Tisztelt Orsolics Úr!

Férjemnek van egy nagyfia, 22 éves. A fiú– mint ez tavaly számunkra is kiderült – 13 éves kora óta droghasználó. Édesanyja nevelte, mi havonta egyszer találkozhattunk vele. Jó kedélyű, okos fiú volt.

Tavaly kórházba került (pszichiátriára), amit egy ideig szintén titkolt előlünk (nem ér rá találkozni velünk stb.), majd kiderült, nagy a baj. A zárt osztályt is megjárta, de azt kell, hogy mondjam, ott a felszínt kapargatták, gyógyszerezték, de nagy eredményt nem értek el nála. Segítséget kaptunk akkor drogrehabilitációval foglalkozó külsős szakembertől, akinek a javaslatát a fiú a mai napig elutasítja és munkájának sajnos semmi eredménye: Miután kikerült a kórházból, a gyógyszereket nem szedi, nem tartja magát függőnek, és nem megy rehabilitációra továbbra is függő. Mivel nagykorú, nem „kényszeríthetjük”. Viszont tenni szeretnénk valamit, mert a kórház után kezdetben úgy tűnt, lábra áll: befejezte az OKJ iskoláját, megszerezte a jogosítványt és munkát is szerzett. Albérletben, külön lakik anyukájától és tőlünk.

Két hete ismét rosszabbra fordult az állapota. Talán a tényekhez még annyit, hogy a férjem szinte minden nap beszél vele, ő az egyetlen, aki jelenleg biztos támasz az életében. Összetett az élet – ahogy mindenkinek – édesanyja, az ő jelenlegi párja, a nevelőapuka (aki nevelte anyukájával sok ideig, majd elváltak) mind azt vallják, nem szabad segíteni neki (enni adni, segíteni az albérlet fenntartásában stb), ha ő nem megy rehabra, ha ő nem tiszta, akkor nem találkoznak vele. Legyen meg a mélypontja és akkor maga fogja elhatározni a gyógyulást.

Ez lehet, hogy így van, csak akkora a kockázata, hogy ezt mi a férjemmel nem merjük bevállalni.

A férjem fia jelenleg depressziós, magatehetetlen, nem képes önálló akaratnyilvánításra. Nem dolgozik, nem kimozdítható otthonról.



Röviden összefoglaltam, biztos ezer részletről lehetne még beszélni…



Abban kérnénk a segítségét, hogy ha tud olyan szakembert, kórházat bármit, amivel elindulhatunk, kérem, hogy tájékoztasson minket. Ha esetleg van a rövid levelem után olyan gondolata, szaktanácsa, amit már most követhetünk – mit-hogy tegyünk? – azt is nagyon megköszönném, ha megosztaná velünk. Főleg a legnagyobb kérdés: hagyjuk valóban magára, ahogy anyukája javasolja (csak rettegünk egy borzasztó végkifejlettől) vagy MIT TEGYÜNK?

Nagyon bizonytalannak és magatehetetlennek érezzünk magunkat!



Segítségét köszönöm.



Üdvözlettel:



Sarolta