Az első gyerekem születése spontán burokrepedéssel indult, majd szép lassan folytatódott ötperces összehúzódásokkal, amiket nagyon élveztem. Másfél óra múlva kaptam egy adag oxitocin-injekciót(!), amitől nagyon felerősödött és felgyorsult a folyamat, ezt már kevésbé élveztem. Mintha kizökkentem volna saját magamból. Ez az állapot újabb másfél órán át tartott, végül a burokrepedés után alig három óra elteltével megszületett a fiam. Nagyon jó, semmihez sem hasonlítható érzés volt a kicsusszanása, de mivel jókora gátmetszést kaptam, nem éltem át semmiféle orgazmusra emlékeztető érzést. Az eufória inkább lelki szinten érintett, hiszen a testem sajgott, a gátvarrás sok-sok öltése nagyon fájdalmas procedúra volt, a sebgyógyulás is eltartott több hónapig. Nem sokkal a szülés után mégis azt mondtam  - még a szülőszobán -, hogy „jöhet a következő”.

Mármint gyerek és szülés. Jöttek is sorban, nagyon hasonló élményekkel: burokrepesztéssel, oxitocin infúzióval, gátmetszéssel, hanyatt fekve, ahogy az a kórházak legtöbbjében még ma is szokás. A negyedik gyerekem születésekor a beavatkozások sorában már szerencsére nem szerepelt gátmetszés, de orgazmus-élményben akkor sem volt részem, akkor még nem is tudtam, hogy létezik ilyen. Fantasztikus volt, hogy a negyedik szülésem után nem sokkal törökülésben, minden gát környéki fájdalom nélkül tudtam szoptatni, és gond nélkül, fürgén mozogni. A három korábbi szülésemnél mindez nem így történt. A négy gyerekem összesen kilenc óra alatt jött a világra, és akkor még nagyon örültem, hogy ilyen könnyen és gyorsan szülök. Ma már nem így látom, hiszen nem magától, nem a természet rendje szerint történt mindez ennyire gyorsan. Ha tehetném, újraszülném őket akár egyenként kilenc óra alatt is, beavatkozások nélkül, háborítatlanul, a saját közös erőnkből, a saját ritmusunkban.

Az otthoni és a kórházi szülések kísérése során értettem meg, hogy a nők egy jelentős része mitől érezhet gyönyört is a fájdalom mellett szülés közben, és hagyományos kórházi körülmények között miért nehéz vagy szinte lehetetlen az orgazmus átélése. Megbizonyosodtam arról, hogy mi nők tudunk szülni magunktól is, ha békén hagynak, ha a segítők csak a háttérben figyelve vannak jelen. Ha nincsenek fölösleges rutinbeavatkozások, és úgy élhetjük meg szabadon a folyamatot, ahogy az nekünk jó és biztonságos, akkor orgazmust, vagy ahhoz hasonló élményt is átélhetünk, bárhol is történjen az életadás. A fájdalom mellett a gyönyör is megjelenhet, hiszen a szülés tulajdonképpen a szexualitás része, a szülés is egy szexuális kapcsolattal kezdődik. Az általam ismert háborítatlanul szülő nők többsége arról számolt be, hogy nagyon hasonlóan érezték magukat szülés és szeretkezés közben. Hasonló tudatállapotban voltak, és hasonló hangok törtek elő belőlük. Nem volt bennük félelem.

Valójában minden szülés orgazmikus élmény lehet, hiszen amikor az anya életében először végre megöleli újszülött gyermekét, akire olyan sokat várt, és akiért keményen megdolgozott a vajúdás során, azt az euforikus örömöt túlzás nélkül nevezhetjük lelki és szellemi orgazmusnak. Még akkor is, ha testi szinten csak csekély számban érzékelhető szexuális gyönyörélmény. Nagyon sok múlik a szülő nők tájékozottságán, a segítőik hozzáállásán, no meg a szülés környezetének intimitásán, háborítatlanságán.

Vajon a két alábbi orvosi szemléletmód közül melyik teszi lehetővé, hogy a nők orgazmust vagy ahhoz hasonló gyönyörérzést éljenek át a szülésük során?

1.) A holland G. Kloosterman professzor (1915-2004) a szülészet fáradhatatlan hőse volt.
Megakadályozta, hogy Hollandia az agresszív, aktív szülésirányítás útjára lépjen, amely világszerte oly csábítónak bizonyult a szülészek szemében.