"8 jel, ami arra utal, hogy az ex-partnered ellened neveli a gyerekedet" és "Ne szidd az anyját/apját, mert súlyos károkat okozol a gyerekednek!" c. cikkei nálunk telibe találtak! Szóról szóra ez történt a gyerekekkel, akik már 18 és 23 évesek. Én a nagynéni szerepében vagyok, nincs saját gyermekem, úgy szerettem a bátyám lányait, mintha a sajátjaim lennének. Kirándultunk együtt, koncertekre jártunk, ők is azt mondták néha, hogy olyan, mintha én lennék az anyjuk. A nagyobbikat még az első nőgyógyászati vizsgálatra is én vittem el (komoly barátja lett és nem szerettem volna, ha "következményei" lesznek az elkezdett testi kapcsolatnak). Érzékeny, kis különleges teremtmények voltak. Aztán jött a válás, a testvérem új társra talált és ekkor kezdődtek a bajok. Az ex-sógornőm először nem engedte, hogy hazavigyék a gyerekeket láthatásra, csak a nagymamánál (anyukám) találkozhattak. Aztán rendre egyre kevesebbet engedte el őket. A bátyámék külföldre költöztek, ugyanis itt semmijük sem maradt - a tesóm otthagyta a közös házat is, hogy a gyerekeknek ne kelljen költözködni és biztonságban legyenek és egy fillért sem kért, nem "feleztek". Évente négyszer jöttek haza, főleg ünnepnapokon (lányok név- vagy születésnapja), de sokszor meghiúsult a látogatás, mert éppen akkorra szervezte az exfeleség a nyaralást Horvátországba, vagy "a lányok betegek" címszóval nem találkozhattak. A testvérem egyre elkeseredettebb lett, mert hiába töltötte fel a lányok telefonját, hogy legalább csak néha hívják már fel, soha nem tették. Közben a sógornőmnek is lett kapcsolata, férjhez ment, azt hittem, most majd - hogy boldog - megoldódnak a problémák. Tévedtem. A gyerekek mindenért az apjukat hibáztatják ("Nem figyel oda ránk, még a barátaim nevét sem képes megjegyezni", stb.) A dolog odáig fajult, hogy egy temetésen összefutottunk (én a férjemmel voltam, a sógornőm egyedül) és mikor a testvéremre terelődött a szó, a sógornőm ilyen kijelentésekre ragadtatta magát: "Azt sem bánnám, ha meghalna és elkaparnák egy kertkapuban, vagy lőjék ki a Holdra!" "Amikor hozzámentem is tudtam, hogy nem tiszta fialás!" Nem tudom szavakkal leírni, mit éreztem! A testvéremről beszélt, akit szeretek, az utolsó mondtattal pedig a szüleimet és engem is bántott (apukámat(!), akit imádtam és aki az életét is odaadta volna a lányokért és már évek óta halott, őt gyalázta ezzel és észre sem vette)!!!! Csak a temetésre való tekintettel nem reagáltam, belekapaszkodtam a férjembe, aki rögtön tudta, hogy baj van és a kocsihoz mentünk. Ott sírva fakadtam és mondtam, hog vége. Nem volt M.-mel rossz kapcsolatunk a válás után sem, de ezzel mindent tönkretett. A lányoknak elmondtam, mi történt, azt mondták, hazudok, azóta sem az apjuknak, sem a nagymamájuknak, sem nekünk nem veszik fel a telefont, semmire nem reagálnak. Nemrég volt a kisebbik ballagása, nem hívtak meg senkit a családunkból, anyukám és én azért elmentünk, az utcán találkoztunk vele. Szinte "el akart taposni", kikerülni, úgy tett, mintha idegenek lennénk. Olyan magas lóról beszélt velünk, és mindössze az volt a megjegyzése, hogy "Veletek nem lehet megbeszélni semmit!" Otthagyott minket. Anyukám csak sírt én pedig nem hittem el, hogy az imádott unokahúgomból egy ilyen szívtelen, érzéketlen, együttérzésre képtelen idegen lett. A testvérem már két éve nem látta a lányokat! Most, szombaton stroke-ot kapott (folyton eszi magát miattuk, úgyhogy biztos, hogy közrejátszott a betegségében a lányok miatt érzett elkeseredés). Egy SMS-ben megírtam a gyerekeknek, mi történt. Nem írnak, nem hívnak fel, teljes érzéketlenség. Dühös vagyok és elkeseredett. Bevallom, sem ismerősök, sem rokonok részéről ezt a fajta embertelenséget, a szánalom és empátia teljes hiányát még nem tapasztaltam, a családunk számára ez teljesen idegen, minket nem így neveltek. Próbálom a családot összehozni, már csak a testvérem miatt is, de nekem is végesek a lelki tartalékaim. Kedves Valéria! Mit lehetne tenni még? Mitől nyílhat ki még a szemük? Vagy már végleg le kell róluk mondanunk? Kétségbe vagyok esve! Megtisztelne válaszával!
Üdvözlettel: Sz.Cs.A.