Mindannyian ismerünk olyan frissen szülővé avanzsált, vagy már felnőtt gyermekes szülőt, aki, ahogy a mondás is szól: "még a széltől is óvja” gyermekét.
Azután az ilyen gyermekből nagy eséllyel olyan felnőtt lesz, aki képtelen kimozdulni a komfortzónájából, fél minden újtól, és természetesen nem is jut egyről a kettőre, mert ő bizony soha nem lép. Esetleg akkor változik az élete, ha valami tőle független történik. Ismerek ilyen felnőttet, és ilyen irányba nevelt gyermeket is. Persze ez nem egy matematikai képlet, még kismillió oka lehet, hogy valaki ilyenné váljon, és nem feltétlen lesz belőle ilyen, ha kiskorában túlféltették. No meg persze a túlféltésnek is kismillió érthető és elfogadható oka van, például betegség. Mi teljesen átlagosak vagyunk, átlagos gyermekkel, így szélsőséges esetek helyett az átlagok szintjén gondolkodom.
A túlságosan féltett gyermekek is kikerülnek majd a szülő fennhatóság alól. Az iskolaváltások - általánosról középiskolába, vagy középiskolából egyetemre – meg fogják hozni a változást, az új környezet, az új emberek megmutatják neki, hogy nem is olyan fájdalmas egy kis próbálkozás az ismeretlennel. Sajnos sokszor azonban ezek a változások rossz irányba sodorják el, mert a hirtelen, levetett béklyók, helyébe nem lép a saját tapasztalata.
Ezért a mindentől is óvott csemeték nagyobb aránnyal kallódnak el, vagy lesznek tutyimutyi felnőttek. Tehát valahogy meg kell oldani, hogy a béklyók ne hirtelen, és ne túl későn kerüljenek le.
Mi, még az anyaság és az apaság tervezésekor megbeszéltük, hogy ha olyan feladatot, megpróbáltatást látunk a gyermekünk előtt, amiről tudjuk, hogy meg tudja oldani egyedül, akkor csak bátorítjuk, ha azt látjuk, hogy túl nagy az akadály, akkor segítünk is a megoldásban. De törekszünk arra, hogy ideális esetben, és amíg azt kontrollálni tudjuk, addig csak olyan kihívásokkal találkozzon, amivel meg tud birkózni. Arról viszont, hogy milyen fájdalom érheti, bevallom nem beszéltünk. Nem jutott eszünkbe. Nem láttuk az összefüggést.
Nyilván nem arról van szó, hogy engedjük a konnektorba nyúlni meg villanyoszlopra mászni, de ha egy viszonylag puha papírhengerrel kezd csápolni, mondjuk a papírtörlő üres hengerével, akkor nem mentjük meg a csemetét a saját maga általi fejbeveréstől. Baja nem lesz tőle. Fáj? Fáj hát.
Tehát, a saját feje mellet és körül hadonászik a gyerek a sérülést és komolyabb fájdalmat okozni képtelen papírhengerrel. A gyermek pár hónapos.
- Letetetjük vele, elvesszük tőle, közben közöljük, hogy fáj, ha megütöd magad. Majd szisztematikusan elveszünk tőle minden ilyen tárgyat, mindenkor megakadályozzuk, hogy fájdalom érje. Vagy:
- Szólunk neki, hogy ha fejbe vágod magad vele, akkor az fájni fog, de hagyjuk, hogy tovább csinálja.
Az első verzió általam vélt legsötétebb képe szerint: a gyermek nem csapja kupán magát (mert megakadályoztuk), majd a későbbiekben nem tudjuk neki elmagyarázni, hogy ne nyúljon a konnektorba, ne szaladjon ki az autó elé, mert nem tudunk érthető példával szolgálni neki. Hiába mondom, hogy ne ugorj ki az erkélyről, mert bajod lesz - fájni fog, mert nem érti, hogy mi az. Egyszer csak valami nagyon komoly sérüléssel járó dolgot tesz, vagy vérrel és verítékkel, 100%-os rendelkezésre állással megóvjuk minden bajtól. Felnő. Idő közben persze mindenki szerint rossz gyerek, mert kontrollálhatatlan, a negatív kép a fene tudja milyen hátráltató hatással lesz rá a tanulmányai alatt, illetve a mindent(is) tiltás, a következmények ismerete, és az ismeretlentől való félelem a fene tudja, mennyi bátortalanságot szül majd benne. Mert az értelme meghaladja a tapasztaltságát. Amikor meg kiszabadul az állandó figyelmünk alól, oroszruletté válik az életünk, vagy gyors fejlődésnek indul az elmaradottak tekintetében, vagy viszi valami gengszter, banditának.
A második verzióban pedig, a néhány hónapos gyermek, természetesen pillanatokon belül arcon, halántékon, orrba-szájba veri magát a papírgurigával. Néha a mozgás örömének felindultságában többször is, mire ráébred, hogy ez bizony fáj. Majd azonnal beindul a sziréna, és meg kell vigasztalni. És az olyan szívfájdító, mikor a maga után a világban hagyandó kis emberkét sírni látja a szülő.
De kaptunk muníciót a komoly dolgokhoz, fel lehet hívni a figyelmét, hogy ha a konnektorba nyúl, akkor az még sokkal-sokkal jobban fáj. Ha elesik majd a bringával akkorát, mint az ólajtó. Olyan youtube funny fails videós szintű horrorbalesetet mutat be magán, akkor lehet mondani neki, hogy az bizony katonadolog ahhoz képest, ha kiszalad egy autó elé. Az sokkal-sokkal rosszabb.
A negatív tapasztalat legalább olyan fontos mint a pozitív.
Így, szerintem lesz belőle egy kontollálható, nevelhető gyermek, aki ismer határokat, meg lehet vele értetni, hogy mi az, amit ki lehet próbálni, és mi az, amit nem. Megtanulja meghallgatni a szülőt, mert bizonyos esetekben "látja” a jövőt, és tök okos dolgokat mond.
Megtanulja, hogy ha kockáztat, akkor nyerhet, de veszíthet is, de ha azokat az értelme által felállított határokon belül teszi, akkor nagy baj nem lesz. Megtanulja mérlegelni a tétet, és nem tizen-huszonévesen ugrik neki valami nagy baromságnak, pusztán azért, mert akkor épp nem figyel anya vagy apa.
Fekete István, Matula bácsijának a szavai jutnak eszembe:
"Jól figyelj ide, fiam… Korlátokat nem szabok, mert annyi eszed már lehet, hogy nem mégy fejjel a falnak. Ha tehát bevered a fejed, a te dolgod, ha bajba kerülsz, magadnak kell kilábalnod, mert esetleg nem lesz melletted senki. Annyira vállalkozz, amennyit elbírsz, és nekem hiába nyivákolsz, ha elvágod a kezed, vagy elrontod a gyomrod. Ez mind a te magánügyed. Úgy vélem: csak így tanulsz meg a magad lábán járni, és pontosan rájössz majd, hogy mit lehet és mit szabad.”
(Fekete István: Tüskevár)
Persze Tutajos és Bütyök már majdnem nyolcadik osztályosok a történet idején, így ők már kaphatnak bicskát, babák esetében maradjunk a papírhengernél.
Anya sokkal jobban megijed egy kis csetlés-botlástól, mint apa. És ez így van rendjén. Anya a féltő, a meleg tűzhely, a család lelke, ő hozzá kell szaladni ha baj van, mert ő gyógyít vagy vigasztal a legjobban. Apa meg egy kicsit kalandosabb, apára kell nézni, hogy szabad-e, meg lehet-e próbálni, apa az alkalmankénti élmény, kaland, anya meg a stabilitás.
Fotó: congerdesign képe a Pixabay -en.
Olvas el ezt a cikkünket is!
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)