Oltásellenesség: amikor szintet lép az ostobaság

A huszadik századig a szenvedélyes háborúzás mellett a gyermekbetegségek és a járványok jelentették a legnagyobb veszélyt az emberiségre. Az ókori Rómában a születéskor várható élettartam 35 év volt, és ez a 19. századra sem emelkedett ötven fölé. Nem volt család, amely ne veszített volna el jó néhány gyermeket még egészen fiatal életkorban, a különböző halálos járványok pedig minden csoportból válogatás nélkül szedték az áldozataikat.

Arra már viszonylag korán rájöttek az emberek, hogy aki túlél valamilyen, a többség számára végzetes betegséget, az onnantól fogva egész életére védetté válik ellene. Ezt a jelenséget továbbgondolva alkotta meg az elméletét egy bizonyos Edward Jenner nevű angol orvos, aki felfedezte, hogy a fejőnők immunisak a fekete himlőre, és ezt annak tulajdonította, hogy ők korábban már megfertőződtek a jóval enyhébb lefolyású tehénhimlővel. Kísérleti alanyként a kertésze szellemi fogyatékos kisfiát használta fel, amikor 1796-ban először tehénhimlővel majd a halálos változattal fertőzte meg. A gyermek túlélte a nem túl etikus beavatkozást. A himlőoltás innentől hamar szédületes karriert futott be, a 19. században Magyarországon már csak oltott gyermekek járhattak iskolába, 1980-ban pedig a WHO bejelentette: himlőmentessé vált a Föld.

Az orvostudomány közben szép lassan felvette a harcot a többi rettegett gyerekbetegséggel is. A mai szülők generációja számára már ismeretlen a kanyaró, a szamárköhögés vagy a torokgyík. Az ügy politikamentességét jelzi, hogy az 1950-es évek végén tomboló gyermekbénulás-járvány során a magyar kormány ugyan visszatartotta a disszidensektől származó postai csomagokat, ám kivételt tettek azokkal, amelyek oltóanyagot tartalmaztak.

Ám ahogy az emberiség szerencsésebbik fele elfelejtette, milyen érzés a járványoktól való folyamatos félelem, felütötték a fejüket az összeesküvés-elméletek. Ezek csúcsosodtak ki 1998-ban, amikor egy brit orvos, Andrew Wakefield olyan tanulmányt jelentetett meg a Lancet című orvosi lapban, amely szerint az MMR oltás autizmus okoz. A téma hatalmas publicitást kapott, és hiába jelent meg azonnal számtalan cáfoló cikk, hiába mutattak rá szakemberek tömegei a megfigyelési módszerek szakmaiatlanságára, és hiába derült ki azóta, hogy Wakefield egyszerűen üzleti érdekből hazudott - s ezért el is tiltották a praktizálástól -, a tévhit, amelyet közel húsz év elültetett a fejekben, azóta is virágzik.

Számtalan lélektani oka van annak, hogy emberek – köztük sok tanult, bár az orvostudományhoz nem értő személy – elhiszik, hogy károsak a védőoltások. Ezek egyike az összeesküvés-elméletek elfogadására való hajlam. Nem árt, ha rendelkezünk valamekkora egészséges gyanakvással, ám ha meggyőződésünk, hogy a világ 99 százaléka rosszul tudja, akkor azért érdemes elgondolkozni azon, hogy a hiba esetleg a mi készülékünkben van.

A másik a rosszul értelmezett természetességhez való ragaszkodás. Az - érthető - idegenkedés a vegyszerektől és génmanipulált élelmiszerektől vezet arra a helytelen következtetésre, hogy a természetes mindig jó, a mesterséges mindig rossz. Ennek továbbgondolása hangzik úgy, hogy a védőoltás feleslegesen avatkozik be az immunrendszer működésébe. Ennek megcáfolásához elég a józan eszünket használnunk: mikor voltak jobbak az életfeltételek, mikor élték túl az emberek jó eséllyel a gyerekkorukat, és látták meg unokáikat vagy akár dédunokáikat: a 19. század elején, amikor minden „természetes” volt, vagy most, a „mesterséges” anyagok korában?

Hasonlóan nyújt táptalajt a téveszméknek az, ha kizárólag a saját megfigyeléseinkre és szóbeszédekre hagyatkozunk. Tipikus példája ennek az az egyre szélesebb körökben terjedő vélemény, miszerint „nem lehet véletlen”, hogy egyre több autista gyermek él a környezetünkben. Ha pedig a szomszédasszony kolléganőjének a kislánya furcsa tüneteket kezdett produkálni 15 hónapos kora környékén (ekkor adják az MMR-oltást), úgy érezzük, kezünkben a bizonyíték.

Ez a logika azonban több sebből vérzik. Először is az autista gyermekek száma olyan országokban is nő, ahol nem is használják az MMR-oltást, például Japánban. Másrészt az érintett gyermekek száma valójában nem változik, hanem a diagnosztikai eljárások finomodnak, és a szülők váltak egyre tudatosabbá, ezért rengeteg olyan esetben mondják ki az autizmust, amelyre néhány évtizeddel ezelőtt még mindenki legyintett volna.

Hiába azonban a felvilágosító munka, az oltásellenes mozgalom sajnálatos sikereket ér el. Amerikában a lakosság 25 százaléka elhiszi, hogy az MMR autizmust okoz (érdekességképpen: ugyanitt a lakosság nagyjából fele tagadja az evolúciót és a globális felmelegedést), Hollywoodban pedig akkora az oltott gyermekek aránya, mint Szudánban. Az oltásellenesek szívesen hivatkoznak a nyájimmunitásnak nevezett jelenségre, mondván: ha a többiek (értsd: a sok birka) beoltatja a gyerekét, akkor az övéknek sem lesz kitől elkapni a betegséget, tehát nem jelentenek veszélyt senkire. Ez azonban csak akkor érvényes, ha a lakosság túlnyomó többsége – kóronként változó, de nagyjából minimum 90 százaléka – oltott. Ezáltal lehet megvédeni azokat, akik valami miatt – mondjuk, mert még csecsemők vagy valamilyen speciális betegségük van – nem olthatóak.

Egyre több helyen próbálnak fellépni az oltásellenesség ellen: Montenegróban például szigorúan büntetnék a védőoltást elutasítókat.

Szerencsére Magyarországon igen nehéz megúszni a kötelező oltások beadatását, ám más, kevésbé szigorú helyeken nem egy gyermek életét követelte már szülei elvakult oltásellenessége. Idén kanyarójárvány söpört végig Románián több gyerek életét követelve, Spanyolországban 2015-ben pedig egy kisfiú halt bele az akkor már 28 éve kiirtottnak hitt torokgyíkba. Noha minden ilyen eset rettentő; külön szomorú, amikor életkoruk miatt még nem oltható csecsemők esnek más szülők elvakultságának áldozatává.

Fotó: stux / pixabay