Kedves Nóri!

Nagyon átérzem a fájdalmát, és a nosztalgiáját, visszavágyódását, hogy legyen minden újra olyan harmonikus mint régen. Mintha egy elveszett idillt siratna. Értem és átérzem – ugyanakkor ez az erős érzés az Ön vérző szívében megnehezítheti, hogy teljes egészében a kisgyerek igényére tudjon koncentrálni. És mintha azt is éreztetné, hogy ezt személyesen, Önnek szóló üzenetként venné. Pedig erről szó sincs. Nyilván a kislány is visszavágyik a harmóniába, de lehet, hogy az már egy egészen kicsit módosult, másfajta harmónia lesz, mint az eddigi. A gyerekek növekedési pályája időnként kanyarodik egyet, más szakaszba érkezik – és ilyenkor a szülőnek is módosítani kell az együttlét módját. Lehet, hogy ezzel a hat éves nagylánnyal másfajta harmóniát fognak találni. Azt viszont világosan hallom a soraiból, hogy Ön is hallja: valamiért most még a minimális óvodába járás sem esik jól a kislánynak. Bármi légyen is a helyzet – és egy levélben lehetetlen annyi információt adni, hogy igazából mélyére lássunk a problémának – az az egy bizonyos, hogy érdemes szüntelenül és fenntartások nélkül keresni, mire van szüksége a gyermeknek ahhoz, hogy visszanyerje a lelki egyensúlyát. Az első feltétel minden bizonnyal az, hogy egy anyai önbizalmában megingathatatlan, stabil, jókedvű szülőre, aki támogatja a gyermeket. Mindnyájan, akik anyák vagyunk, beleesünk időnként abba a hibába, hogy a gyerektől várjuk a jó bizonyítványt. Az ő viselkedéséről olvassuk le, szinte tőle kérdezzük: jó szülő vagyok? És a gyerek boldogtalanságát, nyűgösebb szakaszait egy az egyben a saját rossz osztályzatunknak tekintjük. Pedig ez tévút: akkor tudjuk őt jól, stabilan tartani, ha a saját szülői önbecsülésünk stabil, és ha az érzelmi egyensúlyunk, jól-létünk is a saját lábán áll, nem pedig a gyerektől vár visszaigazolást. Ha mindenkor mi maradunk szülők és ő lehet a gyerek. nehéz, ideális elvárás ez, csupán afféle tájékoztató, sorvezető céljára vázoltam föl. Minél jobban meg tudjuk ezt közelíteni, annál jobb a velünk élőknek. Általánosabb értelemben is igaz, hogy minél inkább érzelmileg önjáró és autonóm valaki, annál jobbak lehetnek (paradox módon) a kapcsolatai.
Kérem, ha úgy érzi, nem boldogul egyedül, keressen szakszerű segítséget, nem érdemes a problémákat évekig magunk előtt görgetni. Segítséggel könnyen szert tehet annyi tudatosságra és hozzáértésre, amellyel már örömmel és könnyedén boldogulhat egy család többszereplős, soha nem egyszerű érzelmi labirintusában.


Frank Orsolya
2015-04-05 14:42:09