Különbözőek vagyunk

Miért rossz a más? Erre a kérdésre régóta keresem a választ, de még mindig nem találtam meg. Én ilyen vagyok, te olyan, és vannak, akik mindkettőnktől különböznek, mégsem gondolom, hogy ítélkezni kellene felettük. Mindenki olyan, amilyen, eldöntheti, hogy az átlaghoz szeretne hasonlítani, vagy megélni a személyiségét? Persze ez utóbbihoz rengeteg bátorság kell, hiszen folyamatos kritikára számíthat.

Nemrég egy ismerősöm bevallotta, hogy nagyon nehéz neki egy többszáz fős vállalatnál dolgoznia, mert introvertált. Ezt senki nem tudja róla, ahogyan azt sem, hogy jobban szeret egyedül lenni, dolgozni, nem pedig beszélgetni, pletykálni, úgy tenni, mintha ilyen lenne a személyisége. Felfordul a gyomra attól, ha valakit kibeszélnek a háta mögött, de ha nem akarja, hogy kiközösítsék, játszania kell a játékot. Együtt nevetni, ebédelni, kávézni. Hiába szereti a munkáját, ha a vele járó kötöttségeket nem, mert számára ezek azt jelentik. Hogy nem adhatja önmagát a többiek előtt. Számos kimondatlan elvárást támasztanak elé a munkatársai, és nincs elég ereje ahhoz, hogy ellenálljon, és azt mondja, „bocs, engem ez nem érdekel”. De ez nem egy boldog élet alapja, sokat fog még szenvedni, mire rádöbben, mennyi időt töltött feleslegesen azzal, hogy megfeleljen másoknak, pedig semmivel sem volt jobb napja ettől, sőt! Arra is rájön majd, hogy sokkal előbb kellett volna lépnie. De hová és hogyan? Hiszen mindenhol vannak olyanok, akik hangosak, erőszakosak, és kizárólag akkor „vesznek be a csapatba”, ha olyan vagy, mint ők.

És ez nem csak a munkahelyre igaz, már sokkal korábban elkezdődik, akár az óvodában, de legkésőbb az iskolában találkozhatunk a jelenséggel. Mélyen belém ivódott egy kép, melynek évekkel ezelőtt voltam szemtanúja, de azóta sem tudom elfelejteni. Négy kisgyerek játszott a parkban, hárman együtt futottak, egy pedig utánuk. Amikor utolérte a többieket megállt, és azt mondta:

• Én is szeretnék veletek játszani!

Az egyik fiú, gondolkodás nélkül azt válaszolta:

• Veled nem játszunk, tűnj el innen!

Nem ismertem egyiküket sem, mégis nagyon fájt ezt a jelenetet végignéznem, meghallgatnom. A kisfiú, aki a többiek után sietett csendes, visszafogott volt, és úgy tűnt, ez nem tetszett a bandának. Ők csak győzteseket akartak tagnak, nem pedig egy félénk gyereket. Nem hasonlított hozzájuk, így elutasították. Ő pedig hatalmasat csalódott, és ebből a tapasztalatból azt fogja megtanulni, hogy nem elég jó, ügyes, menő. Ezért aztán, kisebbségi érzés alakul ki benne, és nagy valószínűséggel soha nem lesz képes arra, hogy kiálljon magáért.

Nem szabad rombolni, gazdagítani kell egymást! Olyan vagy, amilyen, hadd legyek én is olyan, amilyen lenni szeretnék. Ne bélyegezze meg senki a tőle különböző személyiségű, gondolkodású embereket, sem tekintettel, sem szóval, sem kiközösítéssel. Mert emberekről, érzésekről, sorsokról van szó. Amiket tiszteletben kell tartani, értékelni, nem pedig leszólni, bírálni.

Kép: Gerd Altmann képe a Pixabay -en.