személyiségfejlesztés

Kedves Mária!
1.5évvel ezelőtt elhunyt a papám, ehhez most hozzájön, hogy a mama megfázott és anyu meg van ijedve. Tudom azt is, hogy attól van megijedve, hogy őt is leveszíti, még inkább, hogy egyedül marad. Ugyanis a mama és anyu olyan szimbiózisban vannak, én kórosnak látom. Meg van a mama most fázva, a gyógyszertől gyengébb, de a lényeg, hogy anyu kétségbe van esve, látom rajta a pánikot, tehetetlenséget, bizonytalanságot. Sosem volt anyu egyedül, úgy értem, nem nagyon van neki autonómiája. Elképesztő mennyire bizonytalan tud lenni, nincs dolgokhoz lélekjelenléte. Szeretnék segíteni neki, de nem hagyja. EZ a pánikos aggódás a hatalmába keríti, ha finoman közeledek hozzá akkor is tehetetlen dühvel reagál, hogy hagyjam békén. VAjon mi lesz akkor, ha a mama elmegy és egyedül marad? Egymás terhére vannak, ugyanakkor egymás nélkül sincsenek meg. NEm tudom hogy ez a kóros függőség hogyan alakult ki, anyu eleve jó kislánynak lett nevelve, látom azt is, hogy soszor a mai napig az önértékelése a mamától függ. Megfelelési vágya. Mivel sajnos tőlem nem fogadja el, egy kívül állónak kellene anyu felé jelezni, hogy a kineziológia tudna ebben segíteni, ám még nem tudom ki legyen az a személy. Mit gondol, mi történik,ha a mama nem lesz? Hogyan kezeljem anyut, ha a pánik miatt nem is akar meghallani? PEdig tudom mi sgítene neki. Arra is rájöttem talán ez annak idején úgy alakulhatott ki, hogy a mama azt közvetítette anyu felé, mi lesz vele a kislánya nélkül. Nem tudom biztosan.Köszönettel: Mono

Kedves Mária!
Gondban vagyok. Anyu magányos. Elég régen elvált, volt neki utána egy barátja jó néhány évig, ám a barátját valamilyen szinten ki is használta, mert anyu sajnos ilyen. Anyunak a házassága apuval nehéz volt, ugyanis anyut jó kislánynak nevelték, éretlen is maradt, így nem tudta kezelni a házasságában a dolgokat amiket kellett volna. Aputól elég sokat tűrt. MEgcsalás, megaláztatás, agresszív dolgok. Sajnos anyu is minél jobban öregszik, annál nehezebb vele. Sajnos tele van félelmekkel. Nekik (mama és anyu) már csak én vagyok úgy a legközelebbi akire számíthatnak, ám marnak el maguktól.
A baj az, hogy inkább hasonlítok dolgokban apura, így mikor olyan szituáció van, sokszor megkapom tőle, olyan vagy, mint apád, úgy nevetsz, mint apád. Apura még mindig mérges, nem képes túl lenni rajta. PEdig elég régen elváltak.
Sajnos engem valamilyen szinten társ pótlóként használ. Ez kicsit csúnya szó. Szoktam neki mondani nem tehetek arról, hogy hasonlítok apura, nem tehetek arról, hogy ő lett az apám. Sajnos azt veszem észre egyre jobban nem is lát már engem, hanem aput bennem. Én úgy érzékelem, anyuval valami nagyon nincs rendben, szakemberhez kellene mennie, de be se látja. Nem értem sajnos őt teljesen. Olyan, mintha elméjében valami gond lenne vele. A páromban is hasonlít neki apu természetére, így a páromra is fúj. Sajnos anyuval nem tudok leülni dolgokról beszélgetni, már többször próbáltam finoman, szépen, ám nem megy. MAgába dolgozik és ez nagyon nem jó. Rajtam kívül a mama van neki, anyu sajnos retteg mi lesz a vele, ha a mamával történik valami. Elképesztő a félelmei mennyire uralják. ZÁrkózott, nem akar segítséget kérni. Persze családon kívüli emberekkel nagyon barátságos, közvetlen, meg nem mondanák róla, hogy milyen. Nem tudom így mi lesz vele. Mivel én vagyok már csak nekik, persze mindenért én vagyok a rossz. VAn úgy, hogy úgy kezel, mint egy gyereket, pedig nem viselkedek úgy. Olvastam olyat is a neten, hogy az ilyen anyák azért is piszkálódnak, mert ki akarják vívni magukra a gyerek figyelmét. Mert egyedül vannak és a gyerektől nem kapják meg azt a figyelmet, amit igényelnek. A szobámmal is szokott piszkálni, mert nekem a szobámat mindig pakolnom kell, nehezen megy a rendtartás. Azt mondta eljön velem a pszichológushoz és megmondja neki én biztos beteg vagyok, mert a szobában nem tudok rendet tartani. ANyu még rendetlenebb. Aztán kis gondolkodás után mondtam neki, ismerem és nem fog ő pszichológushoz menni, csak ezzel akar manipulálni. Ő sajnos fél, magányos, de a félelmei sakkban tartják,manipuláló, gyermekes. Persze a játszmáiban nem szoktam részt venni. Általában érzékelem. Nem tudom mit kezdjek ezzel. Nem lehet vele beszélgetni, mert nem akar megnyílni. Akkor lehet csak vele beszélni a szükséges napi dolgokat, mikor olyan hangulatban van, vagy akkor beszél, mikor érdekében áll. KAmasz korom óta nem tudok vele beszélgetni, mint szeretném, csak ritkán. Nem igazán érdekelte sose mit akarok vele megosztani. MAma nemrég megkérdezte miért nem beszélgetek anyuval? Mondtam neki mert nem figyel, nem érdekli. Anyuba sajnos van eg yönő, birtokló kisajátítási vágy. Mária azt mondja meg nekem miért nem tud anyu engem látni? Tudom, hogy apura emlékeztetem olykor, mivel apu természetét is örököltem némileg, miért nem tudja külön választani? Miért jó neki, hogy a félelmei uralják? Miért nem akar tenni ellene? Miért zárkózott be? SZámomra elképesztő. Anyunak egyébként kiéleződött egy lekezelő, türelmetlen stílusa és csak akkor veszi észre magát amikor finoman rászólok. Anyuval kapcsolatban is előfordult azt, hogy rászóltam, változtasson, mert a stílusát nem tűröm. Nem veszi észre magát. A mamával is és velem is arrogáns, durva tud lenni. Engem mindenben piszkál, más mindenben rossz, ám magát nem veszi észre. Érdekes módon mikro nagy ritkán közelebb kerülnénk egymáshoz, akkor meghallja a mamával való beszélgetésemet, (nem mintha ő nem beszélgethetne velünk) és ordibál, támad rám, hogy olyan vagyok, mint apám, stb. Máskor is szoktam a mamával dolgokról beszélgetni, olyan kiabáló, támadó reakció anyutól ritkán jön. eléggé felhergeli magát, sír is. Nem tudom miért van ez nála. Köszönöm segítségét.

Kedves Mária!
Nem tudok mit kezdeni a nagymamámmal. Nyilván való, hogy generációs, ezáltal szemlélet különbségek vannak. NEm mindig meg, hogy ráhagyom, egyik fülemen be, másikon ki. 80 felett van, alig van körülötte valaki különböző okok miatt. Ő az a típus volt régen is, hogy ő majd megmondja kinek mi a jó, ki hogyan élje az életét, mert ő tudja. Csak éppen azt nem veszi észre, hogy már alig van körülötte valaki. Nem tudja azt elfogadni, most pl nálam, hogy felnőttem és élem az életem és nekem is megvannak a magam gondolatai, döntései, cselekedetei. Ha rá se néznék x ideig, vagy fel sem hívnám én lennék a hálátlan és hallanám tőle a lelki ráhatásokat. Szoktam én tudni hogyan kell kezelni, ám olykor mégis nehéz. Tudom, hogy benne is vannak szorongások és félelmek. Miért nem tudja azt elfogadni, hogy felnőttem és élem az életem? Anyut sajnos még mindig a kicsi lányának nézi és állandóan sajnálja. Miért nem tudják elfogadni egyes emberek, hogy a másiknak is megvan a saját maga felnőtt élete? Egy dolog, hogy szülő és aggódik. Más helyen olyan szépen kezelik ezt. Elég nehezen lehet velük beszélni a szemléletük miatt. NEm akarják elfogani a másik döntéseit. Mindig a másikat hibáztatják. REttent természetük tud lenni. Egyik rokonunk már még ritkábban jár hozzá a természete miatt. Abban is a mama őket hibáztatja, hogy nem jön. NEm tudnak magukon elgondolkodni. VAjon miért ilyenek egyes emberek? Kérem Mária ne azt válaszolja, mint amit én is leírtam, hogy a generációs különbségek vannak. MIért nem tudja egyes szülő elfogadni, hogy a gyereke felnőtt és önálló? Nem érzi magát talán már akkor fontosnak?

KEdves Mária!
Nem értem miért tud az lenni, hogy anyu kiforgatja a szavaimat. AZt tudom, hogy vannak benne félelmek, szorongások, de egyszerűen nem értem, miért forgatja ki olykor a szavaimat? MEg tudná nekem ezt magyarázni roppant örülnék neki, végre megtudnám miért van ez? Rettent rossz tud az lenni, mikor feszít egy kérdés és nem tudom a választ rá megtalálni.
Azt sem értem, hogy anyu sajnos egy szinten megrekedt. MIért nem tudom. VAgy talán az is közrejátszik benne ahogy nevelték. Azt nem értem, hogy miért nincs benne az igény a változtatásra. Most már tudom, részben azért születtem ebbe a családba, hogy lássam milyennek nem szabad lenni. Párszor voltam pszichológusnál is, hogy a kérdéseimre választ kapjak, de nem tudja dolgokra a választ ami nagyon rossz. Miért forgatja ki anyu a szavaimat?
MAma is sajnos olyan, nem akarja tudomásul venni, hogy anyu is és én is felnőtt emberek vagyunk és nem gyerekek.
Másik. Párom 40-es éveiben jár, mégis olykor kamaszos természete tud lenni. Helyre szoktam rakni, azt látom olykor rajta, hogy nem minden dologban akar felnőni. Itt van a példa rá, a kamaszos természete. Vajon miért ilyen? Modorán is nem tudom hogyan tudnák finomítani. Magyarán azokon a dolgain amit anyja nem tett meg. Régebben mondta azt is, őt ne törje be senki. NEm egészen tudom ezt mire vélni. Lázadó kamasz tud lenni. MIért? Az ő anyja olyan, hogy az öccsét és őt nagyon megkülönbözteti. Sajnos az anyjával erről nem lehet beszélni, mert nem ismer be dolgokat. Miért pártolja ki az öccsét? A páromnak ez fáj, rosszul esik, sajnos az anyjával nem tudja megbeszélni. Én anyum is olyan tud lenni, valamikor képtelen a kommunikációra, mert abszolút nem érdekli, sokszor csak akkor, mikor az ő érdeke kívánja. MIért van ez? Hogy nem lehet velük megbeszélni, beszélni dolgokról? A párom anyjával miért nem lehet beszélni arról, hogy így megkülönbözteti a gyerekeit? Bízom benne, meg tudja válaszolni. Hogyan van az, hogy pszichológus akinél voltam nem kapok választ a kérdéseimre? Ez a pszichológus ráadásul régi ismerősöm is. Férfi.
Köszönöm segítségét. Mono