Miért kiabálsz könnyebben, ha sietned kell?

Kicsit tudományos leszek, de csak rövid ideig, ígérem. Ez a rész azonban nagyon fontos ahhoz, hogy eljussunk a – felmentő – következtetésig.

Idegrendszeri oka van annak, hogy bizonyos helyzetekben nehezebb a másik helyzetébe képzelnünk magunkat. Alapvetően erre szolgálnak a tükör-neuronok, ezekkel úgymond egymásra tudunk hangolódni egyes szituációkban.

Kutatás mutatta ki, hogy a feladatközpontú hálózat (task positive network) működésbe lépése esetén – amikor valamilyen analitikus feladaton dolgozunk, vagy amikor problémamegoldó üzemmódba kapcsolunk -, ez a hálózat kizár minden más lehetőséget, és az új lehetőségeket is ignorálja.

Az ún. társas hálózat (social network) felelős azért, hogy meg tudjunk birkózni bizonyos társas szituációkkal, mint pl. amikor vitatkozunk: közben különböző hálózatok aktiválódnak, köztük a tükör-neuronok hálózata is, amelyek segítenek elképzelni a másik fél helyzetét. Hihetetlen módon annyira rá tudunk hangolódni egymásra, hogy még bizonyos érzelmek elfojtása miatti feszültséget is képesek vagyunk érzékelni, sőt mi több, átvenni!
Erre bizonyíték az a kísérlet, amikor egy érzésekre igen erős hatással bíró filmről beszéltek a kísérlet résztvevői. Egyikük feladata az volt, hogy adja ki az érzéseit, a másiké, hogy fojtsa el őket. Előbbi beszélgető igen kellemetlenül érezte magát a beszélgetés közben, míg az, akinek el kellett fojtania az érzéseit, fizikai tüneteket is produkált pl. megnőtt a vérnyomása. Ami megdöbbentő, hogy a vele beszélgetőnek is megnőtt a vérnyomása a beszélgetés közben, annak ellenére, hogy magát az érzést nem vette az antennáival közvetlenül.

Kis kitérő: ezért sem érdemes eljátszani a gyerek előtt, hogy minden rendben, ha épp majd felrobbanunk, mivel érzékelni fogja, hogy amit mondunk, és ahogyan viselkedünk az nincs összhangban, sőt, az általunk produkált fizikai tüneteket is remekül leképezi.

Visszatérve az eredeti gondolatmenethez, hogy tovább borzoljam a kedélyeket: a problémamegoldásért felelős hálózat bekapcsolása, úgymond kikapcsolja a társas hálózat működését. Ezért nagyon nehéz egy analitikus feladat vagy egy probléma megoldása közben társas üzemmódban is lennünk, mivel e két hálózat egymástól szinte teljesen függetlenül működik, és általában amikor egyik előtérbe kerül, a másik háttérbe húzódik.

Ugyanakkor mindkét hálózatra szükségünk van, hogy megbirkózzunk érzésekkel, nyitottak legyünk az új ötletek felé – amelyek segítenek megoldani a problémákat, és amelyekhez nem elég az analitikus gondolkodásmód…

Ezek után tehát, ha legközelebb azon kapod magad, hogy reggel csak arra fókuszálsz, hogy jussatok már ki az ajtón, aztán be az oviba/iskolába/munkába, akkor tudd, hogy a problémamegoldó rendszer lépett működésbe, háttérbe szorítva a társast, amely segít a gyereked szemszögéből is megnézni a reggeli rohanást…

Az érzelmek elfogadása önmagában és önmagáért való. Azért érdemes alkalmazni, mert ettől mindenkinek jobb lesz, a gyerkőcnek is, és így nekünk is. Ha a célunk eléréséhez választanánk eszközül, van egy olyan gyanúm, hogy nem lesz 100%-os a sikerráta.

Érdemes figyelni magunkat egyes „nehéz” helyzetekben, mennyire tudunk kapcsolni a problémamegoldás és a másikra figyelés között. Néha könnyebben megy, néha úgy érezhetjük, lehetetlen ennél jobban, jobbat tenni… Azt közben ne tévesszük szem elől, hogy nem vagyunk tévedhetetlenek, és néha elég lehet, ha észrevesszük, mit szeretnénk elkerülni, vagy nem mondunk ki valamit, mert érezzük, hogy nem kellene. A gyereknevelés hosszú távú „munka”, egy napra egy feladat épp elég.


Fotó: www.foter.com