Ilyenkor a szülő következő gondolata, hogy kizárásos alapon picijének csak valamije fájhat. Hiszen mocorog, felhúzza a lábát, nagyokat durrogtat, és mintha attól megkönnyebbülne…
Ezzel így voltunk mi is, amikor kis Pankánk megszületett. Végigmentünk az összes lehetséges okon, számba vettük a lehetőségeket, miszerint mi is zajlott pontosan a sírás megkezdése előtt, újra átvizsgáltuk a pelust, volt, hogy ruhát is cseréltünk, mondván talán melege van vagy éppen fázik-szóval állandó ötletbazár volt Bazsimmal. És persze totál kétségbeesés, hogy minden rendben-de akkor mi a baj? Engem leginkább az viselt meg, hogy a szakadatlan, már-már ordító sírásban belül én is sírtam, mert úgy éreztem, nem tudom a kisbabámat megnyugtatni, pedig ő jelzi, szól,hogy valami nincs rendben.
Aztán a konyhaasztalnál magamba roskadva azonnali telefonos SOS válságstábot hívtam össze. Hívtam a védőnénit, a már tapasztalt Édesanya Barátnőket, Bazsikám Anyukáját, és mindössze fél óra leforgása alatt össze is állt a kép és meglett a diagnózis: ez a kislány bizony hasfájós.
Oké, hasfájós. És akkor most mi van? Hogyan tovább? Mert ugye a tudom az okát, de ez nekem édeskevés volt egy már-már a sírástól belilult kisbabával a karomon. Jöttek a mindenhonnan összeszedett praktikák: a melegvizes palack, a hogyan és mit egyek én, mint szoptatós Édesanya (kicsit sem aláásva önnön megbecsülésemet, hogy az egyik lehetséges ok én vagyok..), a büfiztetési tanácsok, a hasfájásra kapható cseppek tárháza stb.
És mindent, de mindent bevetettünk. Az összes cseppet kipróbáltuk, a fájós poci masszázsban Bazsim remekelt, én már lassan fényevő lettem, hogy csak semmi olyan ne kerüljön a tejbe, ami megviselhetné a kislányunk pociját. A kiságy egyik végét megemeltük, hogy az esetleges reflux se kínozza. Végül úgy éreztük egy Ausztriából származó csepp vált be igazán, és ahogy teltek a napok-úgy el is múlt ez az időszak.
Egészen pontosan, ahogy kis Panka betöltötte a 12-ik hetet, mintha sose lett volna a sírástól eltorzult kis arca. Mosolygós, életvidám kislányt kaptunk helyette. Azóta is mi csak csodacseppnek hívjuk a készítményt, mert abszolút ennek tudtuk be az eredményt. Akkor még nem tudtuk azt, amit ma már igen…
Kisfiúnk, Baltazár születése előtt az elsődleges helyen állt a beszerzendő babakellékek listán.
Mert hát ugye ez egy csodacsepp kérem, eleve otthon lennie kell, jobb megelőzni a bajt. Be is szereztünk egy rakattal, biztos, ami biztos, sőt én már a kórházi csomagba is betettem volna, csak időben hozzá jusson az én kis picúrom, és ne szenvedjen. Nyilván az ilyen túlaggódós húzásaimat Bazsim jól kordában tartotta, úgyhogy a csepp maradt itthon.
Annak idején kis Pankámmal sikeresen VIP szobában lehettünk, és váltunk meghitten együtt egy családdá. (Minden szülni készülő Anyukának és Apukának javaslom, sokkal nyugodtabb, intimebb. Baltikával erre nem volt most lehetőség, ő még az Édesapjával sem érintkezhetett a megszületése után 4 napig, függetlenül a korona mizériától, a szombathelyi kórház szülészete sajátos szabályokkal rendelkezik…
Így maradtunk mi ketten Baltikámmal egymásnak, egy hatágyas szobában, 5 másik babával, és az Anyukájukkal. Ha sírt az egyik baba, felkelt az összes többi, ha nyílt az ajtó beszűrődött a folyosó zaja és fénye, hol az egyik Anyuka telefonált tök hangosan, hol a szülés élmény lett újra hangosan kitárgyalva az Anyukák között, szóval mindig és örökös alapzaj volt amit én különösen nehezen viselek.
Ahogy korábban sem, most sem folytam nagyon bele a kórházi életbe. Nem nagyon cseverésztem, Baltikára és magamra figyeltem, és az iszonyú fájdalomra a császármetszés miatt.
Gyönyörű kisfiammal az első perctől szerelem volt. Nyugodt kisbaba volt, de szinte állandóan mellettem volt az ágyban, mert egyrészt nagyon jól esett a közelség,(mégiscsak hónapokig egy test voltunk) figyelni a kis arcát, a szuszogását, -illetve sokkal fájdalom mentesebb volt számomra így szoptatni, és nem ki-be pattogni az ágyból a friss császáros vágásommal. Azért, hogy beinduljon a tejci, sokszor és sokat volt cicin, így aludtunk is el, már amikor én tudtam egyáltalán.
Annak idején Kis Pankámmal szigorú rendet tartottunk, nem engedtem az ágyamba, nem volt állandóan kézben, hiszen „a kezdetektől úgy csináld, ahogy majd a későbbiekben is akarod, hogy legyen” elvet követtem.
A mai napig hálás vagyok, hogy anno egy nap Bazsim a Suttogó című könyvvel tért haza, ami alapján aztán mindent csináltunk Pankámmal. A babagondozás, gyereknevelés bibliájának tartom ezt a könyvet, kötelezővé tenném minden kismamának és védőnőnek egyaránt. Az ebben leírtak alapján haladtunk, szóval kis Panka nem volt elkényeztetve.
Míg Baltika az első perctől felülírt mindent… Ami miatt állandó lelkiismeret furdalásom volt, hogy Úristen, most rontom el a gyereket, ugyanakkor belül, mélyen balzsamosan csodálatos volt a kisfiammal összebújni. Mivel csak akkor sírt, ha éhes volt, vagy eltűntem mellőle - méginkább azt éreztem, na itt van a bizonyíték, már el is kezdődött….
Amikor hazakerültünk a kórházból, elhatároztam, hogy ennek itt most van vége. Igen ám, csak azzal nem számoltam,(illetve agyban dehogynem, de fizikailag azért ez más volt, mint ahogy azt az ember lánya elgondolta..) hogy Baltika mellett kis Pankámra is fordítani kell időt, aki kistestvért kapott és Bazsimmal is most váltunk kétgyermekes családdá, ott is helyt kell állni. Szóval mindenre figyeltem, legalábbis igyekeztem. És az éjszakázás, a kétórás szoptatással teljesen leszívott, úgyhogy Baltika minden elhatározás ellenére az ágyban landolt, mellettem, aminek az eredménye egy jóllakott kisfiú és viszonylag kipihent Édesanya volt. (taps)
De közben csak kattogott az agyam, hogy ez így nem lesz jó hosszútávon… közben meg mindketten megjegyeztük Bazsimmal, hogy Panka sírósabb volt az elején, de persze ő hasfájós is volt…
És jött a védőnéni, akinek elmeséltem az aggályaimat, hogy mellettem alszik a kisfiam, és most tuti elrontom Baltikát, még tízévesen is mellettem fog elaludni.
Kati, a védőnő csak mosolygott rajtam, egyrészt tudja, látta, hogy Panka napirendje milyen következetes keretek között lett kialakítva, tehát kétsége nem volt, hogy ez most másképp lenne majd. Másrészt kimondta a bűvös szót, hogy ez bizony a negyedik trimeszter. Szóval teljesen természetes, hogy Baltika a karjaim közé kívánkozik, hogy ott nyugszik meg, és mivel ezt megkapja, ezért nem is nagyon halljuk a hangját. Ne aggódjak, elrontani nem tudom még, inkább adjam csak meg neki amitől biztonságban érzi magát.
S bár előtte még nem hallottam erről a kifejezésről, hogy negyedik trimeszter, ettől mégis valamelyest könnyebben éreztem magam, hogy nem csinálom rosszul.
Rögtön bele is vetettem magam a szakirodalomba, s rátaláltam dr.Harvey Karp amerikai gyermekgyógyász A legboldogabb baba című nagysikerű könyvére.
A negyedik trimeszter, mint fogalom az ő nevéhez fűződik, könyvében részletesen bemutatja ezt az időszakot, támogatva a szoros kötődést, és annak kialakulását. Valamint azt az öt lépésből álló módszert, mellyel pillanatok alatt megnyugtathatók a babák, cáfolva ezzel a kólika létezését.
Karp szerint a vigasztalhatatlan, rendszeres ordításnak tűnő sírásnak az igazi oka a hiányzó negyedik trimeszter.
Ez azt jelenti, hogy a babák három hónappal korábban jönnek világra, mint azt az érettségük megindokolná. A fejük mérete az agyuk miatt ugyanis annyira nagy, hogy később már sokkal nehezebb és veszélyesebb lenne a szülőcsatornán átjutniuk. Ennek viszont az a hátránya, hogy valójában még nem készültek fel az anyjuk testén kívüli életre, és a kapcsolat hirtelen meglazulására. Lényegében tehát nehezen viselik, hogy megszűnik az a szoros, meleg ölelés és a folyamatos táplálás, amit odabent megszoktak.
A fogantatás utáni kilencedik hónapban az agy, így a koponya is eléri azt a méretet, amin túlnőve már a magzat feje nem fér át a szülőcsatornán. Szükségszerű hát, hogy a gyermek a világra jöjjön. Az újszülött fejének átmérője majdnem kétharmada a felnőtt fejének.
Karp hangsúlyozza azt a tényt, hogy az újszülöttekre az anyaméhen kívüli magzatokra kell gondolnunk, és a következő 3 hónapban az anyaméh biztonságos világát kell imitálnunk, hogy kisbabánk biztonságban érezhesse magát.
Karp szerint téves az a felfogás, hogy vannak hasfájós, vagy más néven kólikás csecsemők, és ezt különféle módszerekkel, eszközökkel igyekeznek csillapítani. Elgondolkodtató az a felvetése, hogy vajon más természeti népeknél miért nincs jelen a kólika, illetve korábbi feljegyzések erről miért nem tanúskodnak.
A szoros kötődés támogatása viszonylag újkeletű dolog itthon, ahogyan új a pólyázás reneszánsza is.
Már az ősszülők is (felegyenesedve) karjaikkal átölelve melegen tartották éretlen csecsemőiket, így védve is őket a veszélyektől, meleg ruhát és hordozót készítettek számukra, így folyamatos szoros testközelségben voltak.
Azonban újabb századokon keresztül a szakértők és hozzáértők meggyőzték az anyákat, hogy nem kívánatos, ha folyamatosan karban tartás, ezzel csak elrontják a csecsemőket.
Ugyanakkor Karp azt mondja, lehetetlen elrontani egy kisbabát az első három hónapban!
A fegyelmezés kétségkívül fontos szülői feladat, de nem egy újszülöttnél, és ezt bizony sokan elfelejtik...
A negyedik hónap eleje, amikor elkezdhetünk ezzel foglalkozni, de addig is fontosabb az a feladat, hogy kiépítsünk egy biztonságos kis burkot, aminek fő alapja a bizalom.
Sajnos kultúrákban számos anyát meggyőzték arról, hogy hiba a túlzott ölelés.
Ugyanakkor számos más kultúra másképp reagál a kisbaba szükségleteire.
Például Balin sohasem hagyják egyedül a csecsemőket, életük első 105 napját szorosan Édesanyjuk mellett töltik, de említhetnénk a busmanokat is, ahol a kisbaba a nap 24 órájában az anyára van felkötve. Tehát ezekben a kultúrákban ösztönösen a 4. trimeszter érzését igyekeznek biztosítani.
Ezzel ellentétben a mai kutatások azt mutatják, hogy vannak anyák, akik babáikat naponta akár 16 órán keresztül is magukra hagyják, elvárva tőlük a sírás mentes alvási ciklusokat.
Számos újszülött számára ez hirtelen átmenet. Egy „zajos, mozgó” anyaméhből kikerülve csendes és tágas kiságyban találja magát, puha meleg ölelés nélkül.
Tehát a legtöbb, amit tehetünk, hogy igyekszünk az anyaméh idilli környezetét biztosítani, és kisbabánk is nyugodtabb lesz.
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)