Vannak közhelyes mondatok, amiket hallunk, mikor szülővé válunk –vagy inkább csak leszünk. Az egyik ilyen: „Kisgyermek kis gond, nagy gyermek nagy gond”. Na, ezen én mindig nevettem, mert szerintem addig tartanak a problémák, amíg a gyerek önállóan nem eszik, öltözik és át nem alussza az éjszakát. Utána jönnek a felhőtlen évek…
Most meg azt érzem, hogy csak bejárónő vagyok a fiam életében, akire mosni, főzni kell, de utána nem tart rám igényt. Teljesen kétségbe estem, amikor a minap közölte velem, hogy biciklizni megy –este 6-kor és mikor rákérdeztem, hogy miért éppen most, mikor már sötétedik, azt felelte, hogy „legalább addig sem vagyok itthon”.
Uram Isten! Mi történt? Ép, háromgyermekes család vagyunk, nincsenek családi veszekedések, rendszeresek a családi étkezéseink, sokat beszélgetünk, akkor most mi a baj? Mit rontottunk el és mikor?
Azt hittem, hogy én felkészültem erre a kamaszkorra, de be kell látnom, hogy erre nem igazán lehet. Azt olvastam valahol, hogy a kamasz gyerekkel nem tudsz mit kezdeni, csak szeresd!
De, ha nem engedi? Nem lehet megölelni, megpuszilni. ( Mondjuk ezzel nyilvános helyen, több ember előtt már régóta nem próbálkoztam, no de otthon sem, ez már túlzás?!)
A borzasztó szélsőséges megnyilvánulásokkal is nehéz mit kezdeni. Egyik pillanatba minden rózsaszínű, majd történik 1 (!) negatív esemény és már az egész nap „szar”, ja és persze az élet is és „neki semmi sem sikerül”. Ilyenkor jön a gyermekmentő szülő és rákezd a kissé amerikai ízű „meg tudod csinálni”,” „képes vagy rá” szöveggel, de hiába.
Próbálok kedves lenni, nem veszekedni mindenért. De abban hol a határ? A szobájába már nem lehet bemenni, a ruhái szerteszéjjel a lakásban, borzalmasan beszél a testvéreivel, és persze becsúszik néhány rossz jegy is. Mindezeket nem lehet szó nélkül tűrni! Előbb-utóbb nálam is elszakad a cérna és persze kiabálok. Na és ekkor változok a saját gyermekem utálatának a tárgyává!
Jön a „te semmit nem engedsz meg”, „neked semmi nem jó”,”a többiek szülei leszarják az egyest” mondatfoszlányok. És szépen átváltozol egy gonosz banyává, akit nem lehet szeretni. De persze lelkiismert-furdalás is gyötör, hogy akkor mit kellett volna tenni?
Mert ha csak tűrsz és „csak” szereted, azt hiszi, hogy neki mindent szabad, úgysem szólnak a szülők semmit. Ráadásul olyan szétszórt is lett, hogy ha nem figyelmeztetném a leckére, könyvekre, az idő múlására, mindent elfelejtene és még több rossz jegye lenne. ( Mellesleg jó eszű gyerek, jó tanuló, csak a feledékenységei miatt kapott eddig egyest)
Aztán elérkezik az este, a lefekvés ideje és én megnyugszom. Mert miután elbúcsúztam a lányoktól, behív magához az én kis kamaszom és megkér, hogy hajtsam be az ajtót, üljek le az ágyára és beszélgessünk?! Már nem vagyok banya? Már nem utál?
Nem, szerelmes és tőlem akar tanácsot kérni, vagy az osztálytársairól beszélgetni és egyáltalán elmondani, amit egész délután nem volt hajlandó. Miután alaposan átbeszéltük a dolgokat meg is puszilhatom és ő is ad valami hasonlót és megveregeti a vállamat. Kijövök a szobájából és a férjem mosolyog… Nem olyan nagy a baj. Talán van remény!
Nem is igazi szülő az, akit nem utált már legalább egyszer a gyereke! – Nem magamtól vagyok ilyen okos, valahol olvastam. Most magamban mosolygok is a dolgon, de azért félek a holnaptól, hogy mit tartogat még számomra? Ja, és van még két lányom is, akik csak ezután lesznek kamaszok…
Kép: Mighty mighty bigmac / Flickr.com
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)