Kedves Doktornő!

Van egy 17 éves fiam, és a kamaszkor lassan felőröl. 9 éves volt, amikor az apukájával külön költöztünk. Barátként váltunk el, a mai napig nagyon jóban vagyunk. A fiunk dolgait mindig közösen oldottuk meg. "Apró probléma", hogy apuka igazán sosem volt szigorú, nem fegyelmezett (ezt a mai napig tőlem várja el) mindent megkapott tőle a fiam, illetve nem volt láthatás, mivel 5km-re lakunk egymástól, ezért amikor kisebb volt is sokat volt az apukájánál, amikor én dolgoztam pl., szóval mindig megbeszéltük, ki mikor van otthon, és a gyerek annál volt, aki éppen meg tudta oldani, otthon volt, aki tudott érte menni az iskolába....stb. Tudom nem túl jó megoldás, de így tudtam én is normálisan dolgozni egyedülálló anyaként. Aztán ahogy nőtt a fiam, egyre többet volt apánál, mivel ott nem volt szigor, ott mindent megkapott, amiket én nem tudtam volna megvenni és nem is vettem volna meg neki (motor, quad....), illetve a barátai is azon a településen vannak. Nem gondolom, hogy rossz szülők lennénk, nem iszunk, nem drogozunk, dolgozunk, én sokáig munka mellett is tanultam még....
De ez a korszak kegyetlen, ami most van. Hozzátenném, ami nehezíti a dolgot, hogy a fiam ADHD-s. Nem jár iskolába, most állandóan a haverok, és kitalált, hogy dolgozni szeretne, és el akar költözni albérletbe. De szeptembertől esti gimibe is akar menni. Nem érti meg, hogy 18 éves koráig én felelek érte, és nem költözhet csak úgy el. Egyébként sem megy ez csak úgy, a mai világban sajnos, ami az árakat illeti. Az apukája sem bír vele, köztük egyre csak fokozódik a feszültség. Mi lehet a megoldás? Hagyjam, hogy elköltözzön? Tapasztalja meg a saját bőrén, hogy az milyen is? A tiltást, harcot nem tartom jó megoldásnak ebben a korban.
Válaszát előre is köszönöm!
Üdvözlettel;
Andrea