Szívvel látni (Cikkíró pályázatra beküldött írás)

Ha az eszemmel nézem, bolond, vagy ha belevágsz. Átadod a tested egy másik embernek. Tűröd annak szeszélyeit. Hánysz, vizesedsz, derekad fájlalod. A szívemmel nézve kiteljesedés: átadod tested egy másik embernek, akinek a szíve benned dobog, és akiért a szíved dobog. Ha vágysz rá, mégsem adatik meg lelki gyötrelem.

Ésszel nézve felfoghatatlan elviselni, átélni a mindent elsöprő fájdalmat, a vajúdás és szülés óráit, a felépülés heteit. Sebes, vérző mellbimbók. Aranyér, gátseb, császárheg - kinek mi jut.
Szívvel látva, felfoghatatlan öröm, a kezedben tartani azt az apró csodát. Egy igazi embert. Egy személyt, aki az első perctől a magában hordozza a felnőttet, aki egyszer majd lesz.

Átvirrasztott éjszakák. Kimerültség, ahogy korábban nem is álmodtad volna. Zombiként létezni. Kinek kell ez? Ha az eszére hallgat, senkinek.
De a szíved azt súgja: amikor egy ébren töltött éjjel után összetört testtel rád ragyog a gyerek szeme, abban az univerzum teljessége ragyog rád. A feltétlen és teljes szeretet, a benned való bizalom egy pillanat alatt felőrli ellenállásodat. Néhány évig elél az ember lánya mosollyal is. Ha a szívével lát.

Eszed szíved, együtt ünnepli az első lépést, az első szavakat. Ezekben a percekben bizton tudod: megérte!

Éjjel a sötétben egy legó fúródik a talpadba. Erre biztosan nem vágytál. Aztán továbblépsz a kiságyhoz és fél lábon állva betakarod a puha meleg, jó illatú kis embert aki szebb, mint minden angyal együttesen. Ez a lényeg.

Betegségek. Gondolkozz! Kell ez neked? Ápolod, virrasztasz, munkahelyeden trükközöl. Vállalod? De mennyire. Sőt, ha lehetőséget kapnál rá, az egész bajt örömmel átvállalnád a gyerektől. Nem az eszeddel, a szíveddel döntenél. Óvnád, védenéd, életed adnád érte. Eszedbe sem jut, amikor nemrég egy órán át hisztizett, mert nem engedted, hogy felvegyen egy cigarettacsikket a földről és Dárius kincseivel sem lehetett lekenyerezni. Pedig aznap éveket öregedtél. Most azt kívánod, bár hisztizne, csak múljon a baja. Ésszerű? Nem. Ehhez nem az eszed kell.

Állsz az óvodai előadáson, és jobban izgulsz, mint amikor érettségiztél. Elballag. Iskolás lesz. Felnő, önállósodik. Elengedi a kezed és bosszantó, rendetlen, feleselő kamasz válik belőle. De te még mindig a szíveddel látod őt és mire tényleg felnőtté válik, az eszed már rég tudja nem számított semmi, csak azok a percek amikor a szíved volt nyitott.

Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. Én azt hiszem aki Anya, az látja.

Ti, hogy gondoljátok? Vak szívvel lehet-e igazi Anya az emberből? Aki Anya lesz annak megnyílik-e a szeme a szívén is?

Én remélem, hogy így van. Így kell lennie!