|
Sütő MáriaERŐmerítő tréner, tanácsadóERŐmerítő® tréningek, programok - Iyengar jóga - Shiatsu masszázs Elérhetőségem: Honlap: http://www.eromerito.hu |
Kérdezz-felelek
1.5évvel ezelőtt elhunyt a papám, ehhez most hozzájön, hogy a mama megfázott és anyu meg van ijedve. Tudom azt is, hogy attól van megijedve, hogy őt is leveszíti, még inkább, hogy egyedül marad. Ugyanis a mama és anyu olyan szimbiózisban vannak, én kórosnak látom. Meg van a mama most fázva, a gyógyszertől gyengébb, de a lényeg, hogy anyu kétségbe van esve, látom rajta a pánikot, tehetetlenséget, bizonytalanságot. Sosem volt anyu egyedül, úgy értem, nem nagyon van neki autonómiája. Elképesztő mennyire bizonytalan tud lenni, nincs dolgokhoz lélekjelenléte. Szeretnék segíteni neki, de nem hagyja. EZ a pánikos aggódás a hatalmába keríti, ha finoman közeledek hozzá akkor is tehetetlen dühvel reagál, hogy hagyjam békén. VAjon mi lesz akkor, ha a mama elmegy és egyedül marad? Egymás terhére vannak, ugyanakkor egymás nélkül sincsenek meg. NEm tudom hogy ez a kóros függőség hogyan alakult ki, anyu eleve jó kislánynak lett nevelve, látom azt is, hogy soszor a mai napig az önértékelése a mamától függ. Megfelelési vágya. Mivel sajnos tőlem nem fogadja el, egy kívül állónak kellene anyu felé jelezni, hogy a kineziológia tudna ebben segíteni, ám még nem tudom ki legyen az a személy. Mit gondol, mi történik,ha a mama nem lesz? Hogyan kezeljem anyut, ha a pánik miatt nem is akar meghallani? PEdig tudom mi sgítene neki. Arra is rájöttem talán ez annak idején úgy alakulhatott ki, hogy a mama azt közvetítette anyu felé, mi lesz vele a kislánya nélkül. Nem tudom biztosan.Köszönettel: Mono
Kérem, most is, ma is: kezdje a munkát Önmagán!
Édesanyja abban a helyzetben van, amikor megértésre, szeretetre vágyik. A legkevésbé sem arra, hogy valaki megmondja neki, mit kellene tennie. A bizonytalanság pedig a jövőtől való félelmen alapul.
Fél, hogy magára marad. És ez természetes. Akármilyen is a viszonya az ő édesanyjával, bizonyára kellően kötődik ahhoz, hogy a saját elárvultságát átélje. És bizony, ilyenkor az is előfordul, hogy magunkat sajnáljuk... akár már előre is. Nem tudom, mit ért az alatt, hogy „finoman közelít hozzá”?
Sok helyen megírtam – az általánosságokkal nem tudok, mit kezdeni. Pontosan: mit mond neki, milyen szavakkal, milyen hangsúllyal? Sokszor a legártatlanabbnak tűnő (vagy annak szánt) szavaink tudják a legmélyebb sebeket ejteni! Főleg a hozzánk közel állóknak.
Édesanyja elsősorban szeretetre vágyik, ahogy Ön is. Ez elsősorban a figyelemben, illetve az arra vonatkozó vágyban szokott kifejeződésre jutni. (Sokféle kifejeződése van még persze.)
Milyen segítséget kért Öntől az Édesanyja? Kért-e tanácsot erre vonatkozóan? Pláne az önértékelésére vonatkozóan? Akar-e ez ügyben bárkihez fordulni? Kért-e Öntől ez ügyben tanácsot?
Alapvető hozzáállás a segítő foglakozásúaknál: annak tudunk segíteni, aki azt kéri, és nyitva van rá. Azaz hajlandó tenni önmagáért. ÉS aztán a kapott feladatokat megcsinálja, vagy (pl kineziológiai) oldásra elmegy. Tehát a változás érdekében tesz lépéseket.
Kérem, figyeljen arra, Önnek mi hiányzik? És kezdje el azt adni... másnak! Az egyik legjobb módszer arra, hogy elérjük, amit szeretnénk.
Figyelje meg, édesanyja számára mi a legalkalmasabb mód arra, hogy kifejezze felé az elfogadását, szeretetét, törődését? És kezdje el azt adni számára. Olyat keressen, ami már korábban bizonyított, hogy elfogadja, észreveszi, pozitív visszajelzést ad rá, megköszöni… értékeli!
Javasolt könyv: Gary Chapman: Egymásra hangolva
Figyelje először önmagát, mire vágyik, a figyelmet, törődést hogyan szereti? Hogyan várja (el)? És hogyan nem szereti vagy nem értékeli?
Majd másodszor kezdje el megfigyelni édesanyját is.
Kérem, kezdje el annak a gyakorlatát:
- miben jó az édesanyja?
- mit tud önállóan megcsinálni?
- mire képes, milyen rendkívüli dolgot ért már el?
- milyen sikerei vannak/voltak már az életében?
Kérem, kezdjen el más szemléletet kialakítani: a kritikusságból, a ’megmondó szerep’-ből - az ELFOGADÁS, a MEGÉRTÉS felé haladni. Kezdje el az ő ÉRTÉKEI-t keresni és meglátni a mindennapokban!
Kezdje először a sort Önmagával!
Kérem, kezdje el tehát szeretni Önmagát! Értékelni saját magát!
Mi lenne, ha elfogadná édesanyja és az ő anyukája szimbiózisát? Mi lenne, ha elkezdené megérteni, hogy kettőjüknek ilyen a kapcsolata? Mi lenne, ha megértené édesanyja félelmét?
Ez az egyik legősibb félelmünk: az elmúlástól való félelem.
Amint elkezdi gyakorolni a megértést, az elfogadást, a türelmet, a toleranciát - mássá fog válni.
Az Ön megfigyelései bizonyára jók. Mégsem javaslom, hogy „megmondja”, édesanyjának mit kéne tennie… hagyjon fel egyszer és mindenkorra ezzel a ’megmondó szerep’-pel!
Pont ezt kritizálta korábban az édesanyjában! – Most (és összes levelében) ki teszi valójában ezt?
Csak akkor mondjon bármit is, ha édesanyja kéri ebben a tekintetben az Ön segítségét.
Ha annyira szimbiózisban vannak, akkor annak a gyökerei nagyon messzire nyúlnak. Miért akarja mindenképpen megváltoztatni édesanyja és nagymamája kapcsolatát?
Sokan idős korukig sem akarnak felnőni. Ha kényszeríti rá őket, akkor aztán végképp nem!
Mi lenne, ha elfogadná a helyzetet? És az ő megváltoztatásuk helyett önmaga fejlesztésével kezdene foglalkozni? És örömmel olvasnám az Ön fejlődését, változását!
Másokat nem tudunk megváltoztatni.
Már sokszor megírtam… kérem, Önmagával kezdje a sort!
Amint Ön megváltozik, a környezete pozitívan fog erre reagálni!
Szeretettel:
Gondban vagyok. Anyu magányos. Elég régen elvált, volt neki utána egy barátja jó néhány évig, ám a barátját valamilyen szinten ki is használta, mert anyu sajnos ilyen. Anyunak a házassága apuval nehéz volt, ugyanis anyut jó kislánynak nevelték, éretlen is maradt, így nem tudta kezelni a házasságában a dolgokat amiket kellett volna. Aputól elég sokat tűrt. MEgcsalás, megaláztatás, agresszív dolgok. Sajnos anyu is minél jobban öregszik, annál nehezebb vele. Sajnos tele van félelmekkel. Nekik (mama és anyu) már csak én vagyok úgy a legközelebbi akire számíthatnak, ám marnak el maguktól.
A baj az, hogy inkább hasonlítok dolgokban apura, így mikor olyan szituáció van, sokszor megkapom tőle, olyan vagy, mint apád, úgy nevetsz, mint apád. Apura még mindig mérges, nem képes túl lenni rajta. PEdig elég régen elváltak.
Sajnos engem valamilyen szinten társ pótlóként használ. Ez kicsit csúnya szó. Szoktam neki mondani nem tehetek arról, hogy hasonlítok apura, nem tehetek arról, hogy ő lett az apám. Sajnos azt veszem észre egyre jobban nem is lát már engem, hanem aput bennem. Én úgy érzékelem, anyuval valami nagyon nincs rendben, szakemberhez kellene mennie, de be se látja. Nem értem sajnos őt teljesen. Olyan, mintha elméjében valami gond lenne vele. A páromban is hasonlít neki apu természetére, így a páromra is fúj. Sajnos anyuval nem tudok leülni dolgokról beszélgetni, már többször próbáltam finoman, szépen, ám nem megy. MAgába dolgozik és ez nagyon nem jó. Rajtam kívül a mama van neki, anyu sajnos retteg mi lesz a vele, ha a mamával történik valami. Elképesztő a félelmei mennyire uralják. ZÁrkózott, nem akar segítséget kérni. Persze családon kívüli emberekkel nagyon barátságos, közvetlen, meg nem mondanák róla, hogy milyen. Nem tudom így mi lesz vele. Mivel én vagyok már csak nekik, persze mindenért én vagyok a rossz. VAn úgy, hogy úgy kezel, mint egy gyereket, pedig nem viselkedek úgy. Olvastam olyat is a neten, hogy az ilyen anyák azért is piszkálódnak, mert ki akarják vívni magukra a gyerek figyelmét. Mert egyedül vannak és a gyerektől nem kapják meg azt a figyelmet, amit igényelnek. A szobámmal is szokott piszkálni, mert nekem a szobámat mindig pakolnom kell, nehezen megy a rendtartás. Azt mondta eljön velem a pszichológushoz és megmondja neki én biztos beteg vagyok, mert a szobában nem tudok rendet tartani. ANyu még rendetlenebb. Aztán kis gondolkodás után mondtam neki, ismerem és nem fog ő pszichológushoz menni, csak ezzel akar manipulálni. Ő sajnos fél, magányos, de a félelmei sakkban tartják,manipuláló, gyermekes. Persze a játszmáiban nem szoktam részt venni. Általában érzékelem. Nem tudom mit kezdjek ezzel. Nem lehet vele beszélgetni, mert nem akar megnyílni. Akkor lehet csak vele beszélni a szükséges napi dolgokat, mikor olyan hangulatban van, vagy akkor beszél, mikor érdekében áll. KAmasz korom óta nem tudok vele beszélgetni, mint szeretném, csak ritkán. Nem igazán érdekelte sose mit akarok vele megosztani. MAma nemrég megkérdezte miért nem beszélgetek anyuval? Mondtam neki mert nem figyel, nem érdekli. Anyuba sajnos van eg yönő, birtokló kisajátítási vágy. Mária azt mondja meg nekem miért nem tud anyu engem látni? Tudom, hogy apura emlékeztetem olykor, mivel apu természetét is örököltem némileg, miért nem tudja külön választani? Miért jó neki, hogy a félelmei uralják? Miért nem akar tenni ellene? Miért zárkózott be? SZámomra elképesztő. Anyunak egyébként kiéleződött egy lekezelő, türelmetlen stílusa és csak akkor veszi észre magát amikor finoman rászólok. Anyuval kapcsolatban is előfordult azt, hogy rászóltam, változtasson, mert a stílusát nem tűröm. Nem veszi észre magát. A mamával is és velem is arrogáns, durva tud lenni. Engem mindenben piszkál, más mindenben rossz, ám magát nem veszi észre. Érdekes módon mikro nagy ritkán közelebb kerülnénk egymáshoz, akkor meghallja a mamával való beszélgetésemet, (nem mintha ő nem beszélgethetne velünk) és ordibál, támad rám, hogy olyan vagyok, mint apám, stb. Máskor is szoktam a mamával dolgokról beszélgetni, olyan kiabáló, támadó reakció anyutól ritkán jön. eléggé felhergeli magát, sír is. Nem tudom miért van ez nála. Köszönöm segítségét.
Sokszor van úgy, hogy ami ér minket, úgy tűnik, mintha azt nem érdemeljük meg. A viktimológia – áldozattan (kriminológia) is foglakozik azzal, mennyire részes a helyzetek kialakulásában az áldozat. Sajnos, sokszor ő (az áldozat) maga provokálja. De ha ezt valaki állítaná neki, felháborodna.
Nincs más út, mint az önismeret.
Ha az édesanyánkat akarjuk megváltoztatni, nehéz fába vágjuk a fejszénket. Ha olvasta korábbi tanácsaimat, csak azt tudom ajánlani – kezdje el ÖN az önismeretet. Amit édesanyjában lát és nem fogad el, kezdje el azt korrigálni - saját magában. Tegyen azért, hogy Ön ne kerülhessen magalázó helyzetbe. Tanulja meg, hogyan tud kiállni saját magáért. Hogyan kell úgy kommunikálnia, hogy ne bántsa a másikat, de érvényre tudja juttatni, amit szeretne –s értés és bántás nélkül. Ehhez ajánlom az Erőszakmentes kommunikációt.
Ami Önnek hiányzik, Ön kezdje el azt adni: figyeljen oda rá, hallgassa meg, értékítélet és kritika nélkül.
Édesanyja felé, ha azt érzi, Önt kihasználja (társ-pótlóként) – ez már utal arra, hogy Ön is hagyja magát „kissé kihasználni”,, - kérje meg, hogy akkor számítson Önre, ha értékesen tudnak beszélni. Amikor úgy érzi, anyukája nincs elfogadásban, nem egyenrangú partnerként kezeli Önt, anélkül, hogy megbántaná őt, távozzon. Mondom, anélkül, hogy bármi becsmérlőt mondana.
Felnőtt ember, megválaszthatja, hogy hagyja magát kihasználni vagy sem.
Ha megkérdezik, akkor elmondhatja, hogy szereti, ha értékesen töltik együtt az időt. ÉS ezeket a perceket keresi. (A másik kritizálása nélkül. Pl nem rászólunk valakire, hanem érdemesebb kérést intézni felé, tisztelettel.)
Az Ön hasonlósága édesapjához valószínűleg a fel nem dolgozott, vélt vagy valós sérelmeket idézik édesanyjában.
Az sem véletlen, hogy az Ön párja, az édesapa hiányára is utal. Sok dolog lenne itt még feloldandó. De csak önmagával érdemes kezdenie.
Keresse azokat a ritka időket, amikor beszélgetni tud, akár mamájával, akár az édesanyjával.
Édesanyja kialakult stílusát nem fogja megváltoztatni. Ha beszélgetni szeretne, kezdje el Ön.
De őszinte, tiszta beszélgetésre gondolok, amikor tiszta szívvel ön is nyitva van a meghallgatandó mondatokra. Vita nélkül! Teljes elfogadással! Ahogy Ön is arra vágyik.
És igen, a játszmákban jól teszi, ha nem vesz részt.
Ha önmagával elkezd foglalkozni, akkor az Önben történő változások fognak hatni az édesanyjára. Az Önben megérkező megértések viszik anyukájához és szeretteihez közelebb.
Hogy miért nem tudja Önt látni az édesanyja, erre nem tudok jó választ adni. Ha anyukája eljönne, és maga akarna változni, akkor mögé láthatnánk a probléma gyökerének.
Ha Ön eljönne azzal, hogy önmaga akar változni (nem mást megváltoztatni), akkor és abban tudok segíteni. Amíg másban keressük az okot, tévúton járunk.
Kezdjen el foglalkozni az önmagában felbukkanó félelmekkel, azokkal a részeivel, amelyeket még nem ismer (lehet, hogy az Önben mélyen lerejtett érzelmek tükröződnek vissza, csak ezekre nem kényelmes rálátni). Kezdjen fejlődni, előrelépni, önállósodni. A saját türelmetlenségünkkel érdemes kezdeni.
A világ, s benne az emberek tükröket tartunk magunknak. A legélesebben a közeli szeretteink teszik ezt.
Kívánom, hogy lépjen az önismeret útjára, s közelebb kerül az Ön körül lévő emberekhez.
A honlapomon megtalálja elérhetőségemet, ha úgy dönt foglalkozni a témával.
Szeretettel:
Nem tudok mit kezdeni a nagymamámmal. Nyilván való, hogy generációs, ezáltal szemlélet különbségek vannak. NEm mindig meg, hogy ráhagyom, egyik fülemen be, másikon ki. 80 felett van, alig van körülötte valaki különböző okok miatt. Ő az a típus volt régen is, hogy ő majd megmondja kinek mi a jó, ki hogyan élje az életét, mert ő tudja. Csak éppen azt nem veszi észre, hogy már alig van körülötte valaki. Nem tudja azt elfogadni, most pl nálam, hogy felnőttem és élem az életem és nekem is megvannak a magam gondolatai, döntései, cselekedetei. Ha rá se néznék x ideig, vagy fel sem hívnám én lennék a hálátlan és hallanám tőle a lelki ráhatásokat. Szoktam én tudni hogyan kell kezelni, ám olykor mégis nehéz. Tudom, hogy benne is vannak szorongások és félelmek. Miért nem tudja azt elfogadni, hogy felnőttem és élem az életem? Anyut sajnos még mindig a kicsi lányának nézi és állandóan sajnálja. Miért nem tudják elfogadni egyes emberek, hogy a másiknak is megvan a saját maga felnőtt élete? Egy dolog, hogy szülő és aggódik. Más helyen olyan szépen kezelik ezt. Elég nehezen lehet velük beszélni a szemléletük miatt. NEm akarják elfogani a másik döntéseit. Mindig a másikat hibáztatják. REttent természetük tud lenni. Egyik rokonunk már még ritkábban jár hozzá a természete miatt. Abban is a mama őket hibáztatja, hogy nem jön. NEm tudnak magukon elgondolkodni. VAjon miért ilyenek egyes emberek? Kérem Mária ne azt válaszolja, mint amit én is leírtam, hogy a generációs különbségek vannak. MIért nem tudja egyes szülő elfogadni, hogy a gyereke felnőtt és önálló? Nem érzi magát talán már akkor fontosnak?
Már ismeri az alapelveimet.
Hadd kérdezzem meg: hány éves? Mióta éli a felnőtt, önálló életét? Önálló háztartásban él párjával?
Kezdje ismét önmagán a sort. Ha felnőttnek érzi magát, élje meg. Álljon ki, - de nem harciasan, hanem a másikhoz illeszkedő módon, - következetesen döntései mellett. Engedje meg, hogy a másiknak, - akár az édesanyja, akár a nagymamája – más a véleménye.
Felnőtt reakció az is, ha megengedjük a másiknak az önálló, és a velünk nem egyező véleményt. Két vélemény egymás mellett. Nincsenek harcban.
Ha meg akarják önt változtatni, kérdés – miben és milyen mértékben?
(A generációs különbségből éppen a megértést lehetne levezetni. Hiszen más élethelyzetben, más tapasztalatban volt/van részük.)
Ebben a levelében említ először aggódást, szorongást, félelmet.
Eddigi leveleiből nem derült ki, pontosan, hol van az eltérés önök között? Mit nem fogadnak el önben? Milyen döntéseit nem értik meg?
Változatlanul azt tudom mondani, hogy csak konkrét esetekben szoktam tudni segíteni. Az általános kijelentések sokszor elmossák az értékeket. Nem tisztelik a másikat.
Nincs olyan, hogy ’soha’ és ’mindig’... csak az érzelmek visznek el erre a szélsőséges kijelentésre.
Javaslom, keressen meg: konkrét esetekkel tudok csak dolgozni. Az általános kijelentések és kérdések sarkosan torzítanak, elvisznek a valóságtól.
A gyakorlást és a tapasztalást elsősorban élőben érdemes elkezdeni, amihez örömmel állok rendelkezésére egyéni időpont egyeztetés után.
Nem értem miért tud az lenni, hogy anyu kiforgatja a szavaimat. AZt tudom, hogy vannak benne félelmek, szorongások, de egyszerűen nem értem, miért forgatja ki olykor a szavaimat? MEg tudná nekem ezt magyarázni roppant örülnék neki, végre megtudnám miért van ez? Rettent rossz tud az lenni, mikor feszít egy kérdés és nem tudom a választ rá megtalálni.
Azt sem értem, hogy anyu sajnos egy szinten megrekedt. MIért nem tudom. VAgy talán az is közrejátszik benne ahogy nevelték. Azt nem értem, hogy miért nincs benne az igény a változtatásra. Most már tudom, részben azért születtem ebbe a családba, hogy lássam milyennek nem szabad lenni. Párszor voltam pszichológusnál is, hogy a kérdéseimre választ kapjak, de nem tudja dolgokra a választ ami nagyon rossz. Miért forgatja ki anyu a szavaimat?
MAma is sajnos olyan, nem akarja tudomásul venni, hogy anyu is és én is felnőtt emberek vagyunk és nem gyerekek.
Másik. Párom 40-es éveiben jár, mégis olykor kamaszos természete tud lenni. Helyre szoktam rakni, azt látom olykor rajta, hogy nem minden dologban akar felnőni. Itt van a példa rá, a kamaszos természete. Vajon miért ilyen? Modorán is nem tudom hogyan tudnák finomítani. Magyarán azokon a dolgain amit anyja nem tett meg. Régebben mondta azt is, őt ne törje be senki. NEm egészen tudom ezt mire vélni. Lázadó kamasz tud lenni. MIért? Az ő anyja olyan, hogy az öccsét és őt nagyon megkülönbözteti. Sajnos az anyjával erről nem lehet beszélni, mert nem ismer be dolgokat. Miért pártolja ki az öccsét? A páromnak ez fáj, rosszul esik, sajnos az anyjával nem tudja megbeszélni. Én anyum is olyan tud lenni, valamikor képtelen a kommunikációra, mert abszolút nem érdekli, sokszor csak akkor, mikor az ő érdeke kívánja. MIért van ez? Hogy nem lehet velük megbeszélni, beszélni dolgokról? A párom anyjával miért nem lehet beszélni arról, hogy így megkülönbözteti a gyerekeit? Bízom benne, meg tudja válaszolni. Hogyan van az, hogy pszichológus akinél voltam nem kapok választ a kérdéseimre? Ez a pszichológus ráadásul régi ismerősöm is. Férfi.
Köszönöm segítségét. Mono
Mostani kérdéseire nem tudok jól válaszolni. Általánosságban nehéz. A gyakorlatom az, hogy pontosan elemezzük a szituációt és az ön által adott jelzéseket, válaszokat is. Csak ekkor tudok jó segítséget adni, hasznos tanácsokat vagy a felbukkanó elakadást oldani.
Azt látom, hogy édesanyjában a változás iránti igényt hiányolja.
Kezdje önmagán a sort, ahogy már el is kezdte. A pszichológussal való konzultáció elindít egy önismereti folyamatot. Haladjon tovább! Ismerje meg magát és tanuljon új módszereket. Valamint gyakorolja azokat. Ahogyan elkezd eredményes lenni benne, úgy fog érdeklődést mutatni az édesanyja és átvesz, megtanul dolgokat majd.
Ha a Mama gyerek módra kezeli, adjon felnőtt válaszokat rá. Tudja pontosan, hogyan kell azt? Vagy esetleg sértődve, ’gyermek módra’ saját maga is megbántódik... hangos lesz, ajtót csapkod vagy felcsattan. (Ez csak feltételezés, eljátszom a gondolattal. Hiszen saját reakciójáról nem ír.)
Ha felnőtt választ ad, pl. – „Szeretném, ha ebben a kérdésben felnőtt módjára tudnánk beszélgetni. Amikor így szólsz hozzám, így és így érzem magam (leírni, elmondani az érzést, máris nem belül feszít!). Szeretném, ha ... – és itt fejezi ki saját igényét.” – meglepő módon sokszor felnőtt válaszokat kapunk a másiktól is.
Mivel nem ismerem az ön reakcióját, ennyit tudok ajánlani és Marshall Rosenberg könyvét továbbra is javaslom használni.
Valamint továbbra is ösztönzöm arra, meséljen magáról, kezdjen el beszélgetni. Akkor is, ha elsőre nem sikerül... Nem vagdalkózni, hanem csak egy témát elmesélni és nyugodtan időt adni a másiknak, ő hogyan válaszol és reagál rá – azt kritika és megjegyzés nélkül meghallgatni! Nyitottan!
Csak elfogadva a másik, sokszor akár eltérő véleményét is. Ha ezt megteszi, megtette az első lépést a felnőtt kommunikáció felé. Mert a másik elfogadása az első lépés a másik felé.
Hiszen ön is pontosan az elfogadást szeretné tőlük megkapni. Tegye meg az első lépést.
És meg fogja kapni a kérdéseire a válaszokat.
(A MIÉRT? kérdéseket kerülje, sokszor az okokat és a mögöttes szándékokat keresi, rossz feltételezéssel. Hasznosabb a Hogyan? Hogyan lehet? Mit gondolsz...? – nyitott kérdésekkel megnyitni a másikat és magunkat is.)
A gyakorlást és a tapasztalást azonban elsősorban élőben érdemes elkezdeni, amihez örömmel állok rendelkezésére egyéni időpont egyeztetés után.