, de önfegyelemre soha nem fogja megtanítani; annak ennél sokkal jobb módszerei vannak. Az a szülő, akit annyira kihoz a sodrából a gyermek viselkedése, hogy megbünteti, kétszer is meggondolná a dolgot, és sokkal kevésbé lenne biztos a saját igazában, ha bevallaná magának, hogy csak mérgében cselekedett, és nem álcázná ezt nevelési módszernek.”
„Egy pillanatig sem akarom azt mondani, hogy a szülőknek nem szabad megróniuk vagy korlátozniuk a gyereket, amikor olyasmit tesz, ami az ő megítélésük szerint helytelen, sem azt, hogy sose haragudhatunk meg rá. Minden szülőben, akinek igazán fontos a gyermeke, időnként heves indulatokat ébreszt, ha azt látja, hogy a gyermek valami rosszat tesz. Még a legkedvesebb és a legjobb indulatú szülőt is felbőszítheti néha valami. A különbség az elég jó és a nem elég jó szülő közt ezekben a helyzetekben abban mutatkozik meg, hogy az első rádöbben: bosszúságának forrása sokkal inkább benne magában van, mint abban, amit a gyerek tett, és ha átadja magát a haragnak, ezzel senkinek nem fog használni. Az utóbbi viszont szentül meg van győződve arról, hogy haragjának kizárólagos oka a gyermek, és ezért tökéletesen jogos, ha ennek alapján cselekszik.” - írja Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő című könyvében.
A gyerek, ha egyetlen egyszer is büntetésben részesül, akkor onnantól fél a megrovástól. Leginkább a fájdalommal és szeparációval járó büntetés vált ki tartózkodást, mondhatnánk ezek a leghatásosabbak. A testi fenyítés lehet, hogy a büntetés pillanatában hatásosnak bizonyult, de pszichológiai szempontból hosszú távon semmiképp nem. Hozzá kell tenni azt is, hogy a gyerek sokkal rafináltabb annál, hogy kivárja az újabb büntetést, megtalálja a módját, hogy a csínyt elkövethesse - már csak azért is! -, de a büntetést elkerülje, vagyis akkor cselekszik, amikor a felnőttek nem látják. Amint rájön, hogy akkor is megdorgálják, amikor rájönnek rosszaságára, elkezd dolgozni a lelkiismerete. Megjelenik a szeparációs félelem. Mivel a szülő, a szeretett személy példaként áll előtte viselkedésével, megijed, hogy cselekedete miatt nemcsak rácsapnak a popsijára vagy a kezére, hanem sokkal nagyobb baj éri. Elkezdi a lelkiismeret gyötörni, hogy elveszítheti a szeretett személyt, megszűnhet egy csodás érzés, amiről nem is tudja, hogy mi az: a szeretet. A cikk a hirdetés alatt folytatódik.
Nagy gondot kell arra fordítani, milyen fegyelmezést választunk. Leghelyesebb a gyerekkel való szeretetteljes foglalkozás, amelyben a rossz viselkedést konkrét, egyenes módszerekkel büntetjük, semmiképp nem szeretetmegvonással. Szükség van fegyelmezésre, mert ha a gyerek nem érzi a büntetés veszélyét, akkor nem lesz semmi, ami megakadályozza a cselekvés elkövetésében.
„Ha a gyerekre rákényszerítjük a fegyelmet, ezzel gyakran éppen az ellenkező hatást váltjuk ki, mint amit el szerettünk volna érni. Ami pedig a büntetést illeti, ez visszatarthatja a gyereket a rendbontástól, de önfegyelemre soha nem fogja megtanítani; annak ennél sokkal jobb módszerei vannak. Az a szülő, akit annyira kihoz a sodrából a gyermek viselkedése, hogy megbünteti, kétszer is meggondolná a dolgot, és sokkal kevésbé lenne biztos a saját igazában, ha bevallaná magának, hogy csak mérgében cselekedett, és nem álcázná ezt nevelési módszernek.”
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)