Kétféle félelemmel születünk: a zajtól és a leeséstől való félelemmel. A többi félelmet a környezet nyomja rá az emberre, a sok elvárás, a rossz nevelés és fegyelmezési, büntetési formák. Fegyelmezni valamiképp mégis kell a gyerek és a társadalom érdekében is. De nem mindegy, hogyan tesszük ezt. Egy életre lelki sérülést okozhatunk a kicsiben egy rosszul megválasztott fegyelmezési vagy büntetési formával.
„Egy pillanatig sem akarom azt mondani, hogy a szülőknek nem szabad megróniuk vagy korlátozniuk a gyereket, amikor olyasmit tesz, ami az ő megítélésük szerint helytelen, sem azt, hogy sose haragudhatunk meg rá. Minden szülőben, akinek igazán fontos a gyermeke, időnként heves indulatokat ébreszt, ha azt látja, hogy a gyermek valami rosszat tesz. Még a legkedvesebb és a legjobb indulatú szülőt is felbőszítheti néha valami. A különbség az elég jó és a nem elég jó szülő közt ezekben a helyzetekben abban mutatkozik meg, hogy az első rádöbben: bosszúságának forrása sokkal inkább benne magában van, mint abban, amit a gyerek tett, és ha átadja magát a haragnak, ezzel senkinek nem fog használni. Az utóbbi viszont szentül meg van győződve arról, hogy haragjának kizárólagos oka a gyermek, és ezért tökéletesen jogos, ha ennek alapján cselekszik.” - írja Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő című könyvében.
A gyerek, ha egyetlen egyszer is büntetésben részesül, akkor onnantól fél a megrovástól. Leginkább a fájdalommal és szeparációval járó büntetés vált ki tartózkodást, mondhatnánk ezek a leghatásosabbak. A testi fenyítés lehet, hogy a büntetés pillanatában hatásosnak bizonyult, de pszichológiai szempontból hosszú távon semmiképp nem. Hozzá kell tenni azt is, hogy a gyerek sokkal rafináltabb annál, hogy kivárja az újabb büntetést, megtalálja a módját, hogy a csínyt elkövethesse - már csak azért is! -, de a büntetést elkerülje, vagyis akkor cselekszik, amikor a felnőttek nem látják. Amint rájön, hogy akkor is megdorgálják, amikor rájönnek rosszaságára, elkezd dolgozni a lelkiismerete. Megjelenik a szeparációs félelem. Mivel a szülő, a szeretett személy példaként áll előtte viselkedésével, megijed, hogy cselekedete miatt nemcsak rácsapnak a popsijára vagy a kezére, hanem sokkal nagyobb baj éri. Elkezdi a lelkiismeret gyötörni, hogy elveszítheti a szeretett személyt, megszűnhet egy csodás érzés, amiről nem is tudja, hogy mi az: a szeretet.
Nagy gondot kell arra fordítani, milyen fegyelmezést választunk. Leghelyesebb a gyerekkel való szeretetteljes foglalkozás, amelyben a rossz viselkedést konkrét, egyenes módszerekkel büntetjük, semmiképp nem szeretetmegvonással. Szükség van fegyelmezésre, mert ha a gyerek nem érzi a büntetés veszélyét, akkor nem lesz semmi, ami megakadályozza a cselekvés elkövetésében.
„Ha a gyerekre rákényszerítjük a fegyelmet, ezzel gyakran éppen az ellenkező hatást váltjuk ki, mint amit el szerettünk volna érni. Ami pedig a büntetést illeti, ez visszatarthatja a gyereket a rendbontástól, de önfegyelemre soha nem fogja megtanítani; annak ennél sokkal jobb módszerei vannak. Az a szülő, akit annyira kihoz a sodrából a gyermek viselkedése, hogy megbünteti, kétszer is meggondolná a dolgot, és sokkal kevésbé lenne biztos a saját igazában, ha bevallaná magának, hogy csak mérgében cselekedett, és nem álcázná ezt nevelési módszernek.”
„Egy pillanatig sem akarom azt mondani, hogy a szülőknek nem szabad megróniuk vagy korlátozniuk a gyereket, amikor olyasmit tesz, ami az ő megítélésük szerint helytelen, sem azt, hogy sose haragudhatunk meg rá. Minden szülőben, akinek igazán fontos a gyermeke, időnként heves indulatokat ébreszt, ha azt látja, hogy a gyermek valami rosszat tesz. Még a legkedvesebb és a legjobb indulatú szülőt is felbőszítheti néha valami. A különbség az elég jó és a nem elég jó szülő közt ezekben a helyzetekben abban mutatkozik meg, hogy az első rádöbben: bosszúságának forrása sokkal inkább benne magában van, mint abban, amit a gyerek tett, és ha átadja magát a haragnak, ezzel senkinek nem fog használni. Az utóbbi viszont szentül meg van győződve arról, hogy haragjának kizárólagos oka a gyermek, és ezért tökéletesen jogos, ha ennek alapján cselekszik.” - írja Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő című könyvében.
A gyerek, ha egyetlen egyszer is büntetésben részesül, akkor onnantól fél a megrovástól. Leginkább a fájdalommal és szeparációval járó büntetés vált ki tartózkodást, mondhatnánk ezek a leghatásosabbak. A testi fenyítés lehet, hogy a büntetés pillanatában hatásosnak bizonyult, de pszichológiai szempontból hosszú távon semmiképp nem. Hozzá kell tenni azt is, hogy a gyerek sokkal rafináltabb annál, hogy kivárja az újabb büntetést, megtalálja a módját, hogy a csínyt elkövethesse - már csak azért is! -, de a büntetést elkerülje, vagyis akkor cselekszik, amikor a felnőttek nem látják. Amint rájön, hogy akkor is megdorgálják, amikor rájönnek rosszaságára, elkezd dolgozni a lelkiismerete. Megjelenik a szeparációs félelem. Mivel a szülő, a szeretett személy példaként áll előtte viselkedésével, megijed, hogy cselekedete miatt nemcsak rácsapnak a popsijára vagy a kezére, hanem sokkal nagyobb baj éri. Elkezdi a lelkiismeret gyötörni, hogy elveszítheti a szeretett személyt, megszűnhet egy csodás érzés, amiről nem is tudja, hogy mi az: a szeretet. A cikk a hirdetés alatt folytatódik.
Nagy gondot kell arra fordítani, milyen fegyelmezést választunk. Leghelyesebb a gyerekkel való szeretetteljes foglalkozás, amelyben a rossz viselkedést konkrét, egyenes módszerekkel büntetjük, semmiképp nem szeretetmegvonással. Szükség van fegyelmezésre, mert ha a gyerek nem érzi a büntetés veszélyét, akkor nem lesz semmi, ami megakadályozza a cselekvés elkövetésében.
„Ha a gyerekre rákényszerítjük a fegyelmet, ezzel gyakran éppen az ellenkező hatást váltjuk ki, mint amit el szerettünk volna érni. Ami pedig a büntetést illeti, ez visszatarthatja a gyereket a rendbontástól, de önfegyelemre soha nem fogja megtanítani; annak ennél sokkal jobb módszerei vannak. Az a szülő, akit annyira kihoz a sodrából a gyermek viselkedése, hogy megbünteti, kétszer is meggondolná a dolgot, és sokkal kevésbé lenne biztos a saját igazában, ha bevallaná magának, hogy csak mérgében cselekedett, és nem álcázná ezt nevelési módszernek.”
Kérjük, támogasd munkánkat!
Ha szeretsz minket olvasni, ha csaltunk már mosolyt az arcodra, ha segített már neked valamelyik szakértőnk, vagy ha egyszerűen Te is fontosnak tartod, amit csinálunk, kérjük, támogasd munkánkat!
Banki átutalással:
Magnet Bank 16200106-11697987
Kedvezményezett: Családi Háló Közhasznú Alapítvány
Közlemény: Média támogatás
Vagy bankkártyás fizetés Simplepay-el az alábbi gombra kattintva:
.jpg)
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)