Akkor megszeppenten kérdeztem rá anyámtól:
- A csacsi már eleve bután született, vagy csak később - nem járván iskolába - lett azzá? Mármint, hogy igaz-e a mondás, hogy a szamár ostoba jószág?!
Anyám rövidre zárta a dolgot, és leszögezte:
- A szamár egy buta állat, és ha te bután viselkedsz, akkor te is szamár vagy. Punktum!
Idén nyáron kedvenc nagynénimnél töltöttem a szünidőt. Falun élnek, ezért nagyon szeretek náluk lenni. A kert végiben legelő zöldell, amit kis patak szel át, és ott mindig érdekes ismeretségeket lehet kötni.
Pali bácsit már korábbról ismertem, ő teheneket szokott legeltetni. Most azonban egy hozzám hasonló korú fiút láttam meg a réten, aki egy nagy fülű, szürke csacsira vigyázott.
Soha vissza nem térő alkalom, hogy megtudjam, tényleg olyan reménytelenül buta állat-e a szamár?
Újsütetű kis barátomnak - rövid bemutatkozás után, mármint, hogy én a városból jöttem, ő meg születése óta itt él -, azonnal nekiszegeztem a kérdést:
- Valóban buta állat a csacsi?!
- Ki mondta neked ezt a szamárságot? - kérdezett vissza kis barátom. - Nekem elhiheted, a csacsinál nincs okosabb állat!
A múltkor is, apám elküldött a nagymamámhoz, hogy vigyek át neki három kiló, eltenni való uborkát, és ha már megyek, akkor a javításra váró subát is tegyem fel a Marci hátára - merthogy így hívják a szamarunkat. Sőt, mivel útba esik, azt a nyolc cső tejes kukoricát is adjam már be a sógorasszonyának, amit egy hete ígért meg neki.
Mindezt felpakoltam a Marci hátára, de eközben csendesen elkezdett esni az eső. Először észre se vettem, csak akkor, amikor már zengett az ég, villámlott, és sűrű eső paskolta a földes udvarunkat.
Marci pedig nem volt hajlandó előbújni az istállóból. Talán az esőt nem szerette, a bundáját féltette az elázástól, vagy a villámoktól félt, tény, hogy az idő haladt, nekem mennem kellett, vártak rám, és a szamár „nem indult”. Mit tehettem volna, a saját hátamra kötöttem a cipelnivalókat, és elindultam gyalog. Jól el is áztam.
Egy másik alkalommal, a szomszéd faluba készültünk apámmal. Úgy volt, ő Marci hátán, én meg mellette kutyagolva tesszük meg a két falu közötti, pár kilométeres távolságot.
Apám felült Marci hátára, én meg jól megcsapkodtam a csacsi farát, hogy az induláshoz megadjam a kellő löketet. Marcit azonban nem sikerült indulásra serkentenem. Csak állt, menni nem akart. Én nem szoktam őt sohasem bántani, szeretem az állatokat, Marci meg különösen a szívemhez nőtt, de az idő sürgetett, indulnunk kellett.
Mivel szamarunk fél óra elteltével sem mutatott készséget arra, hogy nehéz terhével nekivágjon az útnak, hát apám leszállt.
Próbaképpen én ültem a Marci hátára. Felváltottuk a cipelendő súlyt nyolcvan kilóról, negyven kilóra. És láss csodát, a Marci azonnal elindult, még nógatni se kellett, és mintha a cím is bele lett volna kódolva, meg se állt a szomszéd faluig, ott is a pék házáig, ahová eredetileg megérkezni szándékoztunk.
Marci egy alkalommal még tolvajt is fogott. Egy éjszaka rossz szándékkal lopakodott be az istállónkba két közismerten rovott múltú falunkbeli. Szerszámokat, és mindent, ami kézzel fogható volt, el akartak vinni az éj leple alatt. Már összeszedték a kaszát, kapát, ásót, a boronát is kivonszolták, az állatoknak szánt gabonát is zsákba tették volna, sőt, az ott álló kosár almát is megkívánták.
Ez utóbbin buktak le, mert az az alma Marci kedvence volt. Azt még csak elviselte, hogy vigyék a kapát, kaszát, ásót, meg a takarmányt, de amikor a kedvenc eledelére került sor, azt már nem tűrhette. Olyan éktelen iázásba fogott, hogy apám gatyaszárban rohant ki az udvarra, kezében a kedvenc rózsafa botjával, amivel aztán jó nagyokat lehet ütni. Még ott érte, le is fülelte a tolvajokat, így megmaradt nemcsak a sok kerti szerszám meg a takarmány, de Marci kedvenc almacsemegéje is.
- Magad is láthatod - összegezte az elmondottak tanulságát új barátom -, hogy a csacsi a legkevésbé se oktondi állat.
- Köszönöm, hogy ezt elmondtad. Nem tudom, anyám hogy fogja fogadni a tényeket, ami megcáfolja az ő ismereteit, de az igazságnak napvilágra kell kerülnie. Mármint, hogy a csacsi nem buta állat.
Talán segítene, ha vinnék anyámnak ebből a szép, lila bogas, tüskés, mezei virágból pár szálat - gondoltam. Mindig örül a virág ajándéknak.
- Hogy is hívják ezt a mutatós növényt? - kérdeztem új barátomtól.
- Hát ez a szamárkóró, te nem ismered?! Szép, de szúrós, hogy csak úgy, kedvtelésből ne szakíthassa le senki. Még a szamárkórónak is van annyi esze, hogy megvédje magát a tüskéivel, nemhogy egy csacsinak.
Hát ebben maradtunk…
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)