4 és fél évvel ezelőtt kezdődött minden. Felfáztam. Ez a banálisnak tűnő probléma olyan mértékűvé fajult, hogy a nőgyógyászom közölte velem: a felírt gyógyszerek mellett felesleges szednem a fogamzásgátlót, mert egy darabig úgysem esem „teherbe”. Nem védekeztünk, gyereket akartunk, de biztos voltam benne, hogy nem fog pikk-pakk összejönni. Nap nap után teltek a szürke őszi mindennapok, amikor egyszercsak arra eszméltem fel, hogy nem jött meg. Pörgettem vissza a naptárt, hogy mikor volt az utolsó: november 2. Gondoltam a sok beszedett gyógyszer bizonyára eltolta a ciklusomat, ami majd később rendeződni fog. Ahogy azonban telt az idő, egyre jobban kezdett bennem motoszkálni egy érzés, ami nem hagyott nyugodni…

December 5.: A nap, mikor megtudtam, hogy a szívem alatt hordalak

Nem vártam tovább. Lepisiltem az első terhességi tesztet, amin alig láthatóan, de megjelent a második csík. Majd megcsináltam még egyet, biztos, ami biztos, végül egy harmadik, komolyabb tesztért is elzavartam az akkori páromat a közeli patikába. „6 hét +” Ez állt a rubrikában. Várandós vagyok.

December 21.: Az első ultrahang vizsgálat

A „0.”, ahogy mondják. A mért adatok alapján 6 hetes és 5 napos vagy, embrióként formálódsz ki a képen és a pulzációd is megfigyelhető. Minden a legnagyobb rendben van, „Gratulálunk anyuka, tessék örülni”. És én örülök, boldog vagyok, madarat lehet velem fogatni, mert már nagyon vártalak valahol a szívem mélyén.

Január 31.: Az első sokk

Az a sokatmondó 12 hetes vizsgálat, amin közölték velem, hogy vastag a tarkóredőd: 4,6 mm. Csak feküdtem az ágyon és elkezdett forogni velem a világ. Azt sem tudtam, ki vagyok és hol és miért történik velem mindez. Felöltöztem és a nőgyógyászom kerek perec közölte, hogy „ez a gyerek biztos nem fog élve megszületni”. Kapkodtam a levegőt, segítségért kiabáltam és bizakodtam, hogy egy másik orvos talán majd mást lát, mást mond. A másodvélemény azonban megerősítette az elsőt és még azt is kimondta, hogy valószínűleg a szivecskéddel lehet baj. Elküldtek, hogy szúrassam magam hasba, hogy úgy vegyék le a Téged körülvevő magzatvízből a mintát genetikai vizsgálatra, amiből aztán megtudjuk, mivel is állunk szemben.

Február 6.: A hasba szúrás

Az Istenhegyi Géndiagnosztikán ülök Veled. Fogalmam sincs, mi fog történni, de mindenki olyan kedves és megnyugtató, hogy nem aggódom: minden rendben lesz. Ha valahol, akkor itt biztosan megmondják a tutit. Vagy így, vagy úgy. Szúrnak. Oda se merek nézni. Másra koncentrálok, befelé figyelek: egy homokos tengerparton játszom Veled, szaladgálunk a hullámok elől. Meglátszanak a lábnyomaink, amiket a víz aztán seperc alatt elmos. Ahogy a vizsgálat okozta rossz élményt és ezt az egész bizonytalanságot is, ami körül az életünk forog már hetek óta.

A biopszia eredménye negatív. Kariotípus: 46 XY. Tehát fiú vagy. Az első perctől éreztem. Neved is van: Kristóf. „Krisztust hordozó”. Most már teljesen nyugodt vagyok, mert a legjobb helyen mondták, hogy minden rendben van Veled. Annyit kértek, hogy betöltött 20 hetesen egy kardiológiai vizsgálatra azért menjünk vissza. Rendben van. Az még belefér.

Március 7-10. Kórházban töltött napok

Mindeközben az alacsony vas értékeimre szintetikus vasat írtak fel, amitől begörcsöltem. 3 napig feküdtem a kórházban, folyt belém a magnézium, nehogy beinduljanak a fájások és elvetéljelek. Amikor már nem tudtak mit csinálni, hazaküldtek, leállítottak a vasról.

Március 29. A nap, mikor romjaiba dőlt az addig felépített közös kis világunk

A 20 hetes „nagy genetikai” ultrahangra várunk. Izgulok, de csak egy kicsit, mert megint a legjobb helyen vagyunk, biztonságban, ahol vigyáznak mindkettőnkre és végre újra láthatlak. A vizsgálat hosszú és kimerítő, minden porcikádra kiterjedően átnéznek és mindent a legnagyobb rendben találnak. Idézem: „Az érvényben lévő MSZNUT protokoll alapján elvégzett vizsgálat szerint jelenleg durva fejlődési rendellenesség nem látható.” Még egy 4D-s képet is kapok Rólad, amit mindig nézegethetek, amíg a karomban nem tartalak. Már csak a kardiológusra várunk, hogy ő is rámondja az áment mindenre és végre teljesen átadhassam magam az érzésnek: Anya leszek. A Te anyukád.

A genetikai ultrahang utáni egy óra várakozás idegörlő, ám korántsem annyira, mint a súlyos csend, ami a szobára nehezedik a félhomályban, míg a kardiológus az ultrahang fejet ide-oda járatja a hasamon, hogy minél tágabb képet kapjon Rólad és a szívecskédről. Vágni lehet a sűrű csendet, a doki arcáról pedig semmit sem lehet leolvasni. Rosszat sejtek. Valami nagyon nagy baj van. Hosszan vizsgál, majd elmondja, mit lát: a tüdőd felé vezető ér annyira vékony, hogy szinte semmilyen áramlás nincs benne. Idézem a kézhez kapott leletet: „Súlyos összetett szívfejlődési rendellenesség: kettős kiáramlású jobb kamra, norm relatioju nagyerek, valvularis pulmonalis stenosis, ductus depedens pulmonalis keringés. Szívsebészeti beavatkozás szükséges. Társuló kromoszómarendellenesség, kis születési súly, koraszülöttség a prognozist rossz irányba befolyásolhatja. További progressio várható. A szülőpárt a betegség lényegéről felvilágosítottuk, melyet ők tudomásul vettek. A megszakítás törvény adta lehetőségét ismertettük, szívsebészeti konzíliumot felajánlottuk. Leletével gondozó orvosát minél előbb keresse fel!!! Szülői döntésről telefonos visszajelzést kérünk.”

Elképzelni sem tudom, hogy ez mit jelent, csak szorítom az ágy szélét, hogy le ne essek róla, annyira megrémít a valóság. Látja rajtam, hogy magyarázatra szorulok, ezért belevág. „Ha megszületik, valószínűleg meg is fullad. Ha mégsem, akkor azonnali műtétre lesz szükség, de azt sem biztos, hogy túléli. Ha mégis, akkor örök életére visszamaradott lesz, nem sportolhat, soha nem élhet teljes értékű életet.”

Kicsoda? Az én kisfiam? Az nem lehet! Hogy történhet ez? Hiszen eddig minden rendben volt. Félidős kismama vagyok, a legboldogabb, hogy a szívem alatt hordozlak és most szilánkjaira tört bennem egy világ. A Te világod. Hogy valaha, egyszer, bármikor is együtt szaladgálunk majd a tengerparton. Egy dolog világosodik meg, mégpedig az, hogy felém kerekedett egy hatalmas hullám, ami örökre elmosta apró lábnyomaidat, amiket a homokban hagytál. Csupán a lelkemben marad meg a lenyomatuk…

Döntenem kell. Rólad, akit még csak nem is ismerek, de az első pillanattól szeretlek. Hogyan is lennék képes ítéletet mondani a sorsod felől???

A hozzáértő orvosok egybehangzóan azt mondják, vetesselek el. Hiszek nekik. Nincs más választásom és amúgy is képtelen vagyok bármi ellen is ágálni, csak hagyom, hogy zajlódjanak körülöttünk az események, a szervezések. Hallom a háttérben a telefonokat, de már nem ebben a világban vagyok, hanem valahol messze, ahol tudok Rád vigyázni, ahol nem bánthatnak.

A megyei kórház nem vállal, ezért az egyetemi klinikára kell mennünk, ahol nem várnak, nem tudják, hogy érkezünk, nem szólt nekik senki. Utazunk haza, majd pár nap múlva ugyanoda vissza, ezúttal már előjegyzett időpontra. Újabb ultrahang vizsgálat, ami szintén megerősíti a bajt, ehhez már érdekes módon kardiológus sem kell. Befekszünk és várunk.

Április 4-8. A pokol kapuja

1. nap. Még aznap este egy „kis orvos” felhelyezi a pálcikákat, ami majd a méhszájamat tágítja és közli, hogy másnap reggelre megszüllek. Nem ehetek, nem ihatok. Szüntelen csöpög belém az infúzió. Bejön egy újabb fehér köpenyes és feltesz egy olyan kérdést, amitől – ha meg tudnék mozdulni – a földbe döngölném. Vehetnek-e majd hasnyálmirigy mintát Belőled valami kutatásra? Mégis mit képzel magáról? Elküldöm a bánatos fenébe. „Ez csak egy kutatás!” – mondja sértődötten. „Ő meg „csak” a gyerekem!” – válaszolom és közben patakokban nyelem a könnyeimet.

2. nap. Reggelre semmi változás. A gyakornok valószínűleg nem jól tette fel a pálcikákat, így semmit nem tágultam. Estére újabb köteg érkezik belőle, ami már nagyon fáj, ahogy tuszkolják belém egyre mélyebbre, közben pedig kétoldalra kapom az injekciókat az infúzió mellé. Görcsölök, szenvedek, éhes vagyok, nem bírok aludni és a lelkem szétporlad az idő végtelenségében…

3. nap. Bejön a főnővér és csodálkozva néz rám, hogy még mindig itt vagyok. Engem kérdez, de már válaszolni sincs erőm, elpanaszolni, hogy mi minden történt azóta, hogy ő az előző műszakját letette és itthagyott. Közli, hogy most már fennállhat a hullamérgezés veszélye, ezért azonnal intézkedik. Felhívnak valami egyetemi tanárt, aki majd mindent megold. Nem érzek semmit. Azt sem, hogy már nem mozogsz bennem. Elvesztem.

Leszíjazzák a kezemet, újabb pálcikákat tesznek fel. A harmadik reggelre behúzza a görcs az összes ujjamat, felakad a szemem. Tolószékben tolnak a vizsgálóba, felfektetnek egy magas ágyra és közlik, hogy szipákoljam be a gázt, ami a maszkból jön. Üvöltök, görcsben áll mindenem. Számolással próbálom magam a saját tudatomnál tartani: összesen 13 Oxytocint kaptam injekcióba. Megvizsgálnak. 4 ujjnyira ki vagyok tágulva. Nem tudok lábra állni, ölbe visz át a beteghordó a műtőbe, ahol feltesz az ágyra és valami borzalmasan sós löttyöt itatnak meg velem. Oldalra fordulok és meglátom a dokim, amitől megnyugszom és elalszom. A műtét több mint egy órán át tart. Vákummal vesznek el tőlem, majd méhűri betapintást végeznek. Mikor felébredek, visszatolnak a szobámba. Még fel sem fogom, hogy mi történt, csak azt érzem, hogy rettenetesen éhes vagyok így 3 és fél napnyi koplalás után. Másnap reggel megvizsgálnak és megkérdezik: meg szeretnélek-e nézni. A válaszom első felindulásból: NEM! Nem várnak, nem magyarázzák el, hogy miért rossz a döntés, nem adnak időt, nem küldenek segítséget, csak nyugtázzák és kimennek. Utólag már tudom, hogy akkor hibáztam. Azt akartam, hogy úgy maradj meg az emlékezetemben, ahogy a kivetített monitoron utoljára láttalak…

Megjön a patológiai eredmény, ami számomra még mindig felfoghatatlan, mert azt írják, hogy a boncoláskor nem találták meg a jobb oldali vesédet, ami pár nappal azelőtt még megvolt.

Nem tudtalak megnézni. Nem tudtam Tőled elköszönni. Akkor, abban az állapotban elképzelni sem tudtam, hogyan is vehetném a kezembe a 350 grammos kis testedet. Elköszönök hát most, mert új életet kell kezdenem és ekkora teherrel a hátamon képtelen vagyok rá. Az én gyönyörű kisfiam voltál és most is az vagy. A bűbájos kis pofiddal és minden apró porcikáddal. Tudom, hogy akkor, bő 4 évvel ezelőtt tanulni jöttél erre a világra és megtanultad, amire szükséged volt: hogy én mindig itt leszek és ha egyszer úgy döntesz, hogy készen állsz rá, hogy egészségesen visszagyere hozzám, szívem minden zegzugában várni foglak Téged.

Elköszönök, mert így tudom lezárni a számomra oly fájó emlékeket, így tudom megnyugtatni a lelkem, hogy jó döntést hoztam, amiért nem hagytam, hogy megfulladj bennem vagy műtétek sorának tegyelek ki és aztán fogyatékkal élj ebben az önmagában is tökéletlen világban.

Gondolatban még megpuszilom apró talpacskáidat, amik nem rugdosnak már belülről és amiknek a homokba vájt nyomát sosem fogja elmosni a tenger…