Fordulópont (Cikkíró pályázatra beküldött írás)

Középiskolás koromban egyre jobban igényeltem volna a zsebpénzt. Édesapám viszont nem adott, mondván, hogy dolgozzak meg érte. Nem volt mit tennem beálltam az iskolai büfébe rakodni. Itt tevékenykedtem három éven keresztül és mondhatom, hogy annyit mindig kerestem, hogy a randikra elég legyen. Sőt még félre is tudtam tenni belőle.

Viszont az utolsó év végére megszűnt a büfé, nem volt több pénzszerzési lehetőségem.

Édesapám javaslatára neki kezdtem el segíteni. Mivel mérnők volt és én is annak tanultam, ezért nem okozott nagy fejtörést, hogy az ő által felskiccelt terveket, mint műszaki másoló papírra vessem. Megállapodtunk az árban, hogy egy A/4-es rajz mennyibe kerül és neki álltam dolgozni. Ment a munka, mert szerettem a műszaki rajzokat, és persze hajtott az a tudat is, hogy mindezért meg is fognak fizetni, mint egy felnőttet.

Mikor elkészültem egy nagyobb munkával, eljött a fizetés ideje. Édesapám odajött és azt mondta:

Szép munka volt! – nézte végig az elkészült alaptervet – Tetszenek a betűid is. Ugye nem sablonnak készítetted?

Nem használtam sablont. Kézzel rajzoltam meg. – feleltem.

Tudod mit?! – fordult felém – Van a pénznél nagyobb érték is. Te magad is tudnál ilyet mondani, nem?

Persze, hogy – válaszoltam kissé mereven – Az egészség, a család, a barátok, meg ilyenek.

Mondtad a barátot is. Mint tudod az egyik legjobb barát a könyv. Tudom jól, hogy szeretsz olvasni, és hogy rengeteget olvasol. Éppen ezért szeretnék most neked egy olyan könyvet mutatni, amely reményeim szerint tetszeni fog neked, és a későbbiekben nagy hasznát veszed.

Azzal bementünk a dolgozószobájába, ahol több ezer könyvet tartott a polcokon. Nagyon szerette a könyveket. Szépen sorban írók szerint voltak szétválogatva, és az egész könyvespolc mindig tiszta és rendezett volt. Ismerősként léptem én a polchoz, hiszen nem egy könyvet innen vettem el olvasásra.

Édesapám letérdelt és egy zárt részt nyitott ki, ahol még sohasem jártam. Kivett egy könyvet és óvatosan a kezembe adta.  

Ez az nagyapámnak a magyar német szótára, fiam. – mondta áhítattal – Tudom, hogy szereted a lexikonokat, ezért úgy vélem, hogy ez a szótár sem fog megártani neked, sőt! Kíváncsi vagyok, hogy egy hónap után mi lesz róla a véleményed.

 A szótár régi volt, az 1800-as évek elején adták ki Münchenben. Borítása is aprólékos figyelmet igényelt, mert fekete bársony alapon szép sárgaréz veretes volt, kisebb iniciálékkal díszítve. Csodálattal és ámulattal vettem a kezembe, és ha már a szavak egyből nem is ragadtak meg bennem, de a betűiket egyből megcsodáltam. Igaz, hogy nyomdai úton készült ez a szótár, de minden egyes szónak, minden egyes betűnek külön íze, és értelme volt a számomra. Ránéztem egy betűre és visszamentem a múltba, mikor a könyveket kézzel készítették kínnal, verejtékkel, éjt nappallá téve. Felelevenedtek előttem Hunyadi Mátyás királyunk Corvinái, és az összes kézzel írt szebbnél-szebb alkotások, melyek, ha lapjaira is bontanánk szét, akkor is művészi teljesítmények voltak. A belsőmben érzetem a letűnt korokban élő szerzetesek munkájának rezdüléseit, a lobogó gyertyafénynél görnyedező alakokat, hallottam a lúdtoll sercegését a pergamenen, érzetem a korabeli tinták kissé fanyar szagát.

Valójában az egésznek az egyedisége ragadott meg. Ekkor egy csodálatos világ tárult ki a szemem előtt. Egy olyan világ, amely a feledésre volt ítélve.

Fogtam magam és kimásoltam a nagy kezdőbetűket, és a kisbetűket egy papírra…

Hogy rövidre fogjam magam, édesapámtól soha nem kaptam zsebpénzt, hanem mindig könyvvel, szótárral jutalmazott. És ma is mikor már több mint húsz éve kalligráfiával foglalkozom, tudom, hogy ha egy jó könyv, ha megfelelő időben érkezik, más irányba tereli mindazt, ami azután történik.