Utolsó segítségkérés egy anyától, akitől elvették a gyermekét

 – Miért vállaltad, hogy a történeteddel nyilvánosság elé állsz?

 – Ez egy végső elkeseredés a részünkről. Múlt héten megtörtént velünk az, amit eddig elképzelhetetlennek tartottunk. Másodfokon is elvesztettük a kislányom szülői felügyeleti jogáért folyó pert. Mivel egyelőre úgy tűnik, minden lehetőség elfogyott, úgy gondoltuk, hogy a médiához fordulunk.

 – Beszélnél egy kicsit magatokról? Ki az a mi?

 – Mi egy azonos nemű szülőpár vagyunk, két nő személyében. 5 éve élünk együtt, neveljük gyermekeinket itt Nagykőrösön. Mindketten dolgozunk, fenntartunk egy nagy családi házat, amit bérlünk ugyan, de nincsenek anyagi gondjaink. Van egy kis ruhajavítónk a város központjában, így nagyon sokan ismernek bennünket. Az ismerőseink tudják, hogy nekünk a gyerekek az elsők, sokat dolgozunk azért, hogy mindent megadhassunk nekik. Igyekszünk velük együtt minél több közös programot kitalálni, közös élményeket szerezni. Vagyis pont úgy élünk, mint minden más család.

 – Ért eddig bármilyen hátrány titeket azért, mert azonos neműek vagytok?

 – Soha nem származott ebből hátránya sem nekünk, sem a gyermekeinknek, elfogadóak velünk itt az emberek. Mivel természetes módon felvállaljuk kapcsolatunkat, így a gyermekek is megértővé váltak. Igyekszünk átlagos életet élni. Évekkel ezelőtt mindketten elváltunk, és a szülői jogokat rendeztük.

 – Sikerült harag és indulatok nélkül lezárni a házasságodat? 

 – Sajnos én egy bántalmazó házasságból érkeztem ebbe a kapcsolatba. Azzal az élménnyel léptem ki a házasságból, hogy talán szépen hangzik, hogy országunkban hivatalból kiállnak a bántalmazott nőkért, de a valóság egyáltalán nem ez. Hiába kértem akkor bármilyen segítséget, soha nem kaptam. Nekem az a tapasztalatom, hogy amíg vér nem folyik, rendőr ilyen hívásra nem jön ki, de ha ugyanaz az ember, aki ütött-vert, öngyilkossággal fenyegetőzik, akkor érte két perc alatt szirénázva ott vannak a mentők. Természetesen másnap hazaengedik a pszichiátriáról és minden megy tovább… Évek hosszú során át folyt úgy a bántalmazás, hogy a négy fal közt maradt, és amikor néhány ember tudomást szerzett róla, akkor sem avatkozott be senki.

 – Mit éreztél ezzel kapcsolatban akkoriban?

 – Nagyon vegyes érzések ezek. Sajnos, mivel a bántalmazó szisztematikusan ezt közvetíti a bántalmazott felé, az áldozat sokszor hibáztatja magát, nem tartja magát elég jónak, érdemesnek egy normális életre. Testileg-lelkileg megalázva elvész minden önbecsülés, és elvész az, amitől nemcsak nő, hanem ember lesz valaki.

 – Sokan kérdezik ilyenkor, hogy akkor miért maradtál benne a kapcsolatban?

 – Erre egyszerű a válasz: azért, mert rettegtem. Rettegtem attól, hogy mi lesz, ha lépni merek. Nem éreztem akkor képességet sem az önálló életre, mert még az önmagamba vetett hitemet is elvette tőlem ez a kiszolgáltatott kapcsolat. Ezért van annyi nő olyan hosszú ideig ilyen helyzetben, mert ez egy traumakötés, amolyan „tőled is hozzád menekülök”. Na meg azért is, mert utána sem szabadulhat az áldozat, hiszen ha mégis lépni mer, a bántalmazó ellehetetleníti minden téren. Én személy szerint mindent otthagyva menekültem el onnan, hátrahagyva minden ingatlant és ingóságot. Nem számított akkor nekem, hogy mi mennyit ér, mi lesz vele, vagy hogy én azért nagyon sokat dolgoztam. Csak menni kellett.

 – Hogy tudtad ezt az időszakot feldolgozni, továbblépni?

 – Én egy nő, Marietta személyében találtam meg azt, aki visszaadta nekem a magamba vetett hitemet, a tudást arról, hogy én is értékes vagyok. Sajnos a válás azt hozta magával, hogy a kamasz lányaim nem engem választottak, mert ragaszkodtak a lakáshoz, ahol már 10 éve éltek, és persze bíztak abban, hogy nagyobb lesz a szabadságuk, mintha velem élnének. Mert ugyan egy normális családban a szülők közösen nevelik gyermekeiket, de egy bántalmazó inkább önmagával van elfoglalva és a tárgyakkal, amikhez mániákus szenvedély fűzi. Tehát addig a napig, amíg költözésemre sor került, én voltam az egyetlen, aki a gyerekeket nevelte, törődött velük. 13 és 16 évesen viszont már nem sok beleszólásom volt a döntésükbe, így el kellett fogadnom, hogy maradnak. Az akkor 4 éves Liliána maradt velem, akit szeretetben neveltünk idáig.

 – Mi vetett véget ennek az időszaknak?

 – Szerintem egy bántalmazó személyiség sem tudja megemészteni, hogy már nem tudja rettegésben tartani a „tulajdonát”, így volt férjem is újabb támadásokba kezdett.
 

A válókeresetben nyilatkoztam arról, hogy nem tartok igényt a közös ingatlanra, így ezzel nem tudott megfélemlíteni. Rájött, hogy nekem csak a kislányom az egyetlen érzékeny pontom.

Egy ideig járt a kislány kapcsolattartásra, de gondot jelentett, hogy abba az ingatlanba vitte, amiben régen a bántalmazások szemtanúja volt. A rossz emlékek miatt Lili ma is nagyon nehezen viseli, ha valaki hangosan kiabál. A kapcsolattartások alkalmával pedig akadt kiabálás, alkohol fogyasztása a gyermek jelenlétében, sajnos ilyenkor a nagyobb testvérek is a bántalmazóval iszogattak, és ez félelmet keltett Liliben. Egy idő után pszichoszomatikus tünetként hányás és hasmenés jelent meg a kislánynál, minek okán gyermekpszichológushoz vittük, aki javasolta a kapcsolattartás módosítását. Az ügyvédem azt javasolta, hogy ne vigyük Lilit, ha nem akar menni. Mivel a panasz rendszeres lett, így úgy döntöttünk, hadd maradjon velünk. Végül a volt férjem gyorsabb volt, és én lettem a kapcsolattartás módosítása ügyében az alperes, és lépéshátrányba kerültem.

 – Nehéz megérteni, hogy miképpen vett ilyen súlyos fordulatot az ügy.  

 – A bántalmazó felet sok esetben jónéhány ember támogatja, mert manipulatív viselkedése révén nagyon jól el tudja hitetni mindenkivel, hogy valójában ő az áldozat. Ő több mint 10 évig állt pszichiátriai kezelés alatt, amit a pereknél eleinte fegyverként használt a saját védelmére, később azt állította, hogy már meggyógyult. Jelenleg nem szed semmilyen gyógyszert, bár szerintem így még veszélyesebb, akár egy időzített bomba. Csak idő kérdése és robban. Valaki nagyon ügyesen felvilágosította, hogy a felügyeleti jogot is megszerezheti, mert ebben az országban a kapcsolattartás akadályozása nagyobb bűn, mint a bántalmazás.

 – Hogy alakult a felügyeleti jogról szóló per?

 – Évekig húzódott, míg a kislány békében, szeretetben fejlődött. Lili a koránál magasabb intelligenciaszinttel rendelkezik és kiemelkedő a tanulmányi eredménye, a sportteljesítménye is. 10 éves, szeret tanulni, légtorna szalagon is tornázik, okos, ügyes és nyugodt gyerek, aki kiváló pedagógiai szakvéleményt kapott. 2021 januárjában egy tárgyalási napon tudtam meg, hogy az ügyvédemet már 2020 szeptemberében felfüggesztették, ám ő csak ült ott a tárgyalásokon, hiú ábrándokat keltve bennünk. Miután kiderült, hogy nem képviselhetett, próbáltam másik ügyvéd után nézni, de senki nem szerette volna a már elkövetett hibákat kijavítani. Így jogi képviselő nélkül folytattam az ügyet, és első fokon a bántalmazónak ítélte a bíróság ezt a végtelenül szorongó gyermeket.

 – Mire hivatkozott a felperes?

 – A felügyeleti jog áthelyezésénél a kapcsolattartás akadályozása volt a fő indok, és hogy a fejlődéséhez szüksége van az apára. Csak épp az agresszió okozta problémákat felejtette el.

  – Hogyan küzdöttél ezután? 

 – Azonnal fellebezést nyújtottam be, így az ítélet nem vált jogerőssé, a gyermek velünk maradt. Próbáltam tanú idézését is indítványozni, olyan tanút, aki az italozást és az agressziót is tanúsította volna, de mellőzték. Másodfokon múlt héten volt a tárgyalás, melynek végkimenetele számunkra leírhatatlan fájdalmat okozott. A másodfok sajnos helybenhagyta az elsőfokú ítéletet. A magyar jog mai állása szerint egy család bántalmazása nem akkora bűn, mint a gyermek bántalmazótól való megóvása. A Tisztelt Bíróság úgy döntött, ha fél a gyermek, akkor költözzön hozzá…  Az ítélet így szól: 3 napon belül adjam át a Lilána nevű gyermekemet a felperesnek. Mint egy tárgyat. Őt senki nem kérdezte meg. Vannak szakértői vizsgálatok, melynek során elmondta, hogy retteg tőle, hogy „az asztal alá bújtam, amíg verte anyát”, de közvetlenül nem kérdezték meg őt.

 – Milyen segítséget kaptál hivatalos úton?

 – A gyámhatóságon kezdetben azt mondták, hogy filmezzem le a bántalmazást, ami eléggé életszerűtlen ötlet, így ők nem tudtak segíteni. Kaptak ők is a gyerekpszichológus véleményéből, de nem vizsgálták ki az ügyet, hanem rendszeres pénzbírsággal sújtottak a kapcsolattartás akadályozása miatt. Nem a gyermek védelme volt itt a fontos, hanem a törvény betűjének a betartása, ami ebben a helyzetben a bántalmazót védi. Papírokból, néhány meghallgatás alapján döntenek úgy emberek életéről, hogy fogalmuk sincs róla, mekkora károkat okoznak. Itt egy 10 éves kislány, aki zokog a párom karjában, nekem megszakad a szívem és még nekem kell felkészítenem arra, hogy el kell költöznie. Minden porcikám tiltakozik ez ellen. Neki megvan a megszokott élete, ahol biztonságban érzi magát. A város, ahol négy éve él, az iskola, ahova 5 éve jár, a tornacsapat, a barátok, a rokonok, minden, ami biztonságot jelent.

 – Mi következik most?

 – Nehezen találok erre szavakat… Amikor meghalok, akkor a végső dátum alá azt a napot is bevésetem, mert akkor én meghaltam. Szeretném, ha történetünk nyilvánosságra kerülne, mert tudom, hogy sokan voltak már ilyen helyzetben. Kell, szükséges, hogy ha a bántalmazott nőket nem is, de legalább a bántalmazott családban élt gyerekeket megvédjük, ne taszítsuk oda vissza őket, ahonnan jó volt elmenekülni. Soha nem fogom feladni, mert ő a mi lányunk, mi tanítottuk biciklizni, görkorcsolyázni, úszni, szeretni, és elfogadni a társainkat.

Eszter és Marietta vasárnap átadta Lilit az apának, Nagykőrös főterén.

15 ember jelent meg a tízéves kislány átvételére.

Szerettük volna megkérdezni a történtekről az apát is, de nem sikerült felvennünk vele a kapcsolatot.

Indexkép: Depositphotos.com